Apjuknak nem
Egyszer majd előlép a semmiből
az összes meg nem írt versem,
az álmomban szavalt, félálomban gondolt,
ébredés után széthullott sorok,
a hanyagságból, lustaságból kidolgozatlan strófák,
félbehagyott szonettek, elégiák, ódák.
Körém gyűlnek egy szobában, néznem kell őket,
csonka, torz létüket, szörnyű lesz, szörnyű,
az egyik féllábú, a másik süket és vak,
a harmadik végtag nélkül, a negyedik csak egy fej –
„cserbenhagytál minket”, mondják
az örökké magányos gnómok.
Vagy talán mindegyik megtalálja a párját,
és kiderül, hogy összeillenek,
misztikus egyesülésben születnek
gyönyörű, arányos testek –
de nem lesz hozzájuk közöm,
apjuknak nem vallanak engem.
Kívánságműsor
Az utolsó főiskolai szemeszterben,
huszonöt évesen úgy terveztem,
életem végre a saját kezembe veszem,
olvasnivalót szabadon,
a legjobb szerzőktől választok,
lesz majd két vizslám, Dezső és Frigyes,
nyáron a zamárdi kertemben ülök,
a hibiszkusz árnyába gondosan
kirakott csíkos nyugszékben,
s a gyermekkorról nosztalgiázva
minden hétfőn meghallgatom
a Petőfi Rádió hullámhosszán
kettőtől ötig a kívánságműsort.
Egy év múlva a zamárdi házat
családi okból villámgyorsan
pénzzé kellett tenni,
a csíkos nyugszék is odaveszett,
aztán meghalt apám, a rokonság,
valamennyi szomszéd,
a hibiszkuszt kivágta az új lakó,
egy gőgös német, majd meghalt ő is,
nem lett kutyám, se kertem,
tucatszám kapok kéretlenül
olvasásra fércműveket,
a gyermekkor emléke határidőkbe vész,
a kívánságműsor megszűnt.