Egy próbakönyv hasznosítása
Hártyafényt szór, egy hatalmas állat belének képzelem, amely körbeéri a két kifeszített drótgyűrűt: hengeres állólámpám szerkezete olyan, mint az épületeké, olyan ünnepélyesnek is lehetne nevezni, mint a templomokét, mert ahogyan világít, szárnyakat lebegtet körbe. Néha olyan élethűen, hogy az ablakhoz megyek.
Pedig ott szemben ekkor még nem történt semmi, csak láttam a növényeket a függönyön át, ahogyan már évek óta. Egy nap váratlanul eltűntek, amikor új lakók jöttek. Ekkora növényeket nem lehetett elszállítani, csak helyben feldarabolni. Akkor elkezdtem keresni az esőt. Talán a növények miatt, mert itthon is a gondjukat viseltem, miért hagynának közömbösen. Darabokra vágva úgyis elpusztulnak a szemétben. Egyetlen darabjából új növény fejlődhet, ha gondozzák. Elég lenne egy kiadós eső.
De az eső nekem másra kellett. Éppen ez az egyetlen szó. A nevem annyiszor előfordult minden méretben, hogy sokszor már arra gyanakodtam, szándékosan bosszantanak vele, de aztán amikor legnagyobb betűkkel két összeférhetetlen dolog között szerepelt, akkor kivágtam, és ráragasztottam erre a talált barna könyvre. Vannak dolgok, melyeket nem árulnak sehol. Előtte fogalmam sem volt róla, hogyan juthatnék hozzá egy olyan kötethez, amelynek üresek a lapjai, hiszen ilyen kiadvány nyilván nem is létezik. Ritka kivételnek számítana. Mert a próbakönyveket leginkább használt, nyomdában félrenyomott papírból hordják össze, nem pazarolnak rá szűzfehér lapokat, amit megfelelő célokra is alkalmazhatnak. Tehát a könyvnyomtatás egyik mellékterméke a próbakönyv, ami arra való, hogy pontosan rá lehessen szabni a köpönyeget, a védőborítót, mint valami szabászbábura a zakót, hogy a négyzet, a keret, a kép pontosan a helyére kerüljön, a vonalak pedig az aranymetszés szabályai szerint tagolják a címoldalt, talán regény kerül bele, olyan a forma. Ha visszatérünk megint a szabóbabához, akkor jövünk rá, hogy az alkalom szabja meg a formát, ott csak a nemek szerinti megoszlás a determináló, a többi már lehet gyászruha vagy esküvői. De ennek mintájára nem lehet eldönteni egyértelműen a mű szabását: vajon egy verseskönyv többnyire karcsú és vékony, vajon a történelmi regény ormótlan, vagy ránézésre meg lehet-e különböztetni a drámát az esszétől.
Az én próbakönyvem paraméterei nem árulkodnak semmiről, hiszen nyomdaipari termék, kemény kartonkötés, és a semmi csak addig igaz, amíg be nem helyettesítődik valamivel, mondjuk növényekkel, a gondozásukkal, a szaporításukkal. Ahogy egymás után emelgettem fel a könyveket, nem tudtam mi van bennük. Egyébként soha nem jöttem volna rá, hogy nem egy összehasonlító irodalomelméleti munkával van dolgom, hanem egy növénygondozási tanácsadóval, a szemközti szomszédok éppen akkor költözködtek, amikor lent tébláboltam a konténer körül, és nézegettem, milyen könyveket dobtak ki; azóta kísértenek a véletlenek, előtte nem vettem komolyan őket, hogy egy regényben valaki éppen akkor lép be és lát meg ezt vagy azt. Akkor a regényben éreztem magam a könyvvel a kezemben, és én voltam az, aki egy őszi délutánon megtudta, hogy léteznek könyvek üres oldalakkal.
Erre kerestem az esőt, mióta a próbakönyvet megszereztem, mert túlzás lenne azt mondanom most, hogy ajándékba kaptam; azóta töröm a fejem, hogyan lehetne egy lakásból egy túlburjánzó növényt kimenteni, amely nem fér már a liftbe, nem lehetne vele a lépcsőházban elkanyarodni, ezért a napjai meg vannak számlálva, mert elfogy egyszer a földje, az új lakó pedig nem vesz nagyobb cserepet, inkább csak kegyeleti okokból őrzi és locsolgatja még néhány napig, míg az előző lakók az utolsó könyvcsomagot is elviszik az erkélyről, a többit pedig kidobják, pontosabban a kuka mellé hordják, ahonnan a gyűjtögetők tovább kereskedhetnek vele. Itt találtam a sima lapú próbakönyvem. A legnagyobb szemtelenségnek számítana megkérdezni egykori tulajdonosától, hogy mégis milyen tartalom került volna a nyolcvangrammos kétszáz oldalra, ezért nem kérdeztem, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá; egyszerűen csak felemeltem a földről a többi kidobott könyv mellől a jól megőrzött próbakönyvet, mert ez volt a mindent eldöntő véletlen: ha kidobták, akkor az enyém lehet.
Ha a semmit behelyettesítem, akkor a fehér lapok megtelnek sorokkal, akkor akár az én egyetlen példányszámú kötetem is lehet az összes jegyzetemmel, elkezdett novellámmal, telefonszámommal, rajzommal, bosszúságommal, levelemmel együtt, főleg olyasmivel, amit nem küldtem el, csak vitatkoztam magammal, de az utolsó pillanatban mégsem tettem borítékba vagy nem adtam át. Amikor a felénél tartottam, akkor már biztosan tudtam, hogy egyetlen szerzői példány lesz, és ha egyszerűen csak ráírnám a nevem a saját rosszul olvasható betűimmel, akkor végül is jegyzetfüzetté degradálnám, és akkor elveszne a hosszú vágyódás a próbakönyv után, melynek megszerzéséhez ilyen spontán jutottam egy huszonnyolc fokos őszi délutánon. Ha kézzel írnék a címlapjára, akkor megtörne a fénye, mint ennek a hártyával borított, organikus lámpának, ami alatt írok. Ez mégsem egy papírboltban vásárolt kockás spirálfüzet.
A legkönnyebb lenne kinyomtatni a nevem és a címet, de a szavak kereséséből gyűjtő szenvedély lett, mint aki alattomos névtelen levelet ír, és ahhoz keresi az újságokban a megfelelő szavakat, úgy ragasztja össze, akár betűnként.
Előbb a szerző, aztán a mű címe, amely természetét tekintve a színpadra húz, opera lesz belőle, írják a zenéjét. És akkor már tudtam, hogy minden dal belekerül ebbe a könyvbe, valamelyik oldalán itt kezdenek áriák lenni a versszakok, szembeuszítások lenni a konfliktusok, aztán úgy is történt, mint a sok véletlent halmozó mesékben: jöttek egymás után a refrének, megszólaltak a kórusok és duettek, átvezetések és idősíkok. Ahhoz kellett a próbakönyv, hogy ne papírdarabok borítsák a szobát, mert soronként jutott eszembe minden újabb belépő, hanem egy helyen legyen minden megkezdett részlet, mert maga a műfaj annyira elütött mind korábbitól, amit addig írtam. A librettó együtt íródik és változik a zenével. Nem versek egymásutánja volt, nem rímelt sehol, engem mindig a történetek miatt szoktak felkeresni.
Egy hónap múlva elkészült a zene a háromnegyedéig, amikor újra visszapergettem a próbakönyv lapjait, szamárfülei lettek, mint a rossz tanuló matekkönyvének, leginkább a refrének közé rajzolt arcoktól, akik majd hősök lesznek, vagy legalábbis áldozatok, melyek zenébe kívánkoztak, vagy éppen kimaradtak a történetből, mert mégsem lettek eléggé alakok. Nem a nevek koordináta rendszerét vázolom fel. Miközben az egyik szereplő megformálásán gondolkodtam, nem írtam, hanem rajzolom, hogy el tudjam képzelni a gesztusait, a ruháját. Nem én találtam fel ezt a módszert: Csáth Géza legtöbbször lerajzolta előbb a karakteres figuráit tetőtől talpig, aztán írta bele őket a történetbe.
De a borító még mindig üresen maradt. Már kezdtem a betűket összeszedni hozzá, amikor egy hosszú szalagcím közepén feltűnt az eső, éppen kisbetűvel, ahogyan a mű címében szerepelnie kell, fogtam az ollót, és kiemeltem kontextusából, egyenletesen szétkentem a ragasztót a hátoldalán, elhelyeztem a címoldalon a nevem alatt az aranymetszés szabályainak megfelelően. Segédvonalak és vonalzó nélkül. Ahogy másnap reggel elnéztem, alig csal a szemmértékem. És akkor valaki megkérdezte mellettem, hogy azt az esőt miért ragasztottad a tetejére. Akkor jöttem rá, hogy elárultam magam, vagy legalábbis részben, mert aztán találgatni kezdték, hogy vajon milyen eső lehet. Arra gondoltam, nem magyarázkodom tovább, legyen könnyű nekem az olló: „Egyszerre csak félünk a fecsegéstől, mindenekelőtt az úgynevezett ismert és híres, ám annál ellenszenvesebb tárcaírók szakadatlan fecsegésétől. Pedig éveken, évtizedeken keresztül hagyjuk, hogy elborítson bennünket ez az ellenszenves fecsegés” – ez is olyan faltól falig szöveg lesz, mint Thomas Bernhard önkritikus Betonja, ahonnan az idézet való, és kitölti éppen azt a helyet, melynek széleihez elég egy ujjhegynyi ragasztó. Babonás vagyok: csak azoktól veszek át bármit is, akiket szívesen olvasok. És megtalálom végül – egyáltalán nem véletlenül – éppen itt a hiányzó szót, olyan gyámoltalanul és kicsiben az egyik oldal közepén, amilyeneknek általában a jelzőket képzeljük. Fogom az ollót és kivágom. Most már mindenki megtudhatja, hogy a Hideg eső elkészült.