A romlás művirágai
(Parti Nagy Lajos: Létbüfé. Magvető Kiadó, Budapest, 2017)
Parti Nagy Lajos tizennégy évvel utolsó verseskötete, a Grafitnesz után ott folytatta költészetét, ahol félbehagyta: a Grafitnesz utolsó ciklusa ugyanis a Dumpf Endre alteregó által írt Őszológiai gyakorlatok volt, a Létbüfével pedig már egy egész kötetet szentel a feladattal birkózó, közlésvágytól hajtott, de menthetetlenül dilettáns kisember verseinek. Miközben Parti Nagy az elmúlt másfél évtizedben számos műfajban alkotott, a Létbüfé formájában, eszközeiben, motívumkincsében, hangnemében is az említett ciklus folytatása, kissé felfrissített változatban ismétlődő verseket is találni az új kötetben.
Dumpf Endre költészetének számos különleges, megkapó vonása van, amelyek immár teljes pompájukban bontakozhatnak ki önálló kötetében. A Létbüfé legfőbb meghatározottsága ezúttal is a kerethelyzete: a versek egy kórházban, a soha véget nem érő kórházi kezelés alatt születnek. A kórház időtlenségbe és otthontalanságba veti bele fűzfapoéta hősét, aki apró verseiben a végtelen tespedésének egy tragikomikus szeletét nyújtja – a Létbüfé így kezdet és vég nélküli kötet, később is szabadon folytatható, de akár mostani formájában is örökre felfüggeszthető.
A Létbüfé verseinek különös titka, hogy ezt az időtlenséget és otthontalanságot lassan tartalommal töltik meg: kellemes ismerősséggel térnek vissza a kórházi élet állandó szereplői, eseményei, helyszínei. Hold Ödönné, Hidegh doktor, a nővérkék, betegtársak és ami a legfontosabb, a büfésnéni rendszert visznek a téblábolásba, élettel telítik a rutint. A röntgen, a kórházkert, a kórterem és a büfé olyan sarokpontok lesznek, amelyek rapszodikus váltakozásukkal hűen modellezik az élet általános körforgását az elzártság ellenére is. „átüt a holdvilág / ágyam lajtorjáján / ingok a magasban / sötét csokibanán / über allein gipfeln / ülök mint egy túzok / nincs zaj kinn s benn / hallgat a bőrkemadárka / ruhástul auch”. (134.)
A Létbüfében a kórház az egészséges élet és a halál közti határhelyzet megtestesítője: egyfajta purgatórium, amely örök várakozásra kárhoztatja az itt ragadtakat. Ez a csekélyebb értékű élet különös fénytörésbe vonja a mindennapokat, itt a büfé, benne a párducmintás nadrágú büfésnéni és a kóla kínálja a legnagyobb megnyugvást, az ismétlődő röntgenfelvételek során pedig nagyjátékfilm készül a testről. A mesterséges helyszín különös laboratóriumként nagyítja fel az eseményeket: a rutinszerű semmi közepette a legapróbb változás, újdonság is megverselésre méltó fordulatként jelenik meg. Itt kap jelentőséget Dumpf Endre deklarált célja: a kötetnek ugyanis a Grafitnesz ciklusához hasonlóan Őszológiai gyakorlatok az alcíme, a versek pedig az elégia formai és az ősz tematikai hagyományait igyekeznek továbbvinni a lírában. A versek változatos irányokból közelítenek az agyonírt, mégis kimeríthetetlennek tűnő műfajhoz és témához, soha nem adva fel a reményt, hogy egyszer sikerül tényleg megragadni az ősz lényegét. „egy őszi verset / vajh mi hív elő? / egy tarka erdő vagy egy névelő / a veckelődő madárhadsereg / egy léha nyelvi töltelék? / vajhban a kés? / egy egész dallarmé? / úgy értve költészetileg”. (86.)
Eközben Dumpf igazi íráskényszeres költő, aki az írást kötelező feladatként fogja fel, kis verseivel pedig füzetek sokaságát tölti meg. „vajh mondandóm / talán más / mint mit a rím alám ás? / vagy épp ez az / alámástom / a mondásom?” (189.) Mindent leír, ami eszébe jut, ám mivel tájékozott valakiről van szó, a legfőbb kihívást számára az jelenti, hogy költészetileg méltó köntösbe burkolja a jelentéktelensége elvitathatatlan bizonyítékait. Verstani szempontból tehát a Létbüfé legérdekesebb vonása Dumpf Endre dilettantizmusából fakad, hiszen ő – mint Parti Nagy Lajos többször nyilatkozta – sok mindent tud, csak rosszul. Dumpf számára a versírás folyamatos birkózás és kemény munka: vágya, hogy sikerüljön szépen kifejeznie magát, ezért szüntelenül klasszikusokhoz nyúl, őket megidézve, az ő hagyományukra rákapcsolódva, ezt kizsákmányolva próbál jelentőset alkotni. Dumpf újra és újra nekiugrik, igyekezete pedig abszurdabbnál abszurdabb megoldásokat szül, ugyanakkor hatalmas távlatokat felölelő, izgalmas hálózatokat hoz létre a magyar (sőt, a világ-) irodalmon keresztül.
A Létbüfé a legnagyobb klasszikusokat alacsonyítja le azáltal, hogy kisszerű, félresikerült versekbe építi bele őket, és fordítva: a legegyszerűbb, mindennapos helyzeteket emeli meg azáltal, hogy örökérvényű, elismert idézetekkel fonja egybe őket. „minden egyes méhecske / egy fecskendő a teste / nyűtt vonóm a méhkasa / bárki huzigálhasa / ha eljön az este / vénám cigány”. (46.) Ez a kettősség tulajdonképpen a posztmodern esszenciáját jeleníti meg: Parti Nagy ebben a kötetben azt az állítólag már meghaladott (hiszen a posztmodernnek is vége?) gyötrelmet mutatja fel, amely az elődök örökségéből fakad. Dumpf Endre kezét a létező sablonok, remekművek kötik meg, a Létbüfé versei ezt a terhet cipelik a hátukon. Dumpf úgy érzi, csak ezekhez képest lehet valamit alkotni – igyekszik úgy írni, ahogyan azt a nagyoktól látta, az eredmény pedig szükségszerűen másodlagos érvényű, töredékes lesz.
Ez azonban több okból sem jelenti azt, hogy a Létbüfé lemondó, pesszimista kötet volna. Parti Nagy egyfelől bizonyítja a klasszikusok relevanciáját: az idézetek nem parodisztikusak, inkább azt mutatják be, hogy milyen könnyen játékba hozhatók, a mára is vonatkoztathatók ezek a közös értékek, azaz végeredményben csak még egyszer aláhúzzák a jelentőségüket. Néha csak egy-egy szó, szókapcsolat, rím tűnik ismerősnek, a merítés pedig a Bibliától („lengő tekel” [12.]) Goethén, Vörösmartyn és Adyn („szem rokona / szem boldog ősze / nem vagyok szent kinek / nem vagyok szent kinek / mondta a pősze” [119.], „egymás kólába belehúzunk / s le-fel büfénk az őszi avaron” [125.]) át a népdalokig („csörög-morog” [75.]) terjed.
Másfelől a Létbüfé versei a játékosságon túl igenis hordoznak szépséget, hiszen olyan igazságokat, egyedi megfigyeléseket mutatnak fel, amelyekből egy sajátos esztétikai minőség rajzolódik ki a kötet folyamán. „egy barna bőrönd / meglazult szórend / törpe ábránd” (185). A csillapíthatatlan közlésvágy, a tapasztalat örökös, türelmetlen művészetté formálása töredékességében is lebilincselő. A neologizmusok, szójátékok a megmosolyogtatáson túl fájdalmas mélységeket, hatalmas távlatokat sűrítenek magukba – például darázsparádé (12.), november szabású majmok (97.), kórismelány (102.), észak-fok titok- s térdzoknikat (206.). Ezért tekinthető Dumpf Endre inkább a valóság szűrőjének, mintsem alteregónak, hiszen különös látásmódja, valóság- és művészetértelmezése tanulságos lenyomatát adja egy lehetséges valóságnak, ami úgy vesz körül minket, hogy egy Dumpf Endréhez hasonló látószög nélkül könnyen észrevétlen marad.
A mulandóság tragikus groteszkje, a semmi megszépítésének igénye, a lehajolás a kicsinységekért olyan értéknek bizonyulnak, amik átragyognak a sutaságokon is. A profánnal, a rontott nyelvvel, félbehagyott mondatokkal (sőt, szavakkal) szemben ott az a sok gyönyörű megoldás, amelyre mintegy véletlenül talál rá a költő a sok próbálkozás során. „mint fordított fakír / szépen befekszem / a rozsdás tűrosta alá mi / a felettemi csillagos ég / kezemben akciós / túristaszalámi / igaz csak a vég”. (32.) Vagy: „lelked én lelkemhez / bőrén kicsapódik / öleltünkben a só / szúrós semmi a test / ó mozgó lepárló”. (161.) Ez a kettősség, a kisszerűség és a szebbre törekvés ellentéte teszi végig izgalmassá a kötetet, amely egyébként enigmatikussága és terjedelme okán nem könnyű olvasmány. A Létbüfében aprócska, cím nélküli, csupa kisbetűvel írt, kifejezetten sűrű versek találhatóak, mégpedig rengeteg – bár a kötet közepes vastagságú, az oldalankénti 2-3 vers igényli az elidőzést, átgondolást, többszöri olvasást. Másfelől ezek a formai tulajdonságok kifejezetten csábítanak az újraolvasásra: tetszőleges helyen felcsapva a kötetet könnyedén megmártózhatunk Dumpf Endre és Parti Nagy Lajos lírájában, néhány vers átfutása ugyanúgy teljes értékű tapasztalattal gazdagít, mint a Létbüfé egész kínálatának végigeszegetése.