A fejünkre eső csontváz
(Szijj Ferenc: Növényolimpia. Magvető Kiadó, Budapest, 2017)
Megboldogult ifjúkorom néhány évét egy vidéki kocsma, amolyan hétköznapi értelemben vett falusi étterem pultosaként töltöttem. Megismertem a környék összes csodabogarát, festőt, hazárdőrt, hentest, amerikást, de mindegyik közül talán a nyugalmazott kohó- és vegyészmérnök volt a legfurcsább szerzet. M. minden nap 10 óra körül tűnt fel a söntésben, a pulttal szembeni asztalnál megtöltötte cigarettáját, rendelt egy Borsodit és várta a társaságot; a betévedő idegeneket, éhes osztrák vagy német bicikliseket, gyereküket fagyiztató anyukákat vagy a természeti katasztrófákat. Ő volt az RTL helyi idegenvezetője, amikor egy villámkárról számolt be, de igazán elemében volt az árvízi készültség idején is. Amikor nem volt sztori, akkor kreált. Nagy barna szemei könnybe lábadtak a meghatottságtól és elkezdett mesélni a szigetközi kobráról, nagyapámról, a pártkönyvről vagy Zalka Mátéról. Egyetemi jegyzeteit előtúrva részletes beszámolót tartott az atomreaktorról és elmesélte, hogyan gyógyította ki magát a rákból. Ezek az egész napot betöltő előadások mély nyomot hagytak bennem így nem csoda, hogy Szijj Ferenc 2017-ben megjelent Növényolimpia című regénye ismerősként hatott.
A szerző korábbi, 2014-ben megjelent Agyag és kátrány című verseskötetből a világvégi hangulat, A futás napja című elbeszéléskötetéből pedig az elbeszélő hangja köszön vissza ebben a 2017-es regényben. A névtelen főszereplő paranoid, skizoid gondolatoktól vezérelten kezdi meg kalandjait Aranka, a kényszeres gyűjtögető özvegy lakásától a növényolimpia helyszínéig. Hősünk a pénzszerzés érdekében küldetésekre vállalkozik: Aranka férjének újratemetéséről gondoskodik, megtalálja a Drametár örökösöket vagy kitűnő turisztikai ötletekkel száll be a budapesti ingatlanfejlesztési piacba. Az akciók azonban kudarcra vannak ítélve, hiszen hiányzik az „álomszerű tisztánlátás”, mint ahogy azt az első fejezetben olvashatjuk. A helyzetet tovább súlyosbítja a rezignált énelbeszélői hang, mely nemcsak a főszereplő dialógusait, gondolatait, hanem a többi szereplő mondandóját is egy véget nem érő monológgá fűzi össze.
Ebből is látszik, hogy én milyen aljas vagyok, taszít mellen a Tünde szinte ugyanazzal a mozdulattal, amivel a combjaim közé nyúlt volna az imént, mert az ő terhességét csak hagyjam ki a játékból, ami igenis egy igazi terhesség volt, hiába hánytorgattam fel állandóan az ő anyagi érzékenysége ellenére, hogy álterhesség meg felfúvódás, pszichés alapon. (223.)
Ez a vontatott, töredezett gondolatfolyam nem húzza be az olvasót, vissza-vissza kell térnünk a bekezdés elejére, egyébként elvesznénk a cikázó gondolatok között. A regény olvasása teljes koncentrációt igényel, nem tudunk belefeledkezni a könyvbe, nem jön a katarzis. Az elbeszélői szólam aprólékosan felépített, jól kidolgozott, nem is ez a fő probléma, hanem az, hogy nincs, ami feloldja a monoton kántálást. Sokszor még a komikus helyzetek sem érvényesülnek, a humorbombák nem robbannak, pedig van belőlük bőven. Bizonyára mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki megszakítás nélkül képes több órát beszélni, és mondandója végeztével boldogan nyugtázza, hogy ez egy remek beszélgetés volt. Ilyen ez a regény is.
Nehézséget jelent az időbeli orientáció, a rendszerváltás után járunk, de a köznyelvből még nem koptak ki a tanácsi lakás vagy a közveszélyes munkakerülő szavak, viszont mindenkinek van már telefonja. Nem tudjuk behatárolni a regény idejét sem, összefolynak a napszakok, napok.
Tisztánlátásunkat tovább nehezíti, hogy szinte minden helyszínen előkerül az alkohol, a korboncnok szobájától kezdve a temetőig, így a főhős bódult állapotban kóborol, vagy rohan, mi pedig iszkolunk utána. Emberünket mindenhol félreért, elront valamit, nem talál oda a címre, rossz ajtón kopogtat és ezért néha sietve távoznia kell. Hasonszőrű ismerősei körében azonban otthonosan érzi magát. Jókat sörözik Tündével, aki folyamatosan a lepattanó alkoholra és cigire játszik, és pénzt akar kicsikarni az állítólagos gyerektartásra, vagy Technokol Karcsival, aki mindenre rávehető egy kis juss reményében. Az összejöveteleket Aranka és egyéb ismerősök kölcsönéből vagy Losonczi céges okmányainak aláírásából finanszírozzák. Sok szereplő, köztük a főhős motivációja is kimerül az alapvető szükségletek kielégítésében, mint az ivás és ürítés, azzal a kiegészítéssel, hogy a szomjúságot fröccsel, sörrel és egyéb alkoholtartalmú nedűvel oltják. Az ösztönök, a növényi lét szintjén vagyunk, fel sem merülhet más szükséglet, mint az életben maradás.
[É]n egy növény vagyok, én a halálról egyelőre nem gondolok semmit, én csak úgy elvagyok, amíg lehet vegetálok, nézelődöm közömbösen, elnézem ezt az állati nyüzsgést, a szüntelen szerzésnek, gyűjtögetésnek, vadászásnak, rablásnak, harapásnak, rágásnak, evésnek, emésztésnek és ürítésnek ezt a kavalkádját, a földi javaknak a hajhászását és ezzel egyidejűleg az úgynevezett erényeknek a dicsfénybe állítását, a kereskedést és az attól elválaszthatatlan üzleti háborúskodást.” (208.)
Ebben a kiábrándító abszurd világban mindenhol sivárságot találunk, tehetetlen vergődőket, az anyát, akitől a gyermekvédelmisek, vagy az önkormányzat elvette a gyerekét, vagy az ellopott biciklije miatt zsörtölődő férfit. A korrupció és a kisember semmibevétele természetes.
[M]ert minden királynak, sahnak, sejknek és puccsal hatalomra került katonatisztnek, vagy olyan is volt már, hogy őrmesternek, az az első dolga, hogy titkos bankszámlát nyit Svájcban, ahová a fizetését, az olajból származó jövedelmeket, a szabadalmi pénzt és az egész ország után felszámított év végi prémiumot, […] utalja” (12.)
Ezt a hangulatot színezi néhány groteszk momentum, hiszen főhősünk feltett szándéka, hogy kormányfőtanácsos ismeretségét felhasználva jut pénzhez, azáltal hogy korszakalkotó tanácsokkal támogatja Budapest szépülését. Olyan frappáns tervekkel áll elő a szereplő, hogy csak reménykedni tudunk benne, hogy semmilyen, a magyarság eredével foglalkozó intézet nem kap kedvet a terv megvalósításához.
Ezennel megállapodásunk szerint leírom, vázolom az általam kitalált ötletemet az óriás látványosságról, kerti törpéről [...] Vagy hét törpe, de az egy kicsit drágább, vagy hét vezér, természetesen lóháton, de a ló sokba került, és el kell kerülni, hogy az egyik konkrétan a hátsó végén kijárat vagy bejárat legyen, tehát maradjunk a törpénél, de más is szóba jöhet. (252.)
Természetesen a sor folytatódik a híres magyarokkal, de nemcsak ezek a groteszk képek, hanem az elbeszélő apatikus hangja is mosolyra adhat okot.
Néhány pénzköteget megrágcsált, de mit számít az? Nem vagyok én állatvédő aktivista, hogy még arra is gondoljak jó előre, hogy egy nyúlnak állandóan rágnia kell. (206.)
Sokszor halljuk, hogy főhősünk tanult ember, főiskolára járt, ennek a műveltségnek a nyomatit fedezhetjük fel az idegen szavak használatában.
[É]s én ott találtam magam a vakító neonfényben a koitusz interruptusz kellős közepén.” (220.)
A címben szereplő növényolimpiáról azonban nem tudunk meg sokkal többet, mint amit a fülszövegben olvashatunk. A szervezés hamisítatlan közép-kelet európai minták alapján működik:
Még hogy olimpia, meg virágok […] ilyesmivel hülyítik a népet, amikor mi magyarok, mit tudnánk mi megrendezni, még egy lepényevést se, vagy, hogy a ruhapénzt kifizessék. (109.)
A növényolimpiáról csak a regény utolsó fejezeteiben esik szó, így számomra valószínűbbnek tűnik, hogy ezt a fröccstől fröccsig tartó létformát is jelöli. Nem heroikus, de fájdalmas küzdelem ez, a kisember, a célt vesztett, világból kiábrándult, társadalom perifériáján lévő ember küzdelme az emberségért és életben maradásért.
Nehéz olvasmány, nem adja könnyen magát. A mondatokat alaposan meg kell rágni, emészteni, sokkal több van ebben a szövegben, mint amit az elsőre gondolnánk. Nem esti mese, lefekvés előtti „olvasok még néhány oldalt típusú” könyv. Nem is az író legjobbja. De ezek az abszurd alakok, helyzetek, a fejünkre eső csontváz mind-mind eszünkbe juttatja létünk egyik alapvető kérdését. Miért szállunk be minden nap a mókuskerékbe? Azért, hogy évente egyszer-kétszer nyaraljunk egy jót, kedvünkre együnk, igyunk, vagy esetleg jobb autónk, szebb lakásunk legyen? Ez még mindig csak a Maslow-piramis alja, bármennyire is szeretnénk, motivációnkban nem különbözünk ezektől a sokszor aluljárókban, padokon fetrengő figuráktól. Ennél több kell. Valami magasztosabb, amit magasabb célnak rendelünk alá. M. a kerékpárút mellé gerillában fákat ültetett, hogy az arra tekerők felfrissüljenek az árnyékában. És mi vajon mit teszünk a másikért? Elmegyünk mellette, elfordítjuk a fejünket, vagy meghallgatjuk, hátha segítünk neki.