• Döme Barbara

Rózsaszín szirmok

Ott feküdt természetellenes pózban, titkát, hogy nem akar tovább ehhez a világhoz tartozni, még nem fedte el a fekete hullazsák. Egyesek szerint a szerencsétlen nő nem is ebben a házban élt, mások tudni vélték, hogy a negyediken lakott, és ivott. Az igazságot befonta a pletyka sűrű hálója. Amikor néhány perce lezuhant, senki nem nézett ki az ablakon, pedig sikoltott is.
A másodikon lakó papagájos szomszédtól tudtam meg, hogy valaki leesett a negyedikről. Majdnem elájultam, amikor elmondta, mi történt. Öt perccel korábban vittem le a szemetet, a kukáktól pedig épp azon a belső udvaron kellett átvágni a lifthez, ahová a nő levetette magát. Mi lett volna, ha előttem csapódik a betonra, és rám fröccsen a vére? Felfordult a gyomrom. Aztán fújtam egy nagyot, és mondtam a papagájos szomszédnak, szerencsére mégiscsak jó napom van, mert megúsztam, hogy rám zuhanjon egy öngyilkosjelölt.
– Még jó, hogy a pár napja a kerületi pályázaton nyert méregdrága dísznövényeket levitték a pincébe, így azokra sem esett rá az a hülye tyúk, aki megunta az életét – kontrázott a papagájos szomszéd. Ebben maradtunk, majd kiálltunk a körfolyosóra, és végignéztük, ahogy a rendőrök helyszínelnek, aztán elviszik a hullát, s végül a gondnok öklendezve, slaggal lecsapatja a vért a betonról.
A ház felbolydult attól, hogy valaki öngyilkos lett, de a halott nő kilétére valójában senki sem volt kíváncsi, egyetlen ember sem akadt, aki képes lett volna felidézni az arcát. Nem hiányolták, a lakásába, némi takarítás után, egy háromgyerekes család költözött.
A házunk állítólag egykor más volt. Mindenféle emberek éltek benne, pitét sütöttek egymás gyerekének, ha lehangoltnak látták a szomszédjukat, ötpercenként becsöngettek hozzá, mert aggódtak, hogy esetleg kárt tesz magában. Ezt a földszinten lakó öregasszony mesélte egyszer, aki mindenkit halálosan idegesített a történeteivel meg azzal, hogy arról faggatózott, ki miként érzi magát. Egyik alkalommal ráhívták a hatóságot, gyámság alá akarták helyeztetni, mondván: ön- és közveszélyes. Tény, hogy én is mindig visszafordultam a szemeteszsákokkal, ha láttam, kint ácsorog az udvaron. Az öngyilkos nő egyébként éppen az öregasszony ajtaja elé esett, ő szólt a rendőröknek is. Ha akkor éppen nincs otthon, a hulla vajon meddig feküdt volna a betonon? Szerintem lett volna, aki inkább átlépi, vagy elfordítja a fejét, nehogy rendőrségi ügybe keveredjen.
Egy évvel később az anyámról kiderült, skizofrén. Huszonnégy órában dolgoztam és a város túlsó felén laktam, nem tudtam mellette lenni. A szomszédjait kértem meg, figyeljenek rá. Még pénzt is adtam az egyiknek. Senki nem mondta, hogy a hallucinációi között szerepel egy kislány, aki folyamatosan hívja őt. Anyám pedig mindenhová követte. Ezt a temetésen tudtam meg a mellette lakó férfitól. Egy nap az ablakban állt a kislány. Tél volt, a párkányra ráfagyott a hólé, anyám megbillent és lezuhant a negyedikről. A szomszédok nem értesítettek, még az sem, aki a tízezrest kapta. Egyenruhások vertek fel az éjszaka közepén, hogy közöljék: kiugrott az ablakon.
Anyám halálának másnapján mindent zsákba raktam, ami a gyerekkoromat idézte. Úgy éreztem, nincs jogom tovább ezekhez az emlékekhez. A nagy, fekete zsákot levittem a földszinti kukákhoz. Amint átvágtam az udvaron, rózsaszín virágszirmokat fedeztem fel azon a helyen, ahová a szomszéd nő zuhant. A szív alakú levelecskék a holttest alakját formázták. Megálltam, és bámultam a virágtakarót. A szél felkapta a szirmokat, és játszani kezdett velük. A földszinti öregasszony ekkor lépett ki a lakásából. Egy darabig ő is bámult, aztán mosolyogva azt mondta:
– A gyerekekkel szórtuk ide a szirmokat. Tudja, épp egy éve, hogy Jolika onnan fentről leugrott. Áldott jó asszony volt, most a lánya meg a három unokája él a lakásában. A gyerekek találták ki, hogy így emlékezzünk rá. Ugye nem zavarja, drága?

Ünnep

Ahogy kávét önt csuporba az ember, úgy töltöm meg lelkemet haraggal és félelemmel. Cukor és tej nélkül üresen, keserűn. Így szoktam. Marja a gyomrot a sav, ráküldöm a bejglit, apró mákszemek, koporsószögek is lehetnének, csak azokat nehezebb lenyelni.
Viaszosvászon terítőre borítom a Xanaxot. Számolom, nemrég írta fel az orvos. Még kilencven szem maradt, tologatom a zsírtól fényes barna kockák között. Sakkozom. Ragad a könyököm a terítőhöz. Főztem. Idegesít a piszok, a kövön csillogó méz megüvegesedve, az is koszos. Ilyennek képzelem egy hulla szemét, mielőtt erőszakkal lecsukják a szemhéját és rádobálják a feketeföldet. Vizet csurgatok a mézfoltra, egyre nagyobbra kenem a mocskot. Ideges vagyok, remeg a kezem, a tabletták leperegnek a viaszosvászonról. Méreghavat szitál a konyhakőre a teremtő. Összeszedem.
Tegnap reggel jéghideg, megsavanyodott kávéval nyelem le a Xanaxot. Öklendezem. Gyomrom megpróbál kifordulni megszokott helyéről. Könnyít magán. Rajtam. Csak nyál, sav, bejgli és Xanax. A konyhakövön.
Mellette összetört üveglap, benne szerelmespár. A kép felszögez a falra. Ma születni kellene! Megfordult történet!
A nappaliban megterített asztal. Szegfűszegek fúródnak koponyámba, mézeskalács-illat rögösödik ereimben. Misére harangoznak. A hang széttapossa dobhártyámat, akár fanatizált hadsereg, érkezik a csengettyűszó.
Karácsony.

• Debreceni Boglárka

Kultuszfilm

Kislánykorom óta hősszerelmes típus vagyok, szerelmes voltam Sean Connerybe, Richard Gere-be, Tom Cruise-ba, David Hasselhoffba és Don Johnsonba, a Miami Vice-t például kizárólag miatta néztem. Nekem egy nő se mondja, hogy nem pisilte össze magát, amikor Hasselhoff megjelent a tengerparton piros úszónadrágjában, azzal az ennivaló mentőbójával! A Baywatch gimiskorom kultuszsorozata, az informatikatanárom, Balázs bácsi is nagy rajongója volt, folyton Pamela Andersonnal traktált, nézegettük a csajt a neten, kárminvörös úszódresszben, pöttömbikiniben, bikini nélkül, de nem bántuk, a számítástechnikai alapismereteknél izgalmasabbnak bizonyultak a lágy idomok. Egyik alkalommal Balázs bá teljesen kiakadt, mert megjegyeztem, hogy Pamelának le van törve az egyik műkörme, a bal keze középső ujján, pedig jobban is ügyelhetne a részletekre, kellemesebb, ha a körmére néz az ember, nem a Rickyboykozmetikát bámulja a képén. Meghatározó pillanatnak bizonyult az éltemben a bajusz-összeakasztás Pintér tanár úrral, mert akkor döntöttem el, hogy a szépségiparban fogok dolgozni. Ábrándozni kezdtem, milyen szép karrier előtt állok, képzeletben begyalultam az igénytelen sztájlisztokat a lepattogzott műkörömhalmok közé!
Persze nem Hasselhoff volt az első, Tom Cruise már négyéves koromban felcsigázta a fantáziám, amikor anyám elvitt az Apolló Moziba, ott láttam meg őt, a misztikus félhomályban, egy dzsesszes bárban a vásznon, macskaszeme szikrákat lövellt felém. Tudtam, hogy érzékcsalódás az egész, nem úgy, mint nagyanyám szomszédja, a Rozi néni, aki fölpattant a székből egy westernfilm üldözési jelenetének a kellős közepén és kiabálni kezdett, hogy szaladj fiam, eltipornak a lovak!, mégis olyannyira valóságosnak tűnt, amint tőlem szinte karnyújtásnyira keverte a koktélt, hogy megbabonázott teljesen!
Imádtam moziba járni. Az épület bejárata mellett, a csemegeüzlet homlokzatának frízén Pinokkió-figurák keltek életre, amikor sötétségbe burkolózott a tér. Az apró faemberkék beragyogták az éjszakát, a fények balról jobbra, majd jobbról balra haladva gyulladtak és hunytak ki a festett üvegdobozok belsejében, vibráltak, mint Kitt lámpája a Knight Riderben, amiben szintén az én drága egyetlen Davidem kapott főszerepet. Rengeteg rajzfilmet néztünk anyámmal, az Arielt, a Dumbót, a Bambit, a Csipkerózsikát, az Aladdint meg a Susi és Tekergőt, de a 101 kiskutya volt a kedvencem, addig sírtam otthon, amíg nagyapám nem vett nekem egy dalmatát. Abban az időszakban azonban, amikor a Koktélt játszották, Tom Cruise-zal a főszerepben, egyetlen mese sem volt műsoron. Anyám végül, miután két hétig rágtam a fülét, kiválasztotta a lájtos múvit, mondván, egy laza kis vígjáték nem lehet rossz hatással a gyermek személyiségfejlődésére. A romantikus vonulattal persze nem számolt, álmában se gondolta volna, hogy Tom Cruise smárolni fog Elisabeth Shue-val két sékelés között. Naivan állt az élethez anyám, ugyan ki tudna ellenállni egy cuki mixerfiúnak?! rajta kívül, természetesen… A Koktél előtt persze még nem ismertem a dörgést, ezért jól kinevettettem magam, amikor megbotránkozva felkiáltottam az érzelgős, ám megható csókjelenet láttán, hogy úristen, ezek eszik egymást! Akkor világosítottak fel arról, hogy a csók a férfi és a nő szerelmének a jele, hovatovább pecsétje, szerelmi vágyának érzékletes megnyilvánulási formája, vagyis az a bizonyos csókjelenet nyitotta fel a szemem, mondhatni, ott ment gallyra az életem az Apolló Mozi nagytermében, mert azóta, igaz mindig másba, de folyton szerelmes vagyok. Tom Cruise-ba már nem, Mel Gibson viszont örök szerelem. Azok a szemek! A Bugyihúzogatószemű Haligyurinak van ilyen gyönyörű, ragyogó, vizeskék szeme, neki viszont felesége is van. Mondjuk Mel G is házas, de az nem számít, mert az iránta érzett határtalan vonzalmam, bár tárgytalannak nem mondható, mivel tárgya Gibs’, feltehetően plátói marad.
De hagyjuk a koktélokat meg a bugyihúzogató szemeket, nehogy kifelejtsem a nagy csacsogásban életem legnagyobb szerelmét, aki nem más, mint John Travolta! Eszméletlen, ahogy denszel a Grease-ben, a tánc olyan természetes számára, mint másnak a lépegetés, vagy a vécére ülés, a futás vagy az evés, a vérében csörög a boogie, a szívében lüktet a zene, az agyában dobog a dallam, elképesztő, soha nem ismertem hozzá hasonlót! Esetleg Patrick Swayze-t, igen, a Dirty Dancingben oltári nagyot alakított! Mindig úgy képzeltem, hogy a szőke herceg egyszer majd úgy lejt oda hozzám, mint Patrick Jennifer Greyhez, vagy Olivia Newton Johnhoz a Pomádéban Travolta.
A Pomádét először ötéves koromban néztem meg apámmal, kivette a FilmBoxból videókazettán, a tékás csóka ajánlotta, aki odavolt az olajozott hajakért, a bőrdzsekikért meg az amcsi rock & roll fílingért. A zárójelenetnél, amikor a We go togethert énekelték, apám vonaglani kezdett a konyhában, kiemelt a hűtőből egy sörösüveget, és azt énekelte, úgytáncolokminttravooltaa, lamalamalama digidigindidong! Mintaszexitravoltaa, nőőkbáálváánya és jaaaaajajajajampidom! Röhögnöm kell, apám mint Travolta, rossz belegondolni, esetleg, mint egy százéves mosógép, centrizéskor… Igaz, a segge akkor még feszült, akár a Terminátoré, később azonban megplöttyedt, hamar százhúsz kilósra hízott a finom, füstölt mangalicaszalonnán. Azóta inkább Bud Spencerre hasonlít. Érdekes, Bud Spencerbe sohasem zúgtam bele, bezzeg Terence Hillbe! Miatta néztem végig az összes idétlen alakításukat, a dagadt órákon keresztül zabálta a hagymásbabot, és minden alkalommal széttört néhány széket néhány részeg, csoffadt fickó kehes hátán egy lepukkant kricsmiben.
Azért a magyar sztárok között is akadnak olyanok, akik méltónak bizonyultak a szerelmemre! Nekem Antonio Banderas nem jött be, bezzeg Ákos, a TNT énekese! A vezetéknevét elfelejtettem, valami débetűs. A barátnője itt lakott a közelben, nem messze a szépségszalontól, ahol dolgozom, tűzpiros sportkocsival száguldoztak a fodrászüzlet előtt, én meg tátottam a szám, miközben festékkel kenegettem a vendégek csutkafejét, ezért mentek tönkre a hangszálaim, a sok hidrogén-peroxidtól. Egyszer annyira elábrándoztam, hogy ki kellett vágni a vendég hajából egy precízen belegabalyított körkefét, nem győztem magyarázkodni, hogy idén a tépett frizura a divat, nagy nehezen elhitte, de a klafa vaddisznósörtés hajkefémet dobhattam a fenébe. A srác manapság BMW-terepjáróval furikázik és ritkábban megy erre, de vigasztalódtam, mert nemrég összejöttem Kordával a Bayben. Érdekesen alakult az este, elég sokat ittam, egy kicsit be is csiccsentettem, egy hülye kurva meg rálépett a lábamra. Ennek már több mint két hete, de még mindig kétszer akkora a bokám, mint rendesen. Eltört a lábam, nem kétséges, ripityára törtek az aprócsontok a lábfejemben, nem csoda, egy mázsa és tíz centi tűsarok, durva kombináció! A baleset után kifakadtam, hisztériás rohamot kaptam, mondtam a barátnőmnek, menjünk haza Niki, vacak a zene, rondák a pasik, ráadásul egy picsa eltörte a lábamat. Épp a ruhatár felé araszoltam bicegve, amikor megláttam Kordát rózsaszín, félig kigombolt ingben, a tánctéren ropta vadul, én meg se szó, se beszéd visszakanyarodtam, otthagytam a barátnőmet a ruhatár előtt, mert hiába döntöttem magamba hat Mojitót, nem tudtam feledni a vagány maffiózós sorozatát, amit a Stílus Magazinban láttam, Don Korda és Balázs Klári, wow! Tettem-vettem magam, körbedongtam, nyomtam a denszet, hiába, Korda eltűnt, mire magamhoz tértem, már nem láttam sehol. Totál berágtam az életre, tényleg megyek a francba, háborogtam, elegem van mindenből, mire Don Korda elkapta hátulról a karom és visszarántott a parkettre. A többire nem emlékszem. Igazság szerint az előzmények se nagyon derengnek, csak a duci dugihugi képe villódzik az elmémben vészlámpaként, azé a nőé, aki letaposta a lábam, a többit Niki mesélte, ő tudatta velem többek között azt is, hogy smároltam Kordával, aztán a pali meghívatta magát egy italra, egy háromrongyos whiskyre.
Két napig sírtam, két hétig ültem otthon a szobámban, nem mentem sehová, annyira szégyelltem magam, hogy szegény Klári, ha tudná… Egyébként is, smároltam a Kordával?! Jézusom! A barátnőmnek meg volt pofája megkérdezni, miért nem feküdtem le vele?! Hogy miért? Mert akkor öt napig itattam volna az egereket, és öt hétig nem tenném ki a lábam a lakásból! Mégis, titkon örültem, milyen jó buli volt, ám perverz örömöm nem tartott soká, mert a másik barátnőm, Sári, aki nem ivott, mert vezetett, megkérdezte tegnap, ki az a gnóm, akivel két hete összeszűrtem a levet a Bayben. Hát Korda, meresztettem büszkén a mellem, mire röhögőgörcsöt kapott és megállapította, hogy az ürgének semmi köze az én drága Don Gyurámhoz, és a félreértések elkerülése végett a Bugyihúzogatószemű Haligyurihoz sem. Én barom, még az italát is kifizettem! Milyen szépen énekelte a Beatricét! Mindig is a Mátyás király udvarában játszódó jelenet volt a kedvencem a Magyar Vándorból, annak ellenére, hogy az a szemét exem, a kockahasú, amelyik összetörte a Sevimet, statisztált a filmben, illetve az árnyéka, mert végül csak annyi látszott belőle, következésképpen még a bugyi is leolvadt rólam, amikor az álkorda elkezdte kántálni, hogy yeah, yeah, Beatrice, Beatrice, yeah! Vagy nem is olvadt le rólam, hanem leharapta az ehető bugyimat? Basszus! Lehet, hogy mégis dugtam a Kordával, aki nem Korda? Most mi lesz velem, Istenem?! Én még egy Kordát sem érdemlek, nemhogy egy Brad Pittet! Itt állok huszonnyolc évesen, a fodrászüzlet közepén, én, a hajszobrászok alfája és ómegája, lesek ki az ablakon és várom, mikor dzsal el Dobrády a nőjével az üzlet előtt. Legalább ez a rohadt lábam ne fájna! De nem számít! Ha esik, ha fáj, szombat este kimozdulok a csigaházamból, és megtépem azt a hájas macát, aki miatt hetek óta papucsban slattyogok!