Pollágh Péter
Morgan bulvár
Mindig vér van, mikor álmodom:
mások tengerről, sőt óceánról,
én meg erekről, hajózni így is lehet.
Mint kaján, uszonyos szakember,
nem kerülök, megoldok dolgokat:
Dexter Morgan bulvár,
ott megyek, és nincsen
pontos házszám, csak osonás.
Sietnem kell, mert reggel
a képzelgés két keze levágva,
nem tudok fantomot rajzolni
a dörömbölő rendőrnek
újabb unott tizenhat órán át
megéri várni, hogy aludjak, megéri
elütni egy autót, kinyitni egy arcot,
elárverezni egy sérülést, egy kezet,
hagyni, hogy a rém jöjjön utánam,
nem tudni, hány öltésből áll az arca,
nem számolni meg a sérelmet.
Kicsalni a reggel bamba
lámpája alá, és tovább, ki
egész a tízórai forgatagig,
hol aztán a körhinta egyik
kis trónjára felültet vagy felültetem.
Nem volt lámpa
Halálod után írás vagy fej,
vagy sírás leszel,
ez van a sír kopó kövén.
Meg a lámpa. Arany.
Olyan, mintha én képzelném.
Meghűltem, azt hiszem,
s nem is tegnap.
Nem akarok a lámpatesthez érni,
a lámpalábhoz. Lázas hely,
érzem, ahogy felkapcsol, képzel,
káprázik a szemem, talán hibás,
túl mély a kékje.
Valaki beszúr a sírba,
ismerős baba az arca, felszívja
a fecskendőt, és belém böki:
magamnál fogok maradni,
bár tudatom padlója csúszós már,
vér és arany, név és szín,
szikrázik, szirénázik
fény és hang: kiég valami,
ami nem volt lámpa,
nem semmi a sebesség.
Még nem tudom, kinek a sírja,
magamnál akarok maradni,
ha a tiéd, akkor is,
nem használok skatulyát,
nem tudom, mi ez,
mintha nem is az én kezem lenne,
meggyújtok egy gyufát.
Nem kifejezés, hogy vad.
Egy szívben vagyok,
nem is dobog, nem is, nem is.
Nagypál István
Földhözragadt
Mikołaj Smoczyński: The Secret Performance
ha már úgyis lefelé nézel
nem csak a lábad ritmikus mozgását látod
pisztoly, puska, mindegy, lövedék
a fekete blézer árnyéka még most is
még most is ott mozog s tűnik el
de a kezei, főleg a jobb keze
az mindig ott marad ott a padlón
ott a márványon, betonon, mindegy, földön
lépj át, lépj rajta túl, hiszen
ez már torzó se, annyi se, amit
el tudnánk temetni, temettetni a föld alá
mert ő már sem nem lélegzetnyi entitás
sem nem emlék, múlt, mindegy, ember
csupán egy szorongó földhözragadt kéz
Temetővirág
Olga Boznanska: Dziewczynka z chryzantemami
temetővirágok kezedben
miközben úgy nézel ránk mint aki miatt
odaállítottak a falhoz nem is
egy márványtáblához angolszürke
oldalélei földtől szennyezettek
vagy te lennél az aki miatt összegyűltünk
ajkaid homlokcsókra készek
ruhád oka fogytán a halál gúnyájára emlékeztet
csak a görcsös kezed az tesz mássá miközben
árnyékod egy gúzsba kötött öregasszony formáját adja ki
temetőbogarakra gondolok
a lábadnál alamizsna-persely néhány gros és megszólalsz
énekelsz mi meg figyelünk akár a templomban
angyal helyett infánsnő azt hiszem megértettünk
a tükörszürke hátlapot felülről nézzük miközben befelé zuhanunk
Géczi János
Olvastam
Olvastam, s két mondat között
a gondolatív emelkedőjén nagyot lélegezve
megállapítottam, jó hogy nincs itten.
Sok volt belőle, mint télen a kabátból
vagy akár a nőből, aki a szomszédos ház erkélyén ül
naponta fél órát mióta rákbeteg.
A szememnek feltárult mondatok közé
fülemen át érkező szavak nyomultak
átlendülve a drótkerítésen
a tavaszi kert pompáján keresztül úgy érkeztek
mint disznó vicc a temetésre.
Nem tudom ki vagy s mit keresel itt
süvöltötte a rákbeteg a férjének
de hozz bárhonnan húslevest!
A könyvlapom gót mondatai bedőltek
pedig a kápolnák élete, készültek bármiből
hosszabb a szerzetesekénél.
A két vérnyomásos mondat közül
padlótéglák réséből tört elő
a lészagú kijelentés gaza, azt hiszem
ettől O. O., kinek könyve hasalt be
két tenyeremben vályújába
felvillanyozódott volna.
Akkor, bumm, megérkezett.
Átszaladt bennem, mint fájdalmas áramütés.
S én, ki idáig idült metaforának hittem
karjai közé dűltem. De elvette
saját mozdulataimat tőlem a zsibbadás.
A semmi alkot és az asztalvájat
a semmi alkot meg és az asztallap vájata.
a név amelyet a keményfa asztalba véstek
az enyém
annak ellenére, hogy háromszáznegyven éve készült el a két szó
hogy akkor, az alám rótt dátumból látható.
Ekkora múltat számomra még senki sem adott
mint e hősöm, ki után e tíz dőlt betű maradt
mit úgy hívok én
s akit egybefoglalt, mint az akác neve a sovány akácfát.
toszkán tercinákat érdemel, avagy gazdag svéd szeretőt
esetleg csupán tartós, sárga asztaldeszkát
melyen annyi mindent lehet lágyan elkezdeni
vagy lihegve befejezni.
E nevet, bár látom
a semmiből olvasom. Rovátka, sekély késnyom
farepedésnek tűnő, betűkön át kanyargó hasadék
amelyben a féreggörbe, kékhúsú levegő még mindig behasal
mint fénysugár teszi azt a langyos pocsolyába.
s olykor egy-egy tányér, kenyérszelet
sokszor elolvasott papiros, amelyre valamit írtak
letakar.
Nem jut megtartható test
csak az, amit felzabál a nagyétkű árnyék.
Jász Attila
EMLÉK, NYOM, OK (részletek)
Középkorú vidéki költő versei
Talán, amikor majd ötvenéves
leszek, vagyis amikor már elég
öreg hozzá, hogy ne csak a ver-
seimből, az életemből is papír-
hajót hajtogassak, kék fények
közt, borgőzösen, magamhoz
szorítom az idő ezüst szilánkos
tükrében ringatózó holdlabdát.
*
Amikor a kép sarkában már
csupán egyetlen fa áll, vagy
annyi se, amikor ennyi bőven
elég, ahogy ez a kis csenevész
nyírfa itt a kertben, alig látha-
tóan téblábol, araszol a kép
széle felé észrevétlen, mintha
nem találná a helyét, jelzi, ő
nem is látszik, csupán egy
árnyék, az én helye a képen.
*
Mindig is szeretkezni akartam a
tájjal, határozott, ám finom mozdu-
lattal nyúlni az illatos fűszoknya
alá, lassan haladni fölfele, ujjanként
tovább morzsolgatni a föld zsíros
feketeségét, forrásvizet szürcsölni
hozzá, és belefeküdni a langymeleg
porba, feküdni csak hanyatt, érezni,
ahogy átmelegít, és várni a langyos
esőt, ami lemossa majd a port, és sár-
rá változik, de feküdni csak tovább,
miközben gerinced alatt folydogál,
csorog el szép lassan az idő leve.