• Varga Lilla

 

Bohócarc városom

 

Bohócarc városom,
piros orra a parlament,
hullámzó, habzó szája kanyarog,
nem mosolyog – ma nem,
allergia gyötri, tüsszögi ki
a nagykupolán át az igét – az ég felé,
esernyőt ide, gyorsan,
mielőtt ez az áradat egészen betemet, elér.

Bohócarc városom,
újrasminkelve kacsint félre –
néhol még a festék hiányos,
de nem baj – jöjjön a munka,
sávok, gödröcskék, ráncok idétlen kavalkádja,
egyre nevet a nép,
te meg kézen állsz és bukfencezel,
mit neked?
hogy éppen idétlen fél fejed, hogy fest.

Bohócarc városom,
ma sírsz már?
vagy várnunk kell pár napot,
hogy tükörképed kergessen vissza,
oda, a színpad mögé,
ahova már Párizs fényei rég nem jutnak el,
ahol olcsó gázlámpa világít csak,
hogy ne lásd összeroncsolt arcodat.

 

 

In bona pace

 

Teknőspáncélként világít
a parlament kupolája elém.

 

Kit zavarhatna a meztelenség?

 

Éjjel kettő – csak a férfi alszik
a lépcsőn alattunk, mint mindig.

 

Nyár eleji zápor,
hideg a korlát a tenyerem alatt.

 

Egyre nedvesebb.

 

Az eső elmossa meztelenségem –
Látod?

 

Összemosolygunk.

 

A szemközti ablakban
pasziánszozik, mint mindig.

 

 

Némán

Itt az a pasi – ma is,
minden pénteken összefutunk,
a presszó forró levegőjében
inhaláljuk egymás kávészagát,
isszuk a feketét,
a két külön asztal áthághatatlan szakadékán,
nézzük egymást.

 

Minden mozdulatát,
ráncát,
orr-fricskázását,
kézropogtatását ismerem,
melyik nap mi történt vele,
percek alatt kitalálom,
néma jegyességünk évek óta,
pont olyan régóta unom is már,
mióta tart.

 

Minden pénteken ott vagyok,
várom, mikor marad már el,
tanúja akarok lenni szakításunk
délutánjának, mikor végre
végre!
felszabadulok, de megint itt van,
és egyre néz,
a szokott pénteki percek elhaladnak,
ennyi.