• Mészáros Urbán Szabó Gábor

 

A győri regény

 

2

 

Győr. Arrabona. Mi vagy te nekem, te büszke szuka? Itt hagytak megrontva a kelták meg a rómaiak, és mi szépen elföldeltük a múltat, legalábbis azt a részét, ami kényelmetlen emlékeket hívhatna elő, és lebetonoztuk, letérköveztük az ókori börtönt, és csináltunk helyette a nyílt színen egyet, és talán azokat a földalatti téglakemencéket is megbecsüljük egyszer, igen, a Széchenyi téren, meg a várromokat a Dunakapu téren, és nyilván sörözőt nyitunk köréjük, hogy legyen ott a bősz poharazgatásban némi történelmi autentizmus. Audiváros, te ipari fellegvár, és mondd csak, mikor lesz nekem olyan kocsim, amit a te robotizált acélméhed szült, ha már így hivalkodsz azokkal a pompás és káprázatos termelési mutatókkal? Az Audiban hagytam a kulcsomat, hallottam egyszer egy kocsmában, minden fej a bosszús kijelentő felé fordult, és az arcokra volt írva, ugyan, ez meg minek vág fel a flancos Audijával, pedig nem tudhatták, hogy a pasas a tulajdonnévvel magára a gyárra utalt, mert ott dolgozik ő, áll naphosszat és éjjel a precíz gépsorok mellett, gumikesztyűben és három műszakban áll, kocsiról pedig szó sincs. A folyók városa, a találkozások városa, itt találkoznak a folyók, itt lesz egyetlen zavaros folyam az agyagszínű Rábából és a kevésbé viszolyogtató árnyalatú Mosoni-Dunából, bizony, sok minden összefolyik és keveredik a hidak alatt és felett, a kocsmává, étteremmé, egyetemi szórakozóhellyé lett csónakházak udvarán és a Radó ligetében, húgyfoltok és automata szökőkutak, nedvek itt és ott, az érzelmek viszkóz kavalkádja, ami le- és feljár a garaton, és ürül, ami teli, és telik, ami üres, mert itt mindig, de mindig hiányzik valami, és főképp valaki, és a találkozások városában miért pont én nem találkozom már azzal a Nagy Lehetőséggel, azzal a Nagy Eséllyel, akár könyv vagy nő képében, persze jó lenne egy meló is, amiért érdemes felkelni reggel, végigbuszozni egy zsúfolt vonalon, például a Gyárváros absztrakt betondíszletei között, beszívni a Szeszgyár dögletes bűzét, zötykölődni a huszonöt-tonnások feltört és kilyuggatott nyomvályúiban, a gyakori esőben és a provinciális széllökésekben, szóval ilyesmi lenne jó, azt hiszem. És néha mégis képes vagyok meglepődni magamon, ha nyár van és pad és folyópart és szomorúfűz-árnyék a Püspökvár tövében, hogy bár nálam van a Babérligetkönyv, órák óta feléje se nézek, mert foglyává lettem ennek a szikrázó zajnak, és a vele élettársi viszonyban élő felszín alatti csöndnek, amit történelmi ereklyeként tartanak magukban ezek a sok száz éves falak, akár egy ódon lélegzetet, amit elfelejtettek kifújni az időbe.

 

 

3

 

Próbáltam elszökni innen, magamban számtalanszor elhatároztam, gyűjtöttem az erőt, az elszánást, mert szenvedélyem, hogy változzon már valami, legyen végre jobb minden ebben a városban, visszapattant rám a közönyösség gumifalairól, és a maszkokról, amit nagy előszeretettel visel itt a többség, aki számít, vagy aki számítani szeretne. A szenvedélyem visszapattant, néha kiterült, mint az a bizonyos odavágott kölyökmacska. Elüldözött engem a láthatatlan, kollektív nemtörődömség, az a sok-sok apró, egyenként alig megfogható, de összességében bántóan markáns egykedvűség-massza, amit ezekkel a kifinomult lepkecsápjaimmal érzékeltem. Csalódott voltam, részben magam miatt is, hogy fáj az akklimatizáció, és nem megy sehogy se, nem működik, amit szeretnék, talán tehetségtelen vagyok és naiv, nem viszem itt semmire, ezekkel a vágyakkal, ezekkel a kísértetekkel, hogy folyton meg kell keresnem az én közösségemet, az én magányomat, az én kultúrámat, az én szerelmemet, csupa olyasmit, amit őrizni és elveszíteni kiváltság és királyi érdem lett volna számomra. De hiába, mardosó hiányérzetben éltem, mintha minden jelenség, tevékenység, öröm és bánat, amit a kollektíva megélt, nem az én stílusomban lett volna előadva, mintha nem az én mértékemhez szabták volna. Kényelmetlenül éreztem magam, üres voltam és törtfehér. Nem tudtam meginni a pertut, és végre tegeződni a várossal. Szűk lett nekem. Ha az érzelem egy cipő, és miért is ne lenne az, akkor, gondoltam, én kinőttem Győrt. De a szökés kudarcra volt ítélve, mert nem sejtettem, hogy ilyen levegő, amit születésem óta a tüdőm lélegzik, nincsen máshol. Elmentem, szerencsét próbáltam, hatalmas táskák, ócska remények, és észrevétlenül történt, hogy elveszítettem a játszmát, szörnyű csalódás volt, nem is jöttem, de rogytam vissza ide, megtért fiú a megtért szajhához, és örültem, felhőtlen boldogságot éreztem, mert ez már nem az a régi város volt, amitől viszolyogtam, hanem egy új, amiben nem voltam még jelen, aminek erényeit csak messziről, távcsővel vehettem észre. Van itt valami, és minden bizonnyal más városokban is, ami a távolban nincsen, és ha banális akarok lenni, és filozófiai tehetség híján mi mást tehetnék, azt kell mondanom, az otthon érzete ez. Otthon, Mysterium Magnum, definiálhatatlan tartalmú hang, lényegét a legszemérmesebben rejtő hat betű. Elvagyok már itt, belegyógyultam a látképbe, cipőmről nem kopik le soha a vizes macskakő érintése, kabátomból képtelenség kimosni a Duna illatát. Igyekszem jobban figyelni rá, mit dobog nekem Arrabona szíve, közel húzódok hozzá, és sajnálva tisztelem, mint egy csacsirészeg színésznőt, lesem, mivel kísért meg újra, mit akar némán az értésemre adni. Azt hiszem, végül is erősebb nálam, egy lassan, csendben bekebelező, moll hangnemben duruzsoló, ellenállhatatlan entitás. És mi vagyok én? Urbán, urbánus. Ez lehet a titok, ami ideszögez, mint egy lepkét.

 

 

4

 

Több mint fél éve már, hogy sorozatos költözködés, állandó esőben való hurcolkodás, cipekedés és káromkodás után végül itt kötöttem ki, egy marcalvárosi panelház földszintjén. Odáig jutottam ezekben a zajos és mozgalmas szellemévekben, hogy nekem már édes mindegy, hogy garzon, félemelet, kertes ház, iroda vagy raktár, tető kell a fejem fölé, és nyugalom, mert elsősorban nyugalomra áhítoztam, amikor nagy sóhajtozva becuccoltam barátom lakásába, és a konyhában egy cigarettával adóztam e társtalan ünnepnek, ami megint egy új élet ígéretével kecsegtetett. Harmincéves múltam, na és? Azért van esély még ezen túl is, nem? Újra kell kezdeni mindig, lenullázni a referenciákat, megmosni arcunkat a Léthé vizében, nehogy berögzüljünk mindennapjainkba, és a rutin rozsdája lepje be mozdulatainkat, meg a sok kis unott állatot a fejben, a gondolatokat.

Csodáltam és becsültem azokat, akikben az otthonteremtés ösztöne már egészen korán jelentkezett, és törekvő igyekezettel minden cselekedetüket e szent cél szolgálatába állították. Csodáltam, hogy fél élet lejáratú lakáshitelt vettek fel, hogy güriztek éjjel-nappal, és az újsághirdetéseket meg a családi kasszát bújták, mikor jön el a nagy nap, amikor mindez a kétségbeesett törekvés végre egy saját, szakrális térre váltható, fordul a kulcs a zárban, kattan mögöttünk otthonunk lakatja. Igen, Thoreau is megmondta, valaminek ára az az életmennyiség, amit az elnyerésébe fektetünk. Tehát az életünk árán az életünkért, ez minden, amit teszünk, gondolom néha.

Én persze szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem, felmenőimnek hála, képletesen az ölembe hullott egy lak, valahol itt van a közelben, ha jól emlékszem, de sosem éltem a lehetőséggel és nem költöztem be oda, mert idegensége és magánya annak idején igencsak megriasztotta törékeny, ifjú lelkemet, és inkább vándoroltam, jártam a táncot a bérelt ingatlanok között, egy kész gazdasági katasztrófa volt, tulajdonképpen mai is az, de az ember idővel megszokja saját ostobaságát. Ráadásul el-elszégyellem magam olykor szerencsém okán, hogy nekem erőfeszítés nélkül, másnak meg élete verejtékével. Talán el kéne adnom ezt az örökséget, a pénzt meg kiemelten közhasznú szervezetek számlájára utalnom, de kiszemelhetnék egy édes pofijú, árva kissrácot vagy kislányt, s amíg önálló nem lesz, fizethetném iskoláit, ruházkodását. Itt abbahagyom, mert ez az egész nem más, mint morális onánia, meg rám is szólt a Kettes, hogy leszek szíves kihúzni a fejem a képmutatás tömjénillatú, rózsaszín seggéből. (A Kettes, nos, valamiképpen ő is én vagyok, egy metaszubjektum, állandó önfelügyelet, kritikai-paranoiás megfigyeléskényszer, társbérlő a fejben, aki gyakran beszól, sérteget és összezavar, de alapjában rendes gyerek, és persze csak jót akar nekem, illetve nekünk.)

A szobám ablaka délre néz, és ha nem állna előtte húsz méterre egy lehangoló betonfal, azt hiszem, elláthatnék Köveskálig, s talán magamat is felfedezném, ahogy egy régi nyár sugaraiban ott bohóckodok színházi jelmezben egy iszonyúan forró, kopár dombon. De vissza a szobához: éppen megfelelő, ágy, komód, két könyvespolc, egy beépített szekrény, és az íróasztal, szellemi munkahelyem, mert ugyebár írok, mi mást tehetnék, egyébhez nem értek. Az ágy egyébként olyan kihajtható, kétszemélyessé alakítható alkalmatosság, rajta most is két gyűrött ágynemű egymás mellett, Tündéé és az enyém, persze Tünde nincs itt, tán egy hónapja járt nálam utoljára, még ott van a piros pólóm a takarón, amiben aludt, meg a hajszálak, rengeteg hajszál, amelyek folyton rám tapadnak éjszaka, aztán viszem őket magammal a zuhany alá, ernyedten folynak le testemről a lefolyóba. Mondom, lehet már egy hónapja is, egyedül alszom, csak valahogy nem merem becsukni az ágyat, képtelen vagyok visszaalakítani szólóformára, mert ostoba babona él bennem, hogy ezzel szinte megelőlegezném, szinte beismerném, hogy… Lustaság ez, nem más, mondja a Kettes megnyugtatólag, s ezzel a számból vette ki a szót.

Az íróasztalnál ülök éppen, kezemben toll, a papír fölé görnyedek, de szemem csukva, ujjam mozdulatlan, az alkotó pihen. Jó kis árnyékot készítettem a függönnyel, a szoba narancssárga homályba borul. Odakint május, ez a kövér, tündöklő fényű, meleg lámpatest, idebent meg húsz watt halogén izzás az asztalon, sápadt fénykör vetül a szánalmasan üres papírlapra (in memoriam Hajnóczy P.), és bár nem látszik remegése, tollamat görcsösen fogva tartó kezemre. Nem megy az írás, miért is menne, annyi minden kavarog bennem, csupa foszlány és fosztott tollpihe vagyok, egymásnak ütköző zsebviharok, no meg ázott héják. Néhanap olyan szépen, rendben összeáll minden, ilyenkor érzem, közvetítő vagyok csupán, tintás kézélű médium, és a szavak és a mondatok akkor tényleg könnyedek, csinosak, húzom őket egyre elő a skatulyából meg a bűvészcilinderből, minden lépéssel tovább tárul előttem az ösvény, ellenállás nélkül haladok rajta, mohák puha kárpitja talpam alatt, mintha zsírba mártottam volna, szalad kezem a papíron. Aztán meg van ez, ami most: vákuum, kényszerű szünetjel, szellemmonoszkóp. Napok óta egyetlen épkézláb mondat, annyi sem. Azt hiszem, aki írásra adja a fejét, minden egyes nap elölről kell kezdenie az egészet. Nem létezik rutin. Csak valami ellenőrizhetetlen és megbízhatatlan jelenlét közelében sikerül úgy az írás, ahogy kéne, ahogy Isten meg a neurobiológiai optimum engedélyezi. Most viszont úgymond megállt alattam a vonat két állomás között, és türelmetlenségemben már kezdek fásult és egyszerre ideges lenni. Félúton vagyok nem egy, de rögtön kettő novella kezdete és vége között, mert ha az ember hülye, tegyen rá egy lapáttal, duplázza meg debilitását, és ha már éppen belefulladna a tehetetlenségéből adódó megtorpanások verejtékébe, ha teheti, kérjen egy dupla scotchot a sarki sörözőben, most úgyis akciós egy ideig. Két novella is félbehagyva, az egyik virágokról szól, a másik meg a három óra húsz percről, mert feltevésem szerint ez a nap fundamentuma, ez a pillanat, három óra húsz perc, egy metafizikus tengely, amiben a par excellence valóság egy nanoszekundum erejéig kinyitva áll előttünk. (A Kettes most is röhög.) De bárhogy is, nem a témával van itt a gond, a téma ez esetben másodlagos, döcögős utánfutó, amit a stílus meg az atmoszféra vontat egyre kimerültebben. Tényleg az lehet a baj, hogy május van, és iszonyatosan gyönyörű a fény, és minden ebben a mézesen sűrű fényben odakint, és iszonyatosan semmi kedvem törni a fejem történeteimen, mert az egész univerzum viszket és fáj a bőröm alatt, mintha gyógyuló seb lennék, varradzó vágat. Kettes azt súgja, Tünde, és sunyin fütyörész hozzá. Elhessegetem a kétséget, de galambokat etetek ezzel a nagy hessegetéssel: a mozdulatra, ahogyan karomat hirtelen kiegyenesítem, tenyeremet kinyitom és a búzaszemek a térkőre hullanak, a madarak először reflexszerűen szétrebbennek, majd ártalmatlanságom láttán megsokszorozódva térnek vissza hozzám. Kétséggalambok, tojtok ti az én tiszta kövezetemre… Hát ne etesd őket, barátom, mondja. Kettes, te ma nagyon okos lettél, úgy látom.

Kávé vagy tea? – tanakodtam. Kávé vagy tea? Aggasztó dichotómiák között élek, s ha döntesz, valamit elveszítesz, figyeld csak meg. Mérlegelnem kellett a gyakorlati tényeket. Koranyár van, ragyog a délután. Az írás mára az ördögé. Kibillenteni magam tétova bénultságomból, hogy ne jaktáljam tele a szobát, ez volt a cél, kávé vagy tea segítségével, hogy felemelkedjek az íróasztaltól és a konyhába húzódjak, ha szerencsém van éppen egy Hartmann-rács megnyugtató közepébe. A kávé hamarabb elkészül, sebesebb mozdulatokkal operál, nyugati értékrendet tükröz az egész folyamat, és egy irodista vagy egy termékmenedzser feszültségét hordozza magán. Gyorsan kifő, és mivel gyorsan is hűl, szaporábban fogyasztjuk. Jólesik viszont a keserűsége, démonikus színe, a szájban hosszasan időző, nyúlós, tapadós aromája. A tea egészen más. Gondos figyelmet igényel, ha nem barbár módjára készítjük, ne adj Isten papírfilterből. Itt forralni kell, aztán hűteni, türelemmel és alázattal várni, míg szépen szárnyalni és liftezni kezdenek a teaszálak, ahogy a növény újra életre kel, és sejtelmes, gyantaszerű váladékát kiengedi magából. A keleti ókor festi meg a csészét, a várni tudás erénye büszkélkedik ilyenkor a modern emberben, aki néhány perc erejéig, amikor a jól megérdemelt italból az első kortyokat leengedi, lélekben naiv orientalistává válik, és jóleső képzavarában Siva karjait fedezi fel a Bencha kusza leveleiben.

Kopogtak az ajtómon. Karórámra pillantottam, és összerezzentem. Három óra húsz perc volt. Jelentőségteljes látogató lesz, gondoltam, ha tudtán kívül is épp ezt az időpontot választotta, hogy megzavarja semmittevésem. Szektariánus arcokra, overallos vízóra-leolvasóra, eltévedt pizzafutárra számítottam, de csak Józsi volt az, ősrégi cimborám, egyetemi magyartanár, író és költő, szóval afféle nyakkendőtűs bohém, aki egyaránt rajong a barackpálinkáért és a sztoák bölcsességéért, meg sok más mindenért is, de hadd engedem be végre ezt a jóembert, olyan békésen vigyorog rám most is ott az ajtóban.

‒ Szervusz – mondtam a tervezettnél enerváltabb hangon, és félreálltam az útból. Józsi harsány jókedvvel bemasírozott, és szokásához híven azonnal oktatni kezdett.

‒ Nincs jobb dolgod ebben a szép időben, mint idebent rostokolni?

‒ Ha már itt tartunk, neked talán van? Rostokoljunk együtt, gyere.

A konyhába mentünk és leültünk, de Józsi nyomban rám ripakodott.

‒ Az Isten szerelmére, legalább az ablakot nyisd ki! Nem árt egy kis friss levegő ebben a kafkai odúban – s azzal már döntötte is billenőre az ablakot. A ház előtt álló öreg fára böktem az ujjammal, ami hatalmas lombjával eluralta a kilátást.

‒ A levelek miatt van az egész – magyaráztam. – Nem találod zavarba ejtőnek, hogy a nyári fény jöttét ünneplő növények, mint jelen esetben ez a hárs is, úgy bontják ki leveleiket, hogy közben idebent meg egyre sötétebb lesz? Persze valamit valamiért, tudom én. Télen, ha lekopaszodik ez a matuzsálem, elméletileg világosabb a konyha, de akkor meg az elemi, téli félhomály miatt kell villanyt kapcsolni. Ez van öregem, mondjuk ki őszintén: ez egy sötét konyha, az meg ott egy sötét növény, egészen celani pillanat.

Józsi megcsóválta a fejét, és lemondóan cigarettára gyújtott. Éppen megkérdeztem volna, minek köszönhetem váratlan látogatását, de megelőzött és tájékoztatott.

‒ Van időm, tudod. Kevés az óra az egyetemen, a keret alá csúsztam. Képzelheted, mennyire örülök. Teljesen szétdobálták az előadásaimat, egy katasztrófa. Ma egyetlen órám volt, hozzávetőlegesen tizennégy másnapos szerencsétlen tette rajta tiszteletét. De nem csüggedek, majd a szigorlaton vigasztalódom.

‒ Szép és nemes gondolat – vetettem közbe ártatlanul.

‒ Elég az hozzá, mostanában kicsit jobban ráérek. Készül egy Szomory-tanulmányom a drámai művekről, hiánypótló, azt foltozgatom, mérsékelt kedvvel. Barna meg kért tőlem verset a folyóiratba, antik tematikájú szám lesz, kortárs hexameterekkel, gondolom, van fogalmad, miként jár bennem fel-alá az ütem meg az ideg. Tulajdonképpen ez is hozott ide hozzád, mert egy ponton túl nem érdemes erőlködni, vagy feláll, vagy nem. De inkább nem.

‒ Márquez jegyzett meg ilyesmit a kivételesen nagy szerelmekről.

‒ Jut eszembe, Karcsú Tündével mi újság? Minden rendben veletek?

‒ Most ezt miért kellett? – kérdezte fejét felkapva a Kettes.

‒ Miért hívod így? – kérdeztem értetlenül és felfortyanva.

‒ Tudom is én? Így jött a számra, sajnálom. – Józsi megvonta a vállát, és lopva az arcomba nézett, hogy lemérje rajta haragom fokát. Pedig dehogy voltam én haragos, csak érzelmileg felkészületlen és némi kecskegida-szomorúsággal teli.

‒ Persze, megvagyunk, minden oké – hazudtam gyerekhangon, és magam is előhúztam egy cigarettát.

‒ Nem is olyan égbekiáltó hazugság ez – kezdte békítőleg a Kettes -, ha a kérdés a formalitás szintjén marad, és nem kíván bevilágítani abba a fortyogó üstbe, ahol az érzelmek zubognak, mint a leves. Elfűszereztétek ezt a levest, Tünde meg te, ugye tudod, aztán meg felhígítottátok a függetlenség vizével, annyi vizet öntöttetek bele, hogy nem maradt más, mint egy zavaros, ízetlen lötty, ami ráadásul még mindig elégeti a szádat, ha nem vigyázol.

‒ Te meg a kényszeres allegóriáid, Kettes – gondolom, miközben a füstöt bámulom -, mintha mindent el lehetne magyarázni hasonlatokkal meg sötétszobában kinagyított képekkel. Felcímkézni egy érzelmet, egy lelkiállapotot, mint egy postaládát. Ez a legkönnyebb csalás, így ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy érettek vagyunk a megértésre, meg hogy a ráció egy oligarcha, és érezni valami erőset, azt jelenti, nem észnél lenni. Nem kellenek a matricák az érzelmeimre Kettes, ne fáraszd magad ilyesmivel, pihenj, én meg húzom az igát, hordom a testet minden kínjával és vágyával együtt, bízd rám a boldogulást. Majd varrok neked egy kényelmes, meleg pamutzsebet, és kérlek, abba tedd azt a jéghideg logikádat, ne az én mellemen melengesd.

Józsi zavartan pöfékelt, és az utcát fürkészte.

‒ Ha jól hallottam, lesz egy kiállítása. Mikor is?

‒ Két hét múlva, szombaton, a Szépművészeti Múzeumban. Vági Petrával közösen. - Amikor a könyvem bemutatója lesz, tettem hozzá magamban egy leheletnyi iróniával.

‒ Ismerem ezt a Petrát. Egész jó bőr, és ügyes keze van, már ami az ecsetet illeti.

‒ Persze téged is meghívnak, csak ne aggódj. Nagyon sokat jelent Tündének ez a kiállítás, meg is értem. Úgy készül, mint egy őrült, még mindig félbe hagyva egy képe, csupa festék meg terpentin a keze és a haja. Egész testével elmerült már a cinóberben, a sziennában meg az akvamarinkékben. Meg sem szárad az a festmény addigra, hihetetlen ez a nő.

Józsi csak hümmögött, mint egy náthás, öreg medve.

‒ Sosem értettem, hogy miért festenek a nők. Miért nem állnak meg a sminknél?

‒ Miért ne festhetnének? Anatómiailag be vannak rá rendezkedve. És erős a gyanúm, hogy a bal agyféltekéjük is egy kvázi jobb-agyfélteke. Mindig akad egy társalgás, figyeld csak meg, amikor ennek sziporkázó bizonyítékát látod.

‒ Egyet mondj.

‒ Nem is tudom. De mégis. Például tegnap este. Ha emlékezetem nem csal, a Bástyában ültünk Tündével, szemben egymással, mintha sakkoznánk, és szinonimákat kerestünk a szerelemre. Én azt mondtam, feniletilamin, ő meg azt, hogy a közös vécé intézménye ellenére is szappanillat, ha a másik eszedbe jut. Később én: kínkéj meg szívármány, csupa hülyeség. Erre ő: nem mi veszünk húst a boltban, valójában a hús vesz meg mindannyiunkat. Ez a nő mindig lepipál a fantáziájával, két pityókás vonallal, amit az a vékony csukló röpkén leír, gúzsba köti bennem azt a hatalmas lélegzetet, amivel épp a világ lényegéről próbálnék megnyilatkozni.

‒ És az is lehet, hogy túl sokat tartasz róla. Vagy túl keveset magadról.

‒ Nem kedveled őt, ez tény. Hülye vagy.

‒ Semmi bajom a te Tündéddel, ezt baráti őszinteséggel mondom. De számomra ez a nő, és ne értsd már félre, elsősorban nő. Csinos pofika, szívdöglesztő tekintet és egy formás segg. Tudod, az a fajta, hogy legszívesebben meglendítenéd a karod és… ‒ Józsi egy képzeletbeli, lehulló almát kapott el a markával.

‒ Tehát nem kedveled, plusz szexuális tárgynak is tekinted. – Azt hiszem, olyan gőgös volt a hangom, mint egy előreléptetett tiszté.

‒ Figyelj, azt akarom csak elmagyarázni neked, hogy mint nő, semmi kivetnivalót nem találok benne. De ezek a sikamlós, színes bigyulák, ezek a folyton és akarattal rosszul felvont lobogók, a sok csörgő-zörgő műanyaggyöngy…

‒ Te bedőltél, Józsi.

‒ Ugyan! Dehogy! A lelkéről beszélek, még ha el is maszatolom a szavakat.

‒ Bigyulák és lobogók?

‒ Érted te, nagyon is jól érted, csak nem akarod megérteni. Minden héten más színűre festi a haját. Nem ébreszt gyanakvást benned, hogy ezzel tulajdonképpen önmaga megfoghatatlanságát demonstrálja? Minek ennyi arc? Minek ennyi Velence?

‒ Akárhogy is szeretném, nem látom az összefüggést a váltakozó hajszín és a megfoghatatlanság között. Amiről te beszélsz, az festék, amit én látok, az egyszilárd posztamentum, amire e festék gondosan fel van hordva.

‒ És mit látsz te az alatt a hírhedten vastag diszperzit alatt?

‒ Törődést, kétségeket, étert és csupa merő szubtilitást. Áldott, átkozott érzékenységet.

Józsi elmosolyodott, és egészen lágyan nyomta el a cigarettát, mintha attól félne, az én bőrömön oltja ki parazsát.

‒ Tudod, néha irigyellek a szemed miatt.

Szél támadt odakint a májusban, arcunkon árnyszínházat lengetett meg a hársfalevél, és perceken át hosszasan hallgattunk saját igazunk felett, de valójában egymást vettük most védelmünkbe, mert az igazság relativitásának olyan nyilvánvalóságára bukkantunk, amiben bárki a másik testvérévé lett volna akkor. Valahogy így magyarázta el később a Kettes.