• Risto Ahti

Rokonság (Jól nézzék meg!)

Suku (Katsokaa tarkasti!)

Ez egy rét, virágzó, bércek között. A dombok pontatlanul

vannak megrajzolva, nagyon távolinak látszanak, álom-

képeknek. Másikdomb, Nagysziget, Fátyoldomb,

Mogyoródomb.

   A réten lyukak vannak, a kutak. Ezekből gyermekek

jönnek elő, szárnyakkal a hátukon. A kutak körül nők –

bekerítve. Ők fogadják a gyermekeket, ölbe veszik őket,

fájdalmukban és örömükben így kiáltanak: Angyalom,

angyalom! És letépik szárnyaikat.

    A földből kötelek nőnek. Minden kötél végén

léghajó virágzik. A léghajókban egy-egy férfi alszik,

csukott szemmel kémlelik a hegyek mögötti világot.

Amikor a gyermeknek már nincsen szárnya,

a nő lehúzza a léghajót. A férfi odamegy a gyermekhez,

és a bőrébe sebeket vág, amelyekbe elveti álmait.

Álmodozók

Uneksijat

Egy paripát látunk ereje teljében, egy arab telivért.

Csak az értő szem veszi észre jobb hátsó lábán

azt a sérülést, amely világossá teszi: azon az állaton

nem lehet lovagolni.

      A paripa mögött egy 13. századi várat látunk,

és tölgyeket, juharfákat.

     Egy férfi áll még ott szekercével a kezében –

látjuk, amint gyorsan és gyakorlottan farag.

Látjuk a juhar hosszú, kígyószerű ágait. Vajon

mire kell neki az a kihegyezett fa?

     Figyeljenek a baloldalt lévő nő ruhájára –

ha megmozdulna, meztelen lenne.

      Régóta figyelem az embereket ez előtt a

kép előtt. Csodálják a paripa büszke tartását,

és azt ismételgetik vég nélkül, milyen nagyszerű

lenne lovagolni rajta.

Óra leselkedik a falon

Kello vaanii seinällä

     Óra leselkedik a falon. Akár egy hideg, fogatlan hold,

úgy néz. Les és az időmet lopja. Tolvaj, meleget hoz,

hideget visz.

     Kedvesem! Minden arcok órájánál jobban kívánom

tested homokóráját! És ahogyan ez a fali szerkezet

ki van szolgáltatva vágyainknak, úgy gondolok,

meleg szívvel, elődeinkre, akik kézmozdulatokkal

mérték az időt.

A forrásnál

Lahteella

     Régen ez hibátlan tükör volt, Runeberg idealizmusa,

csak magamat láttam benne, és azt mondtam a világnak:

Szeretlek. A felhők mindig a háttérben voltak.

     Ősszel a felhők leereszkedtek a forrásba, a tükör

arcomba vágta ruháját, és a fájdalom orákulumává tett.

A világ a paradoxonokba bukik bele.

     Aztán a jégtakaró – a tükör lassacskán gyöngyszürkévé

válik – minden tudást elragad, s nekem át kell adnom

melegemet.

     Tükör, füstüveg, gyöngy – évek során az utam

krétakörré változik, kultúrává: A tél majdnem

megfagyasztja a vért.

Reggel

Aamulla

    Nézem az alvót: hegyes könyök, meztelen vállak, és a nyak.

Hallom csendes panasz-szuszogását. Reggel azt mondod nekem:

Éjjel hófödte síkságon jártam, és sírás hallatszott messziről.

    Néha valóban szép vagy, mint az elhagyott ház betört

ablaka, melyen át a szél ki-be jár.

    Nézem: felkelsz, feléledsz – a betört ablakban a szél

leszaggatta vállaid.

Amikor menekül a zsákmány, utolérni szinte lehetetlen

Kun saalis pakenee, sitä on melkein mahdoton tavoittaa

    Ösztönös mozdulatok – a császármadár szárnya lecsüng,

úgy rohan, az ágalakú lárva megmerevedik, a nyúl felemeli

mellső lábait. Még késztetésre sincs szükség. A zsákmányoló

az egyedüli, aki befolyásolni tudja a körülményeket –

nevezetesen úgy, hogy végez kiszemelt áldozatával és felfalja.

    Kívülről csak a vadász befolyásolható.

    A megálmodott álmok világában, isten hangján beszélek,

a szabadság hangján, új ember formálódik bennem, egy

rögeszme támadja meg kezem, arcom, vállam rángani kezd.

Sírgödrökön járok — és arra gondolok, nekünk, embereknek

nincs egyetlen ösztönös mozdulatunk sem, mely segíthetne

a halál ürességének szakadékai fölött.

Jos tietäisin jotain, tietäisin kaiken

    „Add, hogy megmaradjon hitünk, ne avatkozz bele,

az igazság úgyis összetörné szívünket.”

    A homályban valaki gyertyát gyújtott, amitől a sötét

még sötétebb lett és sokáig nem láttunk mást,

mint alulról megvilágított arcokat.

    Ha képes lennék a tudatlanságra, tudnék mindent.

Bánkódom emiatt szüntelenül. Hiába vagyok tudatában,

itt megtörik az értelem, innen nincs tovább, és nekem

nem marad más, csak egy pillantás, majd a lezáruló

szemhéjak és a zárt ajtók.

    Mondtam, hogy visszasírom tudatlanságomat.

Tudatlanságomat sírom vissza. De hogyan is

mondhatnék le a szomorúságomról

így jutok egyre mélyebbre a tudás lépcsőin.

Születés

Pankal, synnytys

      A halat az iszapból emelték ki, de a hal tiszta volt.

Ezeket a verseket a testemből emelték ki, és lám,

érintetlenek voltak.

                                                Turczi István fordításai

• Franz Hodjak

Egy augusztusi vasárnap

A férfi az ajtóhoz érve körülnézett a teremben, röpke, kétkedő pillantásokkal végigmustrálta az embereket, majd úgy döntött, hogy a szakállas férfi asztala felé veszi az irányt, aki épp cigarettát készült sodorni. A kávéházba imént belépő férfi hóna alatt hegedűtok. – Leülhet-e? – kérdezte. A fiatalabb némán és kedvetlenül bólintott, s közben jobb kezével a két szabad szék felé mutatott. Valójában abban reménykedett, hogy egy hölgy foglal majd helyet az asztalánál, a kávéház ugyanis tömve, és már csupán elvétve volt néhány szabad szék egy-egy asztalnál. Aznap már negyedjére tért be a kávéházba azzal a titkos vággyal, hogy egy hölgy majd leül mellé. Kinézete és az is, ahogyan ott üldögélt, és feszülten hol az ajtóra, hol a hatalmas ablaküvegen keresztül az utcára pillantott, ebbéli reményéről árulkodott.
– Nyugodtan szólíthatsz Uborkának – mondta a férfi, miután leült –, mindenki Uborkának nevez, bár senki sem tudja, miért. Hisz inkább egy strucchoz hasonlítok. Egészen nyugodtan bámulhatsz kétkedve, kényszeredetten vagy akár elborzadva is, én ehhez már hozzászoktam. Azt is tudom, hogy egészen kicsi fejem van, a szemem viszont hatalmas, ajkam pedig csőrszerűen előreáll. Nyakam, amint látod, annyira hosszú, hogy azt gondolhatnád, sosem ér véget, pattanásig felfúvódott hasam pedig leginkább egy felfordított piramishoz hasonlít. Lábam is szokatlanul hosszú, mellyel állandó sietségben, nagy léptekkel csetlek-botlok át a környéken, mert mindig késésben vagyok. S hozzá kell tennem, hogy csak feleannyi idős vagyok, mint amennyinek tűnök. Ennek pedig semmilyen más oka nincs, mint hogy enyhén angolkóros vagyok. Te viszont egy percig se aggódj emiatt, nyugodtan bámulj csak továbbra is olyan bambán, nekem személy szerint semmiféle okom nincs emiatt szégyenkezni. Hisz a strucc is Isten teremtménye, akárcsak jómagam. Nem igaz? Ezt a turbánt pedig azért hordom, mert ellátták a bajomat. Amint a fejemen éktelenkedő sebek begyógyultak, nyomban lekapom.
A férfi továbbra is dermedten bámulta Uborkát. – De hiszen távolról sem vagy olyan, mint ahogyan leírtad magad – szólalt meg végül. – Inkább sportos alkatúnak mondanálak, sőt, a te korodhoz képest szokatlanul jó testfelépítésűnek, s a fejed is teljesen normális. Ráadásul turbánt sem hordasz – tette hozzá.
– Öregem, te hülye vagy? Hiszen én épp azt írtam le, amit nem láthatsz. Az Isten szerelmére, hát miért nem hagyod, hogy segítsenek neked, miért vagy annyira tartózkodó? Belsőleg úgy nézek ki, mint ahogy az imént leírtam. Érted-e? – Uborka előkapott egy megkopott dobókockát a zsebéből, melyet szórakozottan bámulni kezdett.
– Ja, vagy úgy. Öregem, ezt aztán szépen elmesélted, nagyon is szépen, annyira költőien megfogalmaztad azt, ahogy a bent benned kinéz – álmélkodott a másik.
Uborka néhányszor elvetette a kockát. – Magától értetődő – mondta a fejét felkapva, mintha mély, ám rövid álmából hirtelen felköltötték volna. – Bohém is vagyok, igen ám, tudod-e, mi fán terem? Az olyasvalaki, aki a következő életében nagy művész lesz, és ebben az életében minden lehetségeset megtesz annak érdekében, hogy erre felkészüljön. Érted? És még mondok neked valamit. A régi, szolid iskola képviselőihez tartozom, akikkel manapság sajnos szinte csak a temetőkben lehet találkozni: akik másokat békén hagynak, és azt akarják, hogy mások is békén hagyják őket.
A szakállas teljesen le volt nyűgözve. Uborka imponált neki. – Mondd csak, te hegedűs vagy? – kérdezte végül.
– Hogyhogy? – kérdezte Uborka.
– Mert hogy hegedűtokod van – válaszolta a másik. – Hát nincs benne hegedű?
– Miért lenne szükségem hegedűre? A tokban nincs ugyan hegedű, ám minden megtalálható benne, amire az élethez szükségem van. De mondd csak, szólíthatlak-e szakállasnak?
A másik bólintott, és tovább sodorgatta cigarettáját, amit előzőleg rövid időre félbehagyott. –Igen, szólíthatsz – morogta.
– Rendben, akkor szakállasnak foglak szólítani, de meg kell mondanom neked, hogy föltétlenül változtatnod kell az életeden – mondta Uborka, miközben a kockát egyik tenyeréből a másikba gurította.
A szakállas bizalmatlanul pillantott Uborkára. – És mégis miért? Miből gondolod? Személy szerint tökéletesen meg vagyok elégedve az életemmel – ellenkezett a szakállas, és élvezetteljesen végigsimította a cigarettát, mintha ezzel is azt akarná Uborkának bizonyítani, milyen jól érzi magát.
– Á, dehogy vagy, hisz akkor nem ültem volna a te asztalodhoz – mondta Uborka. – Nézd, én is eldöntöttem, hogy változtatni kellene az életemen. Hogy ez sikerüljön, azzal kell kezdened, hogy teljesen új környezetbe költözöl, a legjobb, ha például Párizsba, én épp onnan jövök. Talán neked több szerencséd lesz ott, mint nekem. Párizsban igencsak szépek a temetők, az élőknek viszont nem mindig jön össze – Uborka jobb ingujjának mandzsettájával törölgetni és fényesíteni kezdte a kockát, melyre olykor-olykor rálehelt és nyelvével enyhén megnedvesített.
– Mit keressek én Párizsban? Nagyon is jó nekem itt – mondta a szakállas. Habár az imént még menni akart, újabb kávét rendelt, Uborka ugyanis felkeltette az érdeklődését. Némiképp sajnálta is. Végig azt próbálta elképzelni, milyen lehet Uborkának mint struccnak a lelke.
– Ne igyál annyi kávét – szólt Uborka, majd hozzátette: – Sodorhatok magamnak egy cigarettát? – Aztán hirtelen közönyössé válva, halkan, alig hallhatóan énekelni kezdett: – Átszöktem a csermelyecskén, átfutottam a rétecskén...
– Mi történt, Uborka? – kérdezte aggódva a szakállas. Eléje tolta a cigarettapapíros csomagocskát és a dohányos szelencét. A szakállas töprengett egy keveset, majd felajánlotta Uborkának, hogy megsodorja neki a cigarettát.
– Á, semmi, egyszerűen csak eszembe jutottak a párizsi temetők. Aki valaha látta, soha többé nem tudja feledni – Uborka hosszasan bámulta a szakállast, akit mintha megsajnált volna. Szentül meg volt győződve arról, hogy a világ összes embere sajnálatra méltó, csakhogy erről ők mit sem tudnak. – És ha valaki nagyon, sőt megszállottan sajnálatra méltó akar lenni, akkor senki sem abból a voltaképpeni okból kifolyólag, amiért őt valóban sajnálni kellene. És ebbe az emberek egész egyszerűen nem látnak bele – vélekedett Uborka. Közben a kockát ide-oda gurította az asztalon.
– Uborka, mi köze ennek ahhoz az átkozott kockához, amivel folyamatosan matatsz? – kérdezte a szakállas.
– Ne kérdezz már ilyen baromságokat, te szakállas. Ha az ember erősen elgondolkodik valamin, mindig kockát kell vetnie, hogy a szerencsét a tartalékokból kicsalogassa és valami értelmes eszébe jusson. Tudod, van egy kevéske megspórolt pénzem, amivel egy régi verklit akarok vásárolni, mert mi más választása lenne egy hozzám hasonló seggfejnek, mint hogy művésszé váljék? Sajnos túlságosan későn jöttem erre rá.
Az ajtóban egy magas, langaléta férfi bukkant fel, aki úgy járatta körbe tekintetét a kávézóban, mintha valamit keresne. És mindezt jó ráérősen tette. Amikor végre felfedezte Uborkát, odament az asztalához, majd halk, rekedt hangján köszöntötte őt, és helyet foglalt a szabad széken.
– Claudia, két sört kérek, ma én vagyok soron – intett a pulthoz, majd a szakállashoz fordulva így szólt: – Újnak tűnsz. Mióta vagy itt? Hol csípett ez fel?
– Véletlenül kerültem ide – válaszolta a szakállas. – Hétvégente gyakran szoktam a környéken bóklászni és különféle városokat látogatni, kultúrutazások ezek, ahogy nevezni szoktam.
– Na persze, mindenki ezt állítja kezdetben, ugyanis nem tudnak mit kezdeni a diagnózissal – mondta a langaléta. – Nézd, ez az Uborka szintén becsavarodott. Be bizony. Az időt errefelé csak elmélkedéssel lehet agyonütni, aminek sosincs vége. Egyébként azt gondolom, hogy az örökkévalóság minálunk született meg.
Uborka csodálkozva bámult a langalétára. Majd megdörzsölte a kockáját, megcsókolta és egy hatost dobott. – Így kell ezt, érted? Ki tudja ezt utánam csinálni? – Mivel felkérése válasz nélkül maradt, alig hallhatóan énekelni kezdett: – El kell hát hagynom, el kell hát hagynom a falumat én...
– Nos, látod már, mondta a langaléta, ő a mi Uborkánk, ezek itt berúgatják, s aztán ilyen bánatos lesz. És akkor énekelni kezd. De ennek ellenére rokonszenves, mindannyian szeretjük őt. Te szakállas, még azt is tudnod kell, hogy mielőtt ez a szomorú énekes fázisa lett volna, folyton a katonaságról fantáziált, arról, hogy milyen jó ott és hogy szívesen lenne katonatiszt meg hasonlók. Számunkra ez volt a biztos jele annak, hogy az esze is elment. Nos, te szakállas, ha érdekel, hát elmondom a teljes igazságot, de csak ha fizetsz egy rundot, rendben?
A szakállas bólintott.
– A katonaság – magyarázta a langaléta holt komolyan – a legnagyobb káosz, ami csak azért működik, mert működnie kell. És hogy működhessen, minden rációt kikapcsolnak, minden kísérteties, még a fizikai törvényeket is hatályon kívül helyezik. Mondd csak, voltál te egyáltalán katonáéknál? Én arra tippelek, hogy nem. Ruháid túlságosan rendben állnak rajtad, sőt egyenesen kínos rendben, és aki már megfordult a katonaságnál, egy örök életre megutálja a patyolat rendet, és óvakodni fog attól, hogy járjon-keljen a világban. Szóval voltál-e vagy sem?
– Nem. Csak egy vesém van.
– Hát akkor szerencséd volt. Jobb egy vesével élni, mint itt a környéken körbelövöldözni.
A szakállas kipillantott a kávéház hatalmas ablakán keresztül a kis térre: szokatlan zaj csapta meg a fülét. Hirtelen, mint derült égből, dörögni és villámlani kezdett, és az emberek, mint felvert tyúkudvarban, minden irányba hanyatt-homlok igyekeztek el onnan. A gyógyhely, szanatóriumaival együtt, egy szűk, mély völgykatlanban feküdt, magas, sűrű erdő borította hegyek ölelésében, úgyhogy a felhőktől nem sokat lehetett belőle látni. Az emberek szerint itt a napnak vagy teliholdnak épp csak hogy helye van az égen. Ezért a felhőket sem látták sosem közeledni, hanem mindig csak akkor vették észre, amikor már feléjük értek. Esni kezdett. A nyári zivatarok azonban többnyire ugyanolyan gyorsan elvonulnak, mint ahogy érkeztek. A kávéházba is betért egy-egy ember, tetőt kerestek, amely alá behúzódhatnának.
– Szent ég – szólalt meg halkan a langaléta –, eső után, amikor a levegő tiszta, még jobban látszik. A szanatóriumok nem felfelé kapaszkodnak a meredek hegyoldalba, ahogy a képeslapokon látszik, hanem lefelé lejtenek. Amikor valaki ideérkezik, az a benyomása, hogy felfelé kapaszkodnak, ám ha hosszabb időt tölt itt, már másképp vélekedik minderről. Te is rá fogsz jönni, hogy feltartóztatlanul lefelé lejtenek, lassan, de biztosan, mélyre, egy hatalmas sírba. Meglásd, rájössz majd erre – a szakállasra értette. – De ne csinálj ebből nagy gondot, mert ha egész áldott nap csak a kellemetlen dolgokra gondolsz, fel sem fogod, s máris bekövetkeznek. Csak azok a kellemes dolgok, amikre gondolunk, nem következnek be soha-soha – tette hozzá.
Uborka hirtelen felugrott. – Michelle senkit nem szeretett úgy, mint engem, hiányzik.
– Fél Párizs megdugta – nevetett a langaléta.
– Ne merj ilyet mondani, mert péppé zúzlak, megértetted? – üvöltötte Uborka, karjával a levegőben hadonászva. És mindeközben levegő után kapkodott, mintha kifogyott volna belőle a szusz.
– Príma, no de ne törődj vele, csak a fájdalomtól ordít – szólt a langaléta a szakállashoz.
– Ne hallgass rá – fordult Uborka a szakállashoz –, nem egyéb ő, csak egy silány sokkoló.
– S mi az a sokkoló? – kérdezte a szakállas.
– Az olyasvalaki, akinek semmi más nem jár a fejében, csak hogy másokat sokkoljon. Például mindenkinek azt meséli, hogy a farkát naponta ötször sétálni viszi az erdőbe. És éjjelente is kétszer. Ha engem kérdeztek, engem ez nem sokkol. Talán egy magányos nőt igen, de engem egyáltalán nem.
Uborka valamiket kiabálni kezdett franciául, rövid szüneteket tartva. Úgy tűnt, mintha valakivel veszekedni akarna. – Na mi van már, megérkezik végre a söröm? – kérdezte Uborka, valamennyire lenyugodva. Idegesen a kabátzsebébe csúsztatta a kockát, s közben a nyitott ajtón át az előtér sötétjébe meredt, amelyen át a mosdóba vezetett az út. Uborka folyton ezt csinálta: mint egy kígyószem, az előtér sötétjébe meredt, akárha görcsösen meg akarna valamit idézni, s amikor valaki belépett és a villany felgyúlt, hirtelen elfordult, mintha szörnyen megijedt volna.
– Soha sem gondoltam volna – szólt a langaléta a szakállashoz –, hogy testünk fel tud készülni egy ilyesfajta problémára. Ám minden ebből az átkozott emancipációs őrületből ered. Ezzel maradtunk. Oda az alázat, oda az engedelmesség, oda a kegyelet, oda a tisztelet. Minden és mindenki már csak arra gondol, hogy emancipálódnia kell. A testem szintúgy. Egész egyszerűen nem engedelmeskedik többé, azt csinál, amit akar. Saját akarata van, nem tudom többé uralni. Mindenfajta engedelmességet megtagad tőlem. Egy ilyen emancipált test rohadtul tudja érezni magát, mondom én neked, mindenütt csak fájdalom. De nem baj, mert a lelkem, á, az jól van, annyira jól, mint még sehol eddig. Most végre jó pedagógusok, kitűnő pszichológusok, szociális munkások, különféle szakértők és gondozók törődnek vele, a lelkem itt végre rendes otthonra lelt. És temérdek sok szabadsága van, ami rendkívül jót tesz neki. Fogalmam sincs, hogy ez mindenütt így van-e vagy csak itt, a mi osztályunkon. Mindenesetre panaszra semmi okom.
Egy nő hanyag mozdulatokkal lépett be a kávéházba, ám Uborkát megpillantva tüstént sarkon fordult és kiment. Uborka, aki háttal ült az ajtónak, mit sem látott ebből, a szakállas viszont észrevette a jelenetet és megkérdezte Uborkát, hogy ismeri-e a nőt, aki, legalábbis úgy tűnt neki, miatta hagyta el a lokált.
– Miféle nő? – kérdezte Uborka, és körülnézett. – Itt egyetlen nő sem ismer engem, mondta Uborka –, és akkor az is logikus, hogy én sem ismerek itt egyetlen nőt sem. – Vagy talán úgy nézett ki, mint aki egyenesen Párizsból érkezett? Hát ez az! Értitek? No de hagyjuk ezt. Tudtátok, hogy Bernd elpatkolt az éjjel? Nem úgy tűnt, mintha a halálán lenne. Ellenkezőleg, nem is gondoltam volna, hogy nyolcvanon felül van. Talán még ősszel Párizsba akart költözni.
– Kár – felelte a langaléta –, kedves fickó volt. Egyébként – folytatta – a szobájában állt egy ősrégi telefon, ez volt a büszkesége. Egyszer megkérdeztem, működik-e még, mire azt felelte, hogy igen, de nem használja. S csak Istennel lehet rajta beszélni.
– És mit lehet hallani, ha valaki netalán felhívja őt – kérdeztem.
– Nem sokat – mondta nagy komolysággal –, csak egy nagy, hosszúra nyújtott hallgatást, amit csakis az tud értelmezni, aki hisz őbenne.
–Szóval így – mondta a langaléta –, most meg alámerült. Hát igen, nyilvánvaló volt, hogy igencsak vágyakozott oda – folytatta. – Igen, néhány nap alatt mindennek vége. Aztán lelke a legjobb hazába távozik, amit el lehet képzelni, a legjobb gondozókkal, szociális munkásokkal, pszichológusokkal, szakértőkkel és pedagógusokkal. Ezek a félelem utolsó maradékát is elveszik. Ezúttal várnia sem kell arra, hogy megürüljön egy hely, ott ugyanis tele van szabad hellyel. Szerencséje van. És most már, hogy hátat fordítottam neki, a világot hátulról látom. Kíváncsi vagyok, megismernek-e még. Szívesen elfogadtam volna ezt a vicces telefont. Vajon megoldható-e, hogy én kapjam meg? És ha már nem leszek, akkor valamelyikőtöké lehet, ezt írásban fogom hátrahagyni. Ezen a telefonon kívül amúgy sincs semmi említésre méltó dolgom, amit belefoglalhatnék a végrendeletembe.
– Mondd csak – kérdezte a szakállas a langalétát –, miért beszélsz te folyton intézetekről, pedagógusokról, szociális munkásokról, pszichológuskról, gondozókról és hasonlókról? Mondd csak, sokat voltál intézetekben?
A langaléta hosszan bámulta a szakállast. Majd csodálkozva visszakérdezett: – Miért, te nem?

Franz Hodjak: Egy augusztusi vasárnap

A férfi az ajtóhoz érve körülnézett a teremben, röpke, kétkedő pillantásokkal végigmustrálta az embereket, majd úgy döntött, hogy a szakállas férfi asztala felé veszi az irányt, aki épp cigarettát készült sodorni. A kávéházba imént belépő férfi hóna alatt hegedűtok. – Leülhet-e? – kérdezte. A fiatalabb némán és kedvetlenül bólintott, s közben jobb kezével a két szabad szék felé mutatott. Valójában abban reménykedett, hogy egy hölgy foglal majd helyet az asztalánál, a kávéház ugyanis tömve, és már csupán elvétve volt néhány szabad szék egy-egy asztalnál. Aznap már negyedjére tért be a kávéházba azzal a titkos vággyal, hogy egy hölgy majd leül mellé. Kinézete és az is, ahogyan ott üldögélt, és feszülten hol az ajtóra, hol a hatalmas ablaküvegen keresztül az utcára pillantott, ebbéli reményéről árulkodott.
– Nyugodtan szólíthatsz Uborkának – mondta a férfi, miután leült –, mindenki Uborkának nevez, bár senki sem tudja, miért. Hisz inkább egy strucchoz hasonlítok. Egészen nyugodtan bámulhatsz kétkedve, kényszeredetten vagy akár elborzadva is, én ehhez már hozzászoktam. Azt is tudom, hogy egészen kicsi fejem van, a szemem viszont hatalmas, ajkam pedig csőrszerűen előreáll. Nyakam, amint látod, annyira hosszú, hogy azt gondolhatnád, sosem ér véget, pattanásig felfúvódott hasam pedig leginkább egy felfordított piramishoz hasonlít. Lábam is szokatlanul hosszú, mellyel állandó sietségben, nagy léptekkel csetlek-botlok át a környéken, mert mindig késésben vagyok. S hozzá kell tennem, hogy csak feleannyi idős vagyok, mint amennyinek tűnök. Ennek pedig semmilyen más oka nincs, mint hogy enyhén angolkóros vagyok. Te viszont egy percig se aggódj emiatt, nyugodtan bámulj csak továbbra is olyan bambán, nekem személy szerint semmiféle okom nincs emiatt szégyenkezni. Hisz a strucc is Isten teremtménye, akárcsak jómagam. Nem igaz? Ezt a turbánt pedig azért hordom, mert ellátták a bajomat. Amint a fejemen éktelenkedő sebek begyógyultak, nyomban lekapom.
A férfi továbbra is dermedten bámulta Uborkát. – De hiszen távolról sem vagy olyan, mint ahogyan leírtad magad – szólalt meg végül. – Inkább sportos alkatúnak mondanálak, sőt, a te korodhoz képest szokatlanul jó testfelépítésűnek, s a fejed is teljesen normális. Ráadásul turbánt sem hordasz – tette hozzá.
– Öregem, te hülye vagy? Hiszen én épp azt írtam le, amit nem láthatsz. Az Isten szerelmére, hát miért nem hagyod, hogy segítsenek neked, miért vagy annyira tartózkodó? Belsőleg úgy nézek ki, mint ahogy az imént leírtam. Érted-e? – Uborka előkapott egy megkopott dobókockát a zsebéből, melyet szórakozottan bámulni kezdett.
– Ja, vagy úgy. Öregem, ezt aztán szépen elmesélted, nagyon is szépen, annyira költőien megfogalmaztad azt, ahogy a bent benned kinéz – álmélkodott a másik.
Uborka néhányszor elvetette a kockát. – Magától értetődő – mondta a fejét felkapva, mintha mély, ám rövid álmából hirtelen felköltötték volna. – Bohém is vagyok, igen ám, tudod-e, mi fán terem? Az olyasvalaki, aki a következő életében nagy művész lesz, és ebben az életében minden lehetségeset megtesz annak érdekében, hogy erre felkészüljön. Érted? És még mondok neked valamit. A régi, szolid iskola képviselőihez tartozom, akikkel manapság sajnos szinte csak a temetőkben lehet találkozni: akik másokat békén hagynak, és azt akarják, hogy mások is békén hagyják őket.
A szakállas teljesen le volt nyűgözve. Uborka imponált neki. – Mondd csak, te hegedűs vagy? – kérdezte végül.
– Hogyhogy? – kérdezte Uborka.
– Mert hogy hegedűtokod van – válaszolta a másik. – Hát nincs benne hegedű?
– Miért lenne szükségem hegedűre? A tokban nincs ugyan hegedű, ám minden megtalálható benne, amire az élethez szükségem van. De mondd csak, szólíthatlak-e szakállasnak?
A másik bólintott, és tovább sodorgatta cigarettáját, amit előzőleg rövid időre félbehagyott. –Igen, szólíthatsz – morogta.
– Rendben, akkor szakállasnak foglak szólítani, de meg kell mondanom neked, hogy föltétlenül változtatnod kell az életeden – mondta Uborka, miközben a kockát egyik tenyeréből a másikba gurította.
A szakállas bizalmatlanul pillantott Uborkára. – És mégis miért? Miből gondolod? Személy szerint tökéletesen meg vagyok elégedve az életemmel – ellenkezett a szakállas, és élvezetteljesen végigsimította a cigarettát, mintha ezzel is azt akarná Uborkának bizonyítani, milyen jól érzi magát.
– Á, dehogy vagy, hisz akkor nem ültem volna a te asztalodhoz – mondta Uborka. – Nézd, én is eldöntöttem, hogy változtatni kellene az életemen. Hogy ez sikerüljön, azzal kell kezdened, hogy teljesen új környezetbe költözöl, a legjobb, ha például Párizsba, én épp onnan jövök. Talán neked több szerencséd lesz ott, mint nekem. Párizsban igencsak szépek a temetők, az élőknek viszont nem mindig jön össze – Uborka jobb ingujjának mandzsettájával törölgetni és fényesíteni kezdte a kockát, melyre olykor-olykor rálehelt és nyelvével enyhén megnedvesített.
– Mit keressek én Párizsban? Nagyon is jó nekem itt – mondta a szakállas. Habár az imént még menni akart, újabb kávét rendelt, Uborka ugyanis felkeltette az érdeklődését. Némiképp sajnálta is. Végig azt próbálta elképzelni, milyen lehet Uborkának mint struccnak a lelke.
– Ne igyál annyi kávét – szólt Uborka, majd hozzátette: – Sodorhatok magamnak egy cigarettát? – Aztán hirtelen közönyössé válva, halkan, alig hallhatóan énekelni kezdett: – Átszöktem a csermelyecskén, átfutottam a rétecskén...
– Mi történt, Uborka? – kérdezte aggódva a szakállas. Eléje tolta a cigarettapapíros csomagocskát és a dohányos szelencét. A szakállas töprengett egy keveset, majd felajánlotta Uborkának, hogy megsodorja neki a cigarettát.
– Á, semmi, egyszerűen csak eszembe jutottak a párizsi temetők. Aki valaha látta, soha többé nem tudja feledni – Uborka hosszasan bámulta a szakállast, akit mintha megsajnált volna. Szentül meg volt győződve arról, hogy a világ összes embere sajnálatra méltó, csakhogy erről ők mit sem tudnak. – És ha valaki nagyon, sőt megszállottan sajnálatra méltó akar lenni, akkor senki sem abból a voltaképpeni okból kifolyólag, amiért őt valóban sajnálni kellene. És ebbe az emberek egész egyszerűen nem látnak bele – vélekedett Uborka. Közben a kockát ide-oda gurította az asztalon.
– Uborka, mi köze ennek ahhoz az átkozott kockához, amivel folyamatosan matatsz? – kérdezte a szakállas.
– Ne kérdezz már ilyen baromságokat, te szakállas. Ha az ember erősen elgondolkodik valamin, mindig kockát kell vetnie, hogy a szerencsét a tartalékokból kicsalogassa és valami értelmes eszébe jusson. Tudod, van egy kevéske megspórolt pénzem, amivel egy régi verklit akarok vásárolni, mert mi más választása lenne egy hozzám hasonló seggfejnek, mint hogy művésszé váljék? Sajnos túlságosan későn jöttem erre rá.
Az ajtóban egy magas, langaléta férfi bukkant fel, aki úgy járatta körbe tekintetét a kávézóban, mintha valamit keresne. És mindezt jó ráérősen tette. Amikor végre felfedezte Uborkát, odament az asztalához, majd halk, rekedt hangján köszöntötte őt, és helyet foglalt a szabad széken.
– Claudia, két sört kérek, ma én vagyok soron – intett a pulthoz, majd a szakállashoz fordulva így szólt: – Újnak tűnsz. Mióta vagy itt? Hol csípett ez fel?
– Véletlenül kerültem ide – válaszolta a szakállas. – Hétvégente gyakran szoktam a környéken bóklászni és különféle városokat látogatni, kultúrutazások ezek, ahogy nevezni szoktam.
– Na persze, mindenki ezt állítja kezdetben, ugyanis nem tudnak mit kezdeni a diagnózissal – mondta a langaléta. – Nézd, ez az Uborka szintén becsavarodott. Be bizony. Az időt errefelé csak elmélkedéssel lehet agyonütni, aminek sosincs vége. Egyébként azt gondolom, hogy az örökkévalóság minálunk született meg.
Uborka csodálkozva bámult a langalétára. Majd megdörzsölte a kockáját, megcsókolta és egy hatost dobott. – Így kell ezt, érted? Ki tudja ezt utánam csinálni? – Mivel felkérése válasz nélkül maradt, alig hallhatóan énekelni kezdett: – El kell hát hagynom, el kell hát hagynom a falumat én...
– Nos, látod már, mondta a langaléta, ő a mi Uborkánk, ezek itt berúgatják, s aztán ilyen bánatos lesz. És akkor énekelni kezd. De ennek ellenére rokonszenves, mindannyian szeretjük őt. Te szakállas, még azt is tudnod kell, hogy mielőtt ez a szomorú énekes fázisa lett volna, folyton a katonaságról fantáziált, arról, hogy milyen jó ott és hogy szívesen lenne katonatiszt meg hasonlók. Számunkra ez volt a biztos jele annak, hogy az esze is elment. Nos, te szakállas, ha érdekel, hát elmondom a teljes igazságot, de csak ha fizetsz egy rundot, rendben?
A szakállas bólintott.
– A katonaság – magyarázta a langaléta holt komolyan – a legnagyobb káosz, ami csak azért működik, mert működnie kell. És hogy működhessen, minden rációt kikapcsolnak, minden kísérteties, még a fizikai törvényeket is hatályon kívül helyezik. Mondd csak, voltál te egyáltalán katonáéknál? Én arra tippelek, hogy nem. Ruháid túlságosan rendben állnak rajtad, sőt egyenesen kínos rendben, és aki már megfordult a katonaságnál, egy örök életre megutálja a patyolat rendet, és óvakodni fog attól, hogy járjon-keljen a világban. Szóval voltál-e vagy sem?
– Nem. Csak egy vesém van.
– Hát akkor szerencséd volt. Jobb egy vesével élni, mint itt a környéken körbelövöldözni.
A szakállas kipillantott a kávéház hatalmas ablakán keresztül a kis térre: szokatlan zaj csapta meg a fülét. Hirtelen, mint derült égből, dörögni és villámlani kezdett, és az emberek, mint felvert tyúkudvarban, minden irányba hanyatt-homlok igyekeztek el onnan. A gyógyhely, szanatóriumaival együtt, egy szűk, mély völgykatlanban feküdt, magas, sűrű erdő borította hegyek ölelésében, úgyhogy a felhőktől nem sokat lehetett belőle látni. Az emberek szerint itt a napnak vagy teliholdnak épp csak hogy helye van az égen. Ezért a felhőket sem látták sosem közeledni, hanem mindig csak akkor vették észre, amikor már feléjük értek. Esni kezdett. A nyári zivatarok azonban többnyire ugyanolyan gyorsan elvonulnak, mint ahogy érkeztek. A kávéházba is betért egy-egy ember, tetőt kerestek, amely alá behúzódhatnának.
– Szent ég – szólalt meg halkan a langaléta –, eső után, amikor a levegő tiszta, még jobban látszik. A szanatóriumok nem felfelé kapaszkodnak a meredek hegyoldalba, ahogy a képeslapokon látszik, hanem lefelé lejtenek. Amikor valaki ideérkezik, az a benyomása, hogy felfelé kapaszkodnak, ám ha hosszabb időt tölt itt, már másképp vélekedik minderről. Te is rá fogsz jönni, hogy feltartóztatlanul lefelé lejtenek, lassan, de biztosan, mélyre, egy hatalmas sírba. Meglásd, rájössz majd erre – a szakállasra értette. – De ne csinálj ebből nagy gondot, mert ha egész áldott nap csak a kellemetlen dolgokra gondolsz, fel sem fogod, s máris bekövetkeznek. Csak azok a kellemes dolgok, amikre gondolunk, nem következnek be soha-soha – tette hozzá.
Uborka hirtelen felugrott. – Michelle senkit nem szeretett úgy, mint engem, hiányzik.
– Fél Párizs megdugta – nevetett a langaléta.
– Ne merj ilyet mondani, mert péppé zúzlak, megértetted? – üvöltötte Uborka, karjával a levegőben hadonászva. És mindeközben levegő után kapkodott, mintha kifogyott volna belőle a szusz.
– Príma, no de ne törődj vele, csak a fájdalomtól ordít – szólt a langaléta a szakállashoz.
– Ne hallgass rá – fordult Uborka a szakállashoz –, nem egyéb ő, csak egy silány sokkoló.
– S mi az a sokkoló? – kérdezte a szakállas.
– Az olyasvalaki, akinek semmi más nem jár a fejében, csak hogy másokat sokkoljon. Például mindenkinek azt meséli, hogy a farkát naponta ötször sétálni viszi az erdőbe. És éjjelente is kétszer. Ha engem kérdeztek, engem ez nem sokkol. Talán egy magányos nőt igen, de engem egyáltalán nem.
Uborka valamiket kiabálni kezdett franciául, rövid szüneteket tartva. Úgy tűnt, mintha valakivel veszekedni akarna. – Na mi van már, megérkezik végre a söröm? – kérdezte Uborka, valamennyire lenyugodva. Idegesen a kabátzsebébe csúsztatta a kockát, s közben a nyitott ajtón át az előtér sötétjébe meredt, amelyen át a mosdóba vezetett az út. Uborka folyton ezt csinálta: mint egy kígyószem, az előtér sötétjébe meredt, akárha görcsösen meg akarna valamit idézni, s amikor valaki belépett és a villany felgyúlt, hirtelen elfordult, mintha szörnyen megijedt volna.
– Soha sem gondoltam volna – szólt a langaléta a szakállashoz –, hogy testünk fel tud készülni egy ilyesfajta problémára. Ám minden ebből az átkozott emancipációs őrületből ered. Ezzel maradtunk. Oda az alázat, oda az engedelmesség, oda a kegyelet, oda a tisztelet. Minden és mindenki már csak arra gondol, hogy emancipálódnia kell. A testem szintúgy. Egész egyszerűen nem engedelmeskedik többé, azt csinál, amit akar. Saját akarata van, nem tudom többé uralni. Mindenfajta engedelmességet megtagad tőlem. Egy ilyen emancipált test rohadtul tudja érezni magát, mondom én neked, mindenütt csak fájdalom. De nem baj, mert a lelkem, á, az jól van, annyira jól, mint még sehol eddig. Most végre jó pedagógusok, kitűnő pszichológusok, szociális munkások, különféle szakértők és gondozók törődnek vele, a lelkem itt végre rendes otthonra lelt. És temérdek sok szabadsága van, ami rendkívül jót tesz neki. Fogalmam sincs, hogy ez mindenütt így van-e vagy csak itt, a mi osztályunkon. Mindenesetre panaszra semmi okom.
Egy nő hanyag mozdulatokkal lépett be a kávéházba, ám Uborkát megpillantva tüstént sarkon fordult és kiment. Uborka, aki háttal ült az ajtónak, mit sem látott ebből, a szakállas viszont észrevette a jelenetet és megkérdezte Uborkát, hogy ismeri-e a nőt, aki, legalábbis úgy tűnt neki, miatta hagyta el a lokált.
– Miféle nő? – kérdezte Uborka, és körülnézett. – Itt egyetlen nő sem ismer engem, mondta Uborka –, és akkor az is logikus, hogy én sem ismerek itt egyetlen nőt sem. – Vagy talán úgy nézett ki, mint aki egyenesen Párizsból érkezett? Hát ez az! Értitek? No de hagyjuk ezt. Tudtátok, hogy Bernd elpatkolt az éjjel? Nem úgy tűnt, mintha a halálán lenne. Ellenkezőleg, nem is gondoltam volna, hogy nyolcvanon felül van. Talán még ősszel Párizsba akart költözni.
– Kár – felelte a langaléta –, kedves fickó volt. Egyébként – folytatta – a szobájában állt egy ősrégi telefon, ez volt a büszkesége. Egyszer megkérdeztem, működik-e még, mire azt felelte, hogy igen, de nem használja. S csak Istennel lehet rajta beszélni.
– És mit lehet hallani, ha valaki netalán felhívja őt – kérdeztem.
– Nem sokat – mondta nagy komolysággal –, csak egy nagy, hosszúra nyújtott hallgatást, amit csakis az tud értelmezni, aki hisz őbenne.
–Szóval így – mondta a langaléta –, most meg alámerült. Hát igen, nyilvánvaló volt, hogy igencsak vágyakozott oda – folytatta. – Igen, néhány nap alatt mindennek vége. Aztán lelke a legjobb hazába távozik, amit el lehet képzelni, a legjobb gondozókkal, szociális munkásokkal, pszichológusokkal, szakértőkkel és pedagógusokkal. Ezek a félelem utolsó maradékát is elveszik. Ezúttal várnia sem kell arra, hogy megürüljön egy hely, ott ugyanis tele van szabad hellyel. Szerencséje van. És most már, hogy hátat fordítottam neki, a világot hátulról látom. Kíváncsi vagyok, megismernek-e még. Szívesen elfogadtam volna ezt a vicces telefont. Vajon megoldható-e, hogy én kapjam meg? És ha már nem leszek, akkor valamelyikőtöké lehet, ezt írásban fogom hátrahagyni. Ezen a telefonon kívül amúgy sincs semmi említésre méltó dolgom, amit belefoglalhatnék a végrendeletembe.
– Mondd csak – kérdezte a szakállas a langalétát –, miért beszélsz te folyton intézetekről, pedagógusokról, szociális munkásokról, pszichológuskról, gondozókról és hasonlókról? Mondd csak, sokat voltál intézetekben?
A langaléta hosszan bámulta a szakállast. Majd csodálkozva visszakérdezett: – Miért, te nem?

Szenkovics Enikő fordítása

• Elena Vladareanu

a város

még ezek a porcelánfogak is
amiket legördülni látsz a lépcsőn
ezekben is több élet van mint bennem
egy intézkedés mindenre:
a lassúság amivel mozgunk
ebben a tengeri levegőben
óriásbabák tengerében
csontjuk átszúrja rothadt bőrük

föld van körülöttünk
amíg a szem ellát
fojtogató hideg föld
mint egy teába mártott keksz

itt mindenki eladni akar nekünk valamit
szemfestéket harisnyát fogyókúra recepteket megváltást
annyira értelmetlenek és egyedül vagyunk
mint a színészek portréi a
szakszervezetek művelődési házának folyosóin
minden relatíve piros

az életünk relatíve piros
segít románia hogy felejtsél vagy meggyógyulj?
egy napon felszáll a villamosra
egy felfegyverzett férfi
meg fog ölni
mert nem vagyok szép
mert nem tetszik neki ahogyan járok
mert nem tetszenek neki a ruháim
mikor hazamegyek
az ajtó mellett leesik nagyanyám járókája
(a vaslábai
ha lehetett volna
velük együtt temette volna el anyám)
a falakról bárányok válnak le
éles és hosszú nyelvük van
lóg az ajkuk sarkában
rám rontanak
az őrültség lassan érkezik
az őrület egy fehér egér
és a félelem is egy fehér egér

apám vicsorít
kezeire vércseppek hullnak
vagy nyál
apám egyedül van
előtte egy égig érő fehér
fal van.

közelebb megyek hozzá
apám pulóvere nyakánál és csuklónál szétfoszlott
vattahengerek jönnek ki szemén és száján
belenyomok egy rozsdás pengét a lábán levő sebbe
most a seb egy fehér egér
felmetszett hasához hasonlít
a város fölé kiterítettem
egy lyukakkal teli lepedőt.

a fej leírása

van egy férfi. szeretem
mivel?
evvel a hússal
annyira szép
annyira fehér
ki enné meg?
ki kezdené rágni?
félni fogunk
bámuljuk majd csontjainkat
vakítóan egyedül
egyre mélyebben nézünk a fal felé
oda fogunk futni

gránátalma színű víz vesz körül
evvel a vízzel mossunk halántékunk
evvel a vízzel írunk a reményről

*

minden fejben ólálkodik
egy szőrrel teli nagy patkány
nem tudsz írni mikor átfázott a húsod
tovább alszik
átfázott húsodon
az agyamban levő patkány
nagy piros talpai vannak
amivel koponyám belső falait szétroncsolja
a szőrrel teli piros patkány rabja vagyok
bemártja nyelve hegyét agyamba
nyelve hegyével
idegen és érthetetlen
jeleket
ad le körkörösen

itt nem én vagyok
mellkasodon fűrészpor patak folyik le
megtölti karjaid

a hús a szoba egyik oldalától a másik oldaláig terjed
az álom sötét mint egy kígyó
agyamba szór
nehéz golyókat
távoli még az idő mikor saját húsom
nem ismer már fel
mikor saját húsom
kezd eltávolodni tőlem

a város méhébe bújva
gyűlölettel és hólyagokkal teltünk meg
itt rácsokat gyűjtünk
beton négyzetmétereket
itt húzzuk bőrünk
hideg és sárga csontjainkra
szeretkezünk a falakkal
egy halom csont van
tehetetlenségből méregből
vasketrecem vagy
te nem tudsz túllépni
testem falain koponyám falain

nem tudsz ebbe a mészárszékbe jutni
amit néha agynak nevezek
itt soha nem fognak margaréták virágozni
csak a vékony
és szomorú bőröd
nem nyalja majd
mohón
félelmem.

a szív leírása

a nők akik szemránckrémeket árulnak nekem
egyre többen vannak
majdnem annyian
mint a sáncok amik rendületlenül mélyülnek bennem
a bőrömben a húsomban a csontjaimban

egy maréknyi föld vagyok
a hazám földjéből
ürülék műtrágya
és holttestek keveréke

*

ő közeledik felém
két lépésre nyomában
jön a halál is
himbálja derekát
ő nem fél a haláltól
a nője csinálta
aztán odaadta legjobb barátainak

a szeretőm az ő szeretője
anyáink
a szomszédasszony
mindahányan nagy szerelmi
vallomásokat várnak tőlünk
de agyaink között
létezik egy bizonyos cinkosság
mint ahogyan a halál és a vágyakozás
hússal tölti meg
ugyanazt a csontvázat.

egy elhagyott házban
találkozgatunk
ő is ott van velünk
elnyúlva a szürke padlószőnyegen
a falakon túl
a minket szimatoló hidegen túl
románia letette
hosszú és sima nyakát
egy vonatsínre.

                            Király Zoltán fordításai

• Aleš Debeljak

Balkán pallóhíd

(Esszék a „jugoszláv Atlantisz” irodalmáról)
(Eseji o književnosti »jugoslovanske Atlantide«)
(részlet)

Piran együtt él a tengerrel. A vízállásjelzés fekete vonalai, melyekkel az idő övezte fel a mólókat, pont olyan megbízhatatlanok, mint az emlékek bizonytalan kontúrjai, melyeket megpróbálok kihántani a láthatáron gyülekező felhőgomolyból.
A kert belsejében állok, a meredek külső partjánál. Mélyen lent fut a parti út, jobbra a főtér, balra Portorož felé, és tovább a horvát határátkelőig. Belerévedek az Adria epedő végtelenjébe, gyengéden forgatom a lehetőségek katalógusát, és nem minden megelégedés nélkül lelek egy-egy kedves arcra, szőke hajfürtre, fülkagylóba csorduló izzadtságcseppre.
Az esti égbolt sötétkék foltjait nézem, de még nincs itt sem a délutáni kávé, sem a cigaretta ideje, nézem a felhőrongyok között pillanatokra feltáruló réseket, és nem nagyon érdekel, vajon a szlovén Pirani-öböl vagy inkább a horvát Savudriai-öböl elnevezés korrekt-e politikailag, mint ahogy az sem, hogy Jugoszlávia felszabdalása óta miféle démonok miatt volt képtelen a Szlovén és a Horvát Köztársaság megegyezni a közös tengeri határról.
Tágra nyílt szemmel bámulok a régmúltba, a „jugoszláv Atlantisz” láthatatlan felszíne alá, az elválasztó-vonal két oldalán abba az időbe, mikor az öbölben még senki álmát sem zavarta a határ, és az emberek a mai elválasztó vonal két oldalán még hittek vagy azzal áltatták magukat, hogy hisznek az őket összekötő értékekben. Nézem a Szlovénia Baráti Szövetségének alacsony épületeit nem messze a világítótoronytól, és erőlködöm, hogy a kisfiúk és kislányok, általános iskolások és úszóoktatók tömegében felfedezzem saját rövidnadrágomat.
Savudrijában éltem gyermekkorom napsütötte évadát. Szüleim is kihasználták a fiatalok iránti hangsúlyozott jugoszláv gondoskodás előnyeit. A kis reménységeket »kolóniákba«, táborokba küldték szervezett és olcsó vakációra. Így töltöttem a hetvenes években nyaranta három hetet, nem egyszer egész hónapot a szövetség szürkére festett, valójában élénk és vendégszerető házában.
Azokban az ősidőkben a világítótorony egyaránt jó szolgálatot tett a külföldi turistáknak és a hazai táborozóknak, egyaránt gazdaságosan, mégis bőkezűen szórta a fényt a szlovén, szerb, bosnyák és makedón fejekre.
Akkor még nem tudtunk a szerbhorvátnak ismert nyelv nyugati és keleti változatáról, azt sem tudtuk, ki kicsoda a „népeink és nemzetiségeink közötti testvériség és egység” történetében.
Szent igaz: a szélesebb társadalmi körben igen hatékony volt ez az egyenlőségről szóló megegyezéses ámítás. Az államaparátus tartotta fent, amely gondoskodott a „személyi kultuszról”, ünnepségekről és megemlékezésekről, fesztiválokról és sportrendezvényekről. Tito mint egy uralkodó testesítette meg Jugoszlávia létének első feltételét, egyszersmint végső zálogát. Elvégre a tanítást is azzal a kötelező kiáltással kezdtük minden nap: „A hazáért, Titóval, előre!” Gyermekkoromra ráborult az ideológia árnyéka.
Személyes archívumom, amit egy szakvizsgát nem tett szeszélyes amatőr vezet, egyetlen emléket sem őriz erőltetett politikai tréningekről, amelyeken részt kellett volna vennünk a tengerparti »kolóniákon«.
Valami másra emlékszem: a nyugtalanság és az élvezet elegyére, az töltött el bennünket azokban a messzi savudrijai napokban, emlékszem a hormonok fájdalmas ébredésére és a sohasem nyugvó hetykeség furcsa keverékére.
Még mindig emlékszem a gyerekes rigmusra, amit az eszéki Milica suttogott a fülembe, emlékszem a sorokra, sós ízű bőrére és a testiség megismerésének igéretére Savudrijában:
Szeretheti bár akárki Csacsakot vagy Szabadkát,
Én csak tégedet szeretlek, mint macska a szalonnát.
Mielőtt kimondtam volna kedvenc kekszeim, a Kraš meg a Šumi nevét, véget is ért a gyerekkor.
1976 júniusában ott álltam a ljubljanai külváros, Šentvid egészségháza előtt. Következett a gimnázium. Át kellett lépnem a küszöböt, felmenni a széles lépcsőn, nem tudva, hogy a három emelet közül melyiken keresgéljem a boldogok névsorát, akiknek sikerült bejutniuk az első osztályba.
Egy párszor rossz felé vettem az irányt a folyosókon, melyeken egy év múlva már szembefutottam a kedves mosolyú síbajnokkal, ahogy Jugoszlávia szerte ismerték már a képernyőről Bojan Križajt. A leghíresebb jugoszláv műlesikló is ebben az iskolában érettségizett, az egyetlenben, amely élsportoló diákokat oktatott.
Amikor Križaj eligazított a keresett táblához, az iskola tekintélye tovább nőtt a szememben. Magam is diáksportoló lettem 1976-ban. Délelőtt órákra jártam, délután olvastam, este pedig minden nap judoedzésre mentem az Olimpia nehézatlétikai klubjába.
Ez a tempó persze arra az egyetemre vezetett volna, amelyen zavartalanul foglalkozhattam volna a sporttal, és diplomázhattam volna a combizmok működéséből a tornaszekrény átugrása alkalmával. Tagja voltam a jugoszláv ifjúsági válogatottnak, köztársasági második lettem, a versenyeken és a mérkőzéseken ifjonti hetykeséggel feszítettem judo-ruhámban, erre húztam fel a kék melegítőt, melynek hátán már nem a klub címere volt, hanem félkörben a fehér felirat, SFR Jugoslavija.
Versenyeztünk területi, köztársasági és országos bajnokságokon. Szlovénián kívül minden versenyzőnek igyekeznie kellett, dobni, esni, reménykedve, hogy bekerül a kiválasztottak közé, akik a ljubljanai klub színeit képviselhették a »testvéri köztársaságokban«. Dobtam és estem én is, nem kellett otthon maradnom.
Az ócska zokniktól és újhagymától szagló „Simplon expresszek” társaimmal együtt délkelet felé vittek, a belgrádi állomásra való hajnali megérkezés romantikájába. Belgrádban rendezték a jugoszláv válogató mérkőzéseket. A sportcsarnokokba tartottunk, de minket az utcák érdekeltek. Vonzott a közvetlen együttlét izgalma és stílusa, amit nem bénítottak civilizációs korlátok, mint a szlovénok életét a habsburg birodalomban lefékező kispolgári manírok.
Még a nyolcvanas évek beköszöntése előtt a diákévek és a szerb, horvát és bosnyák írókkal kialakuló kapcsolatok előtt Jugoszlávia bizonyos városaiban nekem már kiterjedt sportkapcsolataim voltak. E térnek az élménye tehát nemcsak a későbbi könyvek elolvasásával, a „kulturális szcéna” figyelésével és a könyvfesztiválokon való fellépésekkel, hanem a judo versenyekkel is kapcsolatos.
Képek az emlékek tengeréből: a csevapcsicsás, burekos és zeljanicás kioszkok érzékletes káosza a Kosančić vjenac körül, ahogyan az Borislav Pekić: Arsenij Njegovan zarándoklata című regényében megjelenik (1970); az olasz és török hamisítványokat kínáló erőszakos, de rokonszenves cigány viszonteladók, amint a hamis márkájú olasz és török árut kínálják: Farmert, farmert tessék, még pár darab, pár darab és nem marad! A kiválasztottság naiv és csodás érzése, amellyel még gólyakoromban átlépem az Íróklub küszöbét Belgrádban, a Francuska 7-ben, ahol dőlt a szesz, és a főváros legszikrázóbb elméi gyülekeztek, csípős szellemességeik „csarsiává”, az informális politikai nyomásgyakorlás közösségeivé változtatták az állandó asztaltársaságokat; ólálkodtunk a Dunán úszó mulatóhajók körül, ahol a szűk kabinokban a szenvedélytől duzzadó férfiak is enyhülést leltek; itt a Dorčolban való csavargások hiányos térképe, ahol nem találtam meg a hajdani zsidó, illetve török negyed maradványait, vagy a séták Dušanovacban, a boxoló és bűnöző Bajnok Ljuba városnegyedében, akiről Dragoslav Mihajlović Mikor virágzott a tök (1968) című kegyetlenül szép regényében olvastam. Itt a Skadarlija már akkor is rikítóan turistacsalogató, rendkívül egzotikus utcája a füstös kávéházakkal meg a zenészekkel, akik a a vendég fülébe húzzák azt, hogy Tamo daleko; itt a Kalemegdan, a régi Ottoman-erőd a Duna és a Száva torkolata fölött, a homokkal felszórt utak a muzeális ágyúk és a kosárlabdapályák között, a régi sírok és emlékművek, a még zárva tartó pékségek küszöbére helyezett ládákban sorakozó zöld műanyagpalackokban a joghurt édes íze, a titokzatos cirill betűs feliratok a szállodák homlokzatán és a nagy fehér mérleg a Kneza Mihajlova utca végén. Sohasem mérezkedtem rajta, de tudom, hogy Belgrád engem az ifjúság fogékony, az egyéni identitás keresésének érzékeny időszakában a kozmopolisszal való első találkozás súlyos élményével ajándékozott meg.
Egyszóval jugoszláv éveim alatt átérezhettem, hogy teljesebben élek és lélegzem, mintha csak a szlovén „szív szokásait” ismerném. 1980 májusában érettségiztem, abban a hónapban, mikor a Ljubljanai Klinikai Központban meghalt Tito. 1980 a fordulat éve volt Jugoszláviában. Ezzel lépett be az ország a halál előszobájába, a felbomlás eufóriájába és agóniájába.
1980 a fordulat éve volt nekem és kortársaim számára is. Beléptünk a halál előszobájába, a felnőttség eufóriájába és agóniájába.

Majd jöttek a kilencvenes évek.
Nekem és jugoszláv nemzedékemnek ezek lehettek volna „a legjobb éveink.” Kaptuk viszont a vízözönt és megsemmisülését a civilizációnak, amelyben ifjúságunkat leéltük.
Ez a hatvanas években született nemzedék Tito halála után jelent meg a szlovén irodalmi életben, mint a „karizmatikus mentorok nélküli generáció”. Talán valóban nem voltak hazai karizmatikus mentoraink, ezért szabadon szívtuk az afgán hasist, ittuk a német sört és olvastunk mindent: szlovén neoavantgardot és latin-amerikai mágikus realizmust, észak-amerikai metafikcionalistákat meg kelet-európai ellenzékieket.
A leglelkesebben azonban Borgest faltuk.
Jorge Louis Borges (1899–1986) a XX. század második felében nagy hatást gyakorolt az európai és az amerikai irodalomra.
Danilo Kiš jugoszláv író (1935–1989) híres mondása szerint az irodalom Borges előtti és utáni korszakra tagolódik.
Ez az állítás vitatható, de nem tagadhatjuk, hogy Borges fontossága mellett igen szokatlan életművel rendelkezik. Egyetlen regényt sem írt, mellőzte azt a műfajt, amely a nemzeti eposzt váltotta fel a modern korban, és kiemelkedő szerepet játszott a társadalomról alkotott közös kép kialakításában. Borges puritánul nem izgalmas életét „csupán” titokzatos módon izgalmas rövid műfajokba desztillálta: versekbe, esszékbe, történetekbe.
Írói példaképem, Danilo Kiš Családi trilógiája utolsó darabjában, a Fövenyóra (1972) című regényben így fogalmazta meg a különböző élmények csúcsművészetben kikristályosodó egyidejűségét:
„Mire való mindez, ami van, és ami nincs (de lehetett volna), mire való mindez, ha a testtel, a szemmel, a herékkel együtt meghal a lélek is, ... mint felismerés és mint lényeg.”
Barátaimmal, Andrej Blatnikkal, Vlado Žabottal, Feri Lainščekkel és Milan Vincetičcsel állandó lakhelyet kerestünk a „fiatal nemzedék” irodalmának, és azt az akkor mind szabadabb szellemű Szlovén Szocialista Ifjúsági Szövetség (ZSMS) ernyője alatt véltük megtalálni.
A „puha kommunizmus” puha távozása után a (ZSMS) demokratikus erővé próbált átalakulni. Így találtak nála menedékre a környezetvédő, a szellemi, a béke-, a gay és más alternatív társadalmi mozgalmak. A társadalmi mozgalmak másként indultak, mint a politikai pártok, amelyek nem léteztek a hajdani szövetségi államban, míg a mozgalmakban az utazás fontosabb volt, mint a cél.
Ezek voltak az arany nyolcvanas évek: a civil társadalom az állammal szemben, a tömegkultúra az intézményesített hazugság ellenében, vastagbőrű punkok és kritikus hetilapok a néphatalommal való visszaéléssel szemben. A civil mozgalmak a szlovén állam megteremtése előtt nagyban hozzájárultak a szocializmusból a parlamentáris demokráciába és a kapitalista rendszerbe való elviselhető átmenethez.
A társadalmi mozgalmak között a Szlovén Irodalmi Ifjúság a ritka kivételt jelentette. Semmiféle politikai ambíciója nem volt. 1983-as megalakítása után sem kelt igazán életre, még kevésbé abban a mértékben, amit közelről megismerhettem Szerbiában és Horvátországban tett irodalmi utazásaim során. A fiatal írók ott a Fiatal Irodalom jegyében vígan nyomtatták az első köteteket, szerkesztették a folyóiratokat, adták a díjakat, rendszeresen tartottak nyílt vitákat, és szerteágazó irodalmi életet éltek.
A Szlovén Irodalmi Ifjúságot egy könyvkiadó mentette meg a névtelenségben való teljes eltűnéstől. Kiš szellemében alapítottuk, az irodalom lényegét illető felismerést ápolta, és Borges nevével, amely az elveszett egész emlékét őrzi.
A neves vak argentin Alephnak nevezte a teret, ahonnan az ember beláthatja a mindenség teljes kiterjedését. Az élmény egyidejűsége, a képek gomolygása, az örökkévalóság sejtése: ezek vajon nem a valódi művészet ismérvei?
Az Aleph kiadó igaz unikum volt az 1980-as években. Entuziaszták kicsiny, nonprofit társasága voltunk. Fogalmunk sem volt a nyilvánossággal való kommunikációról, a kereskedelmi módszerekről, viszont úgy éreztük, sokat tudunk az irodalmi küldetés és az írói hivatás erotikus szövetségéről. Abban az édes illúzióban ringattuk magunkat, hogy az irodalom nem más, mint ugródeszka a telivér esztétikai, etikai és egzisztenciális élményhez.
A kiadóalapítás nem kis eredmény volt a korabeli „szlovén ugaron”, ahol még mindig érződött az ólmos hetvenes évek kulturális és politikai bénultsága. A nyolcvanas évek első felében, irodalmi nemzedékem formálódása idején a folyóratalapítás különc cselekedet számba ment.
Igaz, a legfontosabb intellektuális fórum, a Nova revija már létezett. Az idősebb nemzedék alapította, a korábbi irodalmi folyóiratok, mint a Perspektive és a Problemi egykori szerkesztői és szerzői, akik az antikommunizmusban és a nacionalizmusban találtak közös nevezőre.

Gállos Orsolya fordítása