Egy augusztusi vasárnap
A férfi az ajtóhoz érve körülnézett a teremben, röpke, kétkedő pillantásokkal végigmustrálta az embereket, majd úgy döntött, hogy a szakállas férfi asztala felé veszi az irányt, aki épp cigarettát készült sodorni. A kávéházba imént belépő férfi hóna alatt hegedűtok. – Leülhet-e? – kérdezte. A fiatalabb némán és kedvetlenül bólintott, s közben jobb kezével a két szabad szék felé mutatott. Valójában abban reménykedett, hogy egy hölgy foglal majd helyet az asztalánál, a kávéház ugyanis tömve, és már csupán elvétve volt néhány szabad szék egy-egy asztalnál. Aznap már negyedjére tért be a kávéházba azzal a titkos vággyal, hogy egy hölgy majd leül mellé. Kinézete és az is, ahogyan ott üldögélt, és feszülten hol az ajtóra, hol a hatalmas ablaküvegen keresztül az utcára pillantott, ebbéli reményéről árulkodott.
– Nyugodtan szólíthatsz Uborkának – mondta a férfi, miután leült –, mindenki Uborkának nevez, bár senki sem tudja, miért. Hisz inkább egy strucchoz hasonlítok. Egészen nyugodtan bámulhatsz kétkedve, kényszeredetten vagy akár elborzadva is, én ehhez már hozzászoktam. Azt is tudom, hogy egészen kicsi fejem van, a szemem viszont hatalmas, ajkam pedig csőrszerűen előreáll. Nyakam, amint látod, annyira hosszú, hogy azt gondolhatnád, sosem ér véget, pattanásig felfúvódott hasam pedig leginkább egy felfordított piramishoz hasonlít. Lábam is szokatlanul hosszú, mellyel állandó sietségben, nagy léptekkel csetlek-botlok át a környéken, mert mindig késésben vagyok. S hozzá kell tennem, hogy csak feleannyi idős vagyok, mint amennyinek tűnök. Ennek pedig semmilyen más oka nincs, mint hogy enyhén angolkóros vagyok. Te viszont egy percig se aggódj emiatt, nyugodtan bámulj csak továbbra is olyan bambán, nekem személy szerint semmiféle okom nincs emiatt szégyenkezni. Hisz a strucc is Isten teremtménye, akárcsak jómagam. Nem igaz? Ezt a turbánt pedig azért hordom, mert ellátták a bajomat. Amint a fejemen éktelenkedő sebek begyógyultak, nyomban lekapom.
A férfi továbbra is dermedten bámulta Uborkát. – De hiszen távolról sem vagy olyan, mint ahogyan leírtad magad – szólalt meg végül. – Inkább sportos alkatúnak mondanálak, sőt, a te korodhoz képest szokatlanul jó testfelépítésűnek, s a fejed is teljesen normális. Ráadásul turbánt sem hordasz – tette hozzá.
– Öregem, te hülye vagy? Hiszen én épp azt írtam le, amit nem láthatsz. Az Isten szerelmére, hát miért nem hagyod, hogy segítsenek neked, miért vagy annyira tartózkodó? Belsőleg úgy nézek ki, mint ahogy az imént leírtam. Érted-e? – Uborka előkapott egy megkopott dobókockát a zsebéből, melyet szórakozottan bámulni kezdett.
– Ja, vagy úgy. Öregem, ezt aztán szépen elmesélted, nagyon is szépen, annyira költőien megfogalmaztad azt, ahogy a bent benned kinéz – álmélkodott a másik.
Uborka néhányszor elvetette a kockát. – Magától értetődő – mondta a fejét felkapva, mintha mély, ám rövid álmából hirtelen felköltötték volna. – Bohém is vagyok, igen ám, tudod-e, mi fán terem? Az olyasvalaki, aki a következő életében nagy művész lesz, és ebben az életében minden lehetségeset megtesz annak érdekében, hogy erre felkészüljön. Érted? És még mondok neked valamit. A régi, szolid iskola képviselőihez tartozom, akikkel manapság sajnos szinte csak a temetőkben lehet találkozni: akik másokat békén hagynak, és azt akarják, hogy mások is békén hagyják őket.
A szakállas teljesen le volt nyűgözve. Uborka imponált neki. – Mondd csak, te hegedűs vagy? – kérdezte végül.
– Hogyhogy? – kérdezte Uborka.
– Mert hogy hegedűtokod van – válaszolta a másik. – Hát nincs benne hegedű?
– Miért lenne szükségem hegedűre? A tokban nincs ugyan hegedű, ám minden megtalálható benne, amire az élethez szükségem van. De mondd csak, szólíthatlak-e szakállasnak?
A másik bólintott, és tovább sodorgatta cigarettáját, amit előzőleg rövid időre félbehagyott. –Igen, szólíthatsz – morogta.
– Rendben, akkor szakállasnak foglak szólítani, de meg kell mondanom neked, hogy föltétlenül változtatnod kell az életeden – mondta Uborka, miközben a kockát egyik tenyeréből a másikba gurította.
A szakállas bizalmatlanul pillantott Uborkára. – És mégis miért? Miből gondolod? Személy szerint tökéletesen meg vagyok elégedve az életemmel – ellenkezett a szakállas, és élvezetteljesen végigsimította a cigarettát, mintha ezzel is azt akarná Uborkának bizonyítani, milyen jól érzi magát.
– Á, dehogy vagy, hisz akkor nem ültem volna a te asztalodhoz – mondta Uborka. – Nézd, én is eldöntöttem, hogy változtatni kellene az életemen. Hogy ez sikerüljön, azzal kell kezdened, hogy teljesen új környezetbe költözöl, a legjobb, ha például Párizsba, én épp onnan jövök. Talán neked több szerencséd lesz ott, mint nekem. Párizsban igencsak szépek a temetők, az élőknek viszont nem mindig jön össze – Uborka jobb ingujjának mandzsettájával törölgetni és fényesíteni kezdte a kockát, melyre olykor-olykor rálehelt és nyelvével enyhén megnedvesített.
– Mit keressek én Párizsban? Nagyon is jó nekem itt – mondta a szakállas. Habár az imént még menni akart, újabb kávét rendelt, Uborka ugyanis felkeltette az érdeklődését. Némiképp sajnálta is. Végig azt próbálta elképzelni, milyen lehet Uborkának mint struccnak a lelke.
– Ne igyál annyi kávét – szólt Uborka, majd hozzátette: – Sodorhatok magamnak egy cigarettát? – Aztán hirtelen közönyössé válva, halkan, alig hallhatóan énekelni kezdett: – Átszöktem a csermelyecskén, átfutottam a rétecskén...
– Mi történt, Uborka? – kérdezte aggódva a szakállas. Eléje tolta a cigarettapapíros csomagocskát és a dohányos szelencét. A szakállas töprengett egy keveset, majd felajánlotta Uborkának, hogy megsodorja neki a cigarettát.
– Á, semmi, egyszerűen csak eszembe jutottak a párizsi temetők. Aki valaha látta, soha többé nem tudja feledni – Uborka hosszasan bámulta a szakállast, akit mintha megsajnált volna. Szentül meg volt győződve arról, hogy a világ összes embere sajnálatra méltó, csakhogy erről ők mit sem tudnak. – És ha valaki nagyon, sőt megszállottan sajnálatra méltó akar lenni, akkor senki sem abból a voltaképpeni okból kifolyólag, amiért őt valóban sajnálni kellene. És ebbe az emberek egész egyszerűen nem látnak bele – vélekedett Uborka. Közben a kockát ide-oda gurította az asztalon.
– Uborka, mi köze ennek ahhoz az átkozott kockához, amivel folyamatosan matatsz? – kérdezte a szakállas.
– Ne kérdezz már ilyen baromságokat, te szakállas. Ha az ember erősen elgondolkodik valamin, mindig kockát kell vetnie, hogy a szerencsét a tartalékokból kicsalogassa és valami értelmes eszébe jusson. Tudod, van egy kevéske megspórolt pénzem, amivel egy régi verklit akarok vásárolni, mert mi más választása lenne egy hozzám hasonló seggfejnek, mint hogy művésszé váljék? Sajnos túlságosan későn jöttem erre rá.
Az ajtóban egy magas, langaléta férfi bukkant fel, aki úgy járatta körbe tekintetét a kávézóban, mintha valamit keresne. És mindezt jó ráérősen tette. Amikor végre felfedezte Uborkát, odament az asztalához, majd halk, rekedt hangján köszöntötte őt, és helyet foglalt a szabad széken.
– Claudia, két sört kérek, ma én vagyok soron – intett a pulthoz, majd a szakállashoz fordulva így szólt: – Újnak tűnsz. Mióta vagy itt? Hol csípett ez fel?
– Véletlenül kerültem ide – válaszolta a szakállas. – Hétvégente gyakran szoktam a környéken bóklászni és különféle városokat látogatni, kultúrutazások ezek, ahogy nevezni szoktam.
– Na persze, mindenki ezt állítja kezdetben, ugyanis nem tudnak mit kezdeni a diagnózissal – mondta a langaléta. – Nézd, ez az Uborka szintén becsavarodott. Be bizony. Az időt errefelé csak elmélkedéssel lehet agyonütni, aminek sosincs vége. Egyébként azt gondolom, hogy az örökkévalóság minálunk született meg.
Uborka csodálkozva bámult a langalétára. Majd megdörzsölte a kockáját, megcsókolta és egy hatost dobott. – Így kell ezt, érted? Ki tudja ezt utánam csinálni? – Mivel felkérése válasz nélkül maradt, alig hallhatóan énekelni kezdett: – El kell hát hagynom, el kell hát hagynom a falumat én...
– Nos, látod már, mondta a langaléta, ő a mi Uborkánk, ezek itt berúgatják, s aztán ilyen bánatos lesz. És akkor énekelni kezd. De ennek ellenére rokonszenves, mindannyian szeretjük őt. Te szakállas, még azt is tudnod kell, hogy mielőtt ez a szomorú énekes fázisa lett volna, folyton a katonaságról fantáziált, arról, hogy milyen jó ott és hogy szívesen lenne katonatiszt meg hasonlók. Számunkra ez volt a biztos jele annak, hogy az esze is elment. Nos, te szakállas, ha érdekel, hát elmondom a teljes igazságot, de csak ha fizetsz egy rundot, rendben?
A szakállas bólintott.
– A katonaság – magyarázta a langaléta holt komolyan – a legnagyobb káosz, ami csak azért működik, mert működnie kell. És hogy működhessen, minden rációt kikapcsolnak, minden kísérteties, még a fizikai törvényeket is hatályon kívül helyezik. Mondd csak, voltál te egyáltalán katonáéknál? Én arra tippelek, hogy nem. Ruháid túlságosan rendben állnak rajtad, sőt egyenesen kínos rendben, és aki már megfordult a katonaságnál, egy örök életre megutálja a patyolat rendet, és óvakodni fog attól, hogy járjon-keljen a világban. Szóval voltál-e vagy sem?
– Nem. Csak egy vesém van.
– Hát akkor szerencséd volt. Jobb egy vesével élni, mint itt a környéken körbelövöldözni.
A szakállas kipillantott a kávéház hatalmas ablakán keresztül a kis térre: szokatlan zaj csapta meg a fülét. Hirtelen, mint derült égből, dörögni és villámlani kezdett, és az emberek, mint felvert tyúkudvarban, minden irányba hanyatt-homlok igyekeztek el onnan. A gyógyhely, szanatóriumaival együtt, egy szűk, mély völgykatlanban feküdt, magas, sűrű erdő borította hegyek ölelésében, úgyhogy a felhőktől nem sokat lehetett belőle látni. Az emberek szerint itt a napnak vagy teliholdnak épp csak hogy helye van az égen. Ezért a felhőket sem látták sosem közeledni, hanem mindig csak akkor vették észre, amikor már feléjük értek. Esni kezdett. A nyári zivatarok azonban többnyire ugyanolyan gyorsan elvonulnak, mint ahogy érkeztek. A kávéházba is betért egy-egy ember, tetőt kerestek, amely alá behúzódhatnának.
– Szent ég – szólalt meg halkan a langaléta –, eső után, amikor a levegő tiszta, még jobban látszik. A szanatóriumok nem felfelé kapaszkodnak a meredek hegyoldalba, ahogy a képeslapokon látszik, hanem lefelé lejtenek. Amikor valaki ideérkezik, az a benyomása, hogy felfelé kapaszkodnak, ám ha hosszabb időt tölt itt, már másképp vélekedik minderről. Te is rá fogsz jönni, hogy feltartóztatlanul lefelé lejtenek, lassan, de biztosan, mélyre, egy hatalmas sírba. Meglásd, rájössz majd erre – a szakállasra értette. – De ne csinálj ebből nagy gondot, mert ha egész áldott nap csak a kellemetlen dolgokra gondolsz, fel sem fogod, s máris bekövetkeznek. Csak azok a kellemes dolgok, amikre gondolunk, nem következnek be soha-soha – tette hozzá.
Uborka hirtelen felugrott. – Michelle senkit nem szeretett úgy, mint engem, hiányzik.
– Fél Párizs megdugta – nevetett a langaléta.
– Ne merj ilyet mondani, mert péppé zúzlak, megértetted? – üvöltötte Uborka, karjával a levegőben hadonászva. És mindeközben levegő után kapkodott, mintha kifogyott volna belőle a szusz.
– Príma, no de ne törődj vele, csak a fájdalomtól ordít – szólt a langaléta a szakállashoz.
– Ne hallgass rá – fordult Uborka a szakállashoz –, nem egyéb ő, csak egy silány sokkoló.
– S mi az a sokkoló? – kérdezte a szakállas.
– Az olyasvalaki, akinek semmi más nem jár a fejében, csak hogy másokat sokkoljon. Például mindenkinek azt meséli, hogy a farkát naponta ötször sétálni viszi az erdőbe. És éjjelente is kétszer. Ha engem kérdeztek, engem ez nem sokkol. Talán egy magányos nőt igen, de engem egyáltalán nem.
Uborka valamiket kiabálni kezdett franciául, rövid szüneteket tartva. Úgy tűnt, mintha valakivel veszekedni akarna. – Na mi van már, megérkezik végre a söröm? – kérdezte Uborka, valamennyire lenyugodva. Idegesen a kabátzsebébe csúsztatta a kockát, s közben a nyitott ajtón át az előtér sötétjébe meredt, amelyen át a mosdóba vezetett az út. Uborka folyton ezt csinálta: mint egy kígyószem, az előtér sötétjébe meredt, akárha görcsösen meg akarna valamit idézni, s amikor valaki belépett és a villany felgyúlt, hirtelen elfordult, mintha szörnyen megijedt volna.
– Soha sem gondoltam volna – szólt a langaléta a szakállashoz –, hogy testünk fel tud készülni egy ilyesfajta problémára. Ám minden ebből az átkozott emancipációs őrületből ered. Ezzel maradtunk. Oda az alázat, oda az engedelmesség, oda a kegyelet, oda a tisztelet. Minden és mindenki már csak arra gondol, hogy emancipálódnia kell. A testem szintúgy. Egész egyszerűen nem engedelmeskedik többé, azt csinál, amit akar. Saját akarata van, nem tudom többé uralni. Mindenfajta engedelmességet megtagad tőlem. Egy ilyen emancipált test rohadtul tudja érezni magát, mondom én neked, mindenütt csak fájdalom. De nem baj, mert a lelkem, á, az jól van, annyira jól, mint még sehol eddig. Most végre jó pedagógusok, kitűnő pszichológusok, szociális munkások, különféle szakértők és gondozók törődnek vele, a lelkem itt végre rendes otthonra lelt. És temérdek sok szabadsága van, ami rendkívül jót tesz neki. Fogalmam sincs, hogy ez mindenütt így van-e vagy csak itt, a mi osztályunkon. Mindenesetre panaszra semmi okom.
Egy nő hanyag mozdulatokkal lépett be a kávéházba, ám Uborkát megpillantva tüstént sarkon fordult és kiment. Uborka, aki háttal ült az ajtónak, mit sem látott ebből, a szakállas viszont észrevette a jelenetet és megkérdezte Uborkát, hogy ismeri-e a nőt, aki, legalábbis úgy tűnt neki, miatta hagyta el a lokált.
– Miféle nő? – kérdezte Uborka, és körülnézett. – Itt egyetlen nő sem ismer engem, mondta Uborka –, és akkor az is logikus, hogy én sem ismerek itt egyetlen nőt sem. – Vagy talán úgy nézett ki, mint aki egyenesen Párizsból érkezett? Hát ez az! Értitek? No de hagyjuk ezt. Tudtátok, hogy Bernd elpatkolt az éjjel? Nem úgy tűnt, mintha a halálán lenne. Ellenkezőleg, nem is gondoltam volna, hogy nyolcvanon felül van. Talán még ősszel Párizsba akart költözni.
– Kár – felelte a langaléta –, kedves fickó volt. Egyébként – folytatta – a szobájában állt egy ősrégi telefon, ez volt a büszkesége. Egyszer megkérdeztem, működik-e még, mire azt felelte, hogy igen, de nem használja. S csak Istennel lehet rajta beszélni.
– És mit lehet hallani, ha valaki netalán felhívja őt – kérdeztem.
– Nem sokat – mondta nagy komolysággal –, csak egy nagy, hosszúra nyújtott hallgatást, amit csakis az tud értelmezni, aki hisz őbenne.
–Szóval így – mondta a langaléta –, most meg alámerült. Hát igen, nyilvánvaló volt, hogy igencsak vágyakozott oda – folytatta. – Igen, néhány nap alatt mindennek vége. Aztán lelke a legjobb hazába távozik, amit el lehet képzelni, a legjobb gondozókkal, szociális munkásokkal, pszichológusokkal, szakértőkkel és pedagógusokkal. Ezek a félelem utolsó maradékát is elveszik. Ezúttal várnia sem kell arra, hogy megürüljön egy hely, ott ugyanis tele van szabad hellyel. Szerencséje van. És most már, hogy hátat fordítottam neki, a világot hátulról látom. Kíváncsi vagyok, megismernek-e még. Szívesen elfogadtam volna ezt a vicces telefont. Vajon megoldható-e, hogy én kapjam meg? És ha már nem leszek, akkor valamelyikőtöké lehet, ezt írásban fogom hátrahagyni. Ezen a telefonon kívül amúgy sincs semmi említésre méltó dolgom, amit belefoglalhatnék a végrendeletembe.
– Mondd csak – kérdezte a szakállas a langalétát –, miért beszélsz te folyton intézetekről, pedagógusokról, szociális munkásokról, pszichológuskról, gondozókról és hasonlókról? Mondd csak, sokat voltál intézetekben?
A langaléta hosszan bámulta a szakállast. Majd csodálkozva visszakérdezett: – Miért, te nem?
Franz Hodjak: Egy augusztusi vasárnap
A férfi az ajtóhoz érve körülnézett a teremben, röpke, kétkedő pillantásokkal végigmustrálta az embereket, majd úgy döntött, hogy a szakállas férfi asztala felé veszi az irányt, aki épp cigarettát készült sodorni. A kávéházba imént belépő férfi hóna alatt hegedűtok. – Leülhet-e? – kérdezte. A fiatalabb némán és kedvetlenül bólintott, s közben jobb kezével a két szabad szék felé mutatott. Valójában abban reménykedett, hogy egy hölgy foglal majd helyet az asztalánál, a kávéház ugyanis tömve, és már csupán elvétve volt néhány szabad szék egy-egy asztalnál. Aznap már negyedjére tért be a kávéházba azzal a titkos vággyal, hogy egy hölgy majd leül mellé. Kinézete és az is, ahogyan ott üldögélt, és feszülten hol az ajtóra, hol a hatalmas ablaküvegen keresztül az utcára pillantott, ebbéli reményéről árulkodott.
– Nyugodtan szólíthatsz Uborkának – mondta a férfi, miután leült –, mindenki Uborkának nevez, bár senki sem tudja, miért. Hisz inkább egy strucchoz hasonlítok. Egészen nyugodtan bámulhatsz kétkedve, kényszeredetten vagy akár elborzadva is, én ehhez már hozzászoktam. Azt is tudom, hogy egészen kicsi fejem van, a szemem viszont hatalmas, ajkam pedig csőrszerűen előreáll. Nyakam, amint látod, annyira hosszú, hogy azt gondolhatnád, sosem ér véget, pattanásig felfúvódott hasam pedig leginkább egy felfordított piramishoz hasonlít. Lábam is szokatlanul hosszú, mellyel állandó sietségben, nagy léptekkel csetlek-botlok át a környéken, mert mindig késésben vagyok. S hozzá kell tennem, hogy csak feleannyi idős vagyok, mint amennyinek tűnök. Ennek pedig semmilyen más oka nincs, mint hogy enyhén angolkóros vagyok. Te viszont egy percig se aggódj emiatt, nyugodtan bámulj csak továbbra is olyan bambán, nekem személy szerint semmiféle okom nincs emiatt szégyenkezni. Hisz a strucc is Isten teremtménye, akárcsak jómagam. Nem igaz? Ezt a turbánt pedig azért hordom, mert ellátták a bajomat. Amint a fejemen éktelenkedő sebek begyógyultak, nyomban lekapom.
A férfi továbbra is dermedten bámulta Uborkát. – De hiszen távolról sem vagy olyan, mint ahogyan leírtad magad – szólalt meg végül. – Inkább sportos alkatúnak mondanálak, sőt, a te korodhoz képest szokatlanul jó testfelépítésűnek, s a fejed is teljesen normális. Ráadásul turbánt sem hordasz – tette hozzá.
– Öregem, te hülye vagy? Hiszen én épp azt írtam le, amit nem láthatsz. Az Isten szerelmére, hát miért nem hagyod, hogy segítsenek neked, miért vagy annyira tartózkodó? Belsőleg úgy nézek ki, mint ahogy az imént leírtam. Érted-e? – Uborka előkapott egy megkopott dobókockát a zsebéből, melyet szórakozottan bámulni kezdett.
– Ja, vagy úgy. Öregem, ezt aztán szépen elmesélted, nagyon is szépen, annyira költőien megfogalmaztad azt, ahogy a bent benned kinéz – álmélkodott a másik.
Uborka néhányszor elvetette a kockát. – Magától értetődő – mondta a fejét felkapva, mintha mély, ám rövid álmából hirtelen felköltötték volna. – Bohém is vagyok, igen ám, tudod-e, mi fán terem? Az olyasvalaki, aki a következő életében nagy művész lesz, és ebben az életében minden lehetségeset megtesz annak érdekében, hogy erre felkészüljön. Érted? És még mondok neked valamit. A régi, szolid iskola képviselőihez tartozom, akikkel manapság sajnos szinte csak a temetőkben lehet találkozni: akik másokat békén hagynak, és azt akarják, hogy mások is békén hagyják őket.
A szakállas teljesen le volt nyűgözve. Uborka imponált neki. – Mondd csak, te hegedűs vagy? – kérdezte végül.
– Hogyhogy? – kérdezte Uborka.
– Mert hogy hegedűtokod van – válaszolta a másik. – Hát nincs benne hegedű?
– Miért lenne szükségem hegedűre? A tokban nincs ugyan hegedű, ám minden megtalálható benne, amire az élethez szükségem van. De mondd csak, szólíthatlak-e szakállasnak?
A másik bólintott, és tovább sodorgatta cigarettáját, amit előzőleg rövid időre félbehagyott. –Igen, szólíthatsz – morogta.
– Rendben, akkor szakállasnak foglak szólítani, de meg kell mondanom neked, hogy föltétlenül változtatnod kell az életeden – mondta Uborka, miközben a kockát egyik tenyeréből a másikba gurította.
A szakállas bizalmatlanul pillantott Uborkára. – És mégis miért? Miből gondolod? Személy szerint tökéletesen meg vagyok elégedve az életemmel – ellenkezett a szakállas, és élvezetteljesen végigsimította a cigarettát, mintha ezzel is azt akarná Uborkának bizonyítani, milyen jól érzi magát.
– Á, dehogy vagy, hisz akkor nem ültem volna a te asztalodhoz – mondta Uborka. – Nézd, én is eldöntöttem, hogy változtatni kellene az életemen. Hogy ez sikerüljön, azzal kell kezdened, hogy teljesen új környezetbe költözöl, a legjobb, ha például Párizsba, én épp onnan jövök. Talán neked több szerencséd lesz ott, mint nekem. Párizsban igencsak szépek a temetők, az élőknek viszont nem mindig jön össze – Uborka jobb ingujjának mandzsettájával törölgetni és fényesíteni kezdte a kockát, melyre olykor-olykor rálehelt és nyelvével enyhén megnedvesített.
– Mit keressek én Párizsban? Nagyon is jó nekem itt – mondta a szakállas. Habár az imént még menni akart, újabb kávét rendelt, Uborka ugyanis felkeltette az érdeklődését. Némiképp sajnálta is. Végig azt próbálta elképzelni, milyen lehet Uborkának mint struccnak a lelke.
– Ne igyál annyi kávét – szólt Uborka, majd hozzátette: – Sodorhatok magamnak egy cigarettát? – Aztán hirtelen közönyössé válva, halkan, alig hallhatóan énekelni kezdett: – Átszöktem a csermelyecskén, átfutottam a rétecskén...
– Mi történt, Uborka? – kérdezte aggódva a szakállas. Eléje tolta a cigarettapapíros csomagocskát és a dohányos szelencét. A szakállas töprengett egy keveset, majd felajánlotta Uborkának, hogy megsodorja neki a cigarettát.
– Á, semmi, egyszerűen csak eszembe jutottak a párizsi temetők. Aki valaha látta, soha többé nem tudja feledni – Uborka hosszasan bámulta a szakállast, akit mintha megsajnált volna. Szentül meg volt győződve arról, hogy a világ összes embere sajnálatra méltó, csakhogy erről ők mit sem tudnak. – És ha valaki nagyon, sőt megszállottan sajnálatra méltó akar lenni, akkor senki sem abból a voltaképpeni okból kifolyólag, amiért őt valóban sajnálni kellene. És ebbe az emberek egész egyszerűen nem látnak bele – vélekedett Uborka. Közben a kockát ide-oda gurította az asztalon.
– Uborka, mi köze ennek ahhoz az átkozott kockához, amivel folyamatosan matatsz? – kérdezte a szakállas.
– Ne kérdezz már ilyen baromságokat, te szakállas. Ha az ember erősen elgondolkodik valamin, mindig kockát kell vetnie, hogy a szerencsét a tartalékokból kicsalogassa és valami értelmes eszébe jusson. Tudod, van egy kevéske megspórolt pénzem, amivel egy régi verklit akarok vásárolni, mert mi más választása lenne egy hozzám hasonló seggfejnek, mint hogy művésszé váljék? Sajnos túlságosan későn jöttem erre rá.
Az ajtóban egy magas, langaléta férfi bukkant fel, aki úgy járatta körbe tekintetét a kávézóban, mintha valamit keresne. És mindezt jó ráérősen tette. Amikor végre felfedezte Uborkát, odament az asztalához, majd halk, rekedt hangján köszöntötte őt, és helyet foglalt a szabad széken.
– Claudia, két sört kérek, ma én vagyok soron – intett a pulthoz, majd a szakállashoz fordulva így szólt: – Újnak tűnsz. Mióta vagy itt? Hol csípett ez fel?
– Véletlenül kerültem ide – válaszolta a szakállas. – Hétvégente gyakran szoktam a környéken bóklászni és különféle városokat látogatni, kultúrutazások ezek, ahogy nevezni szoktam.
– Na persze, mindenki ezt állítja kezdetben, ugyanis nem tudnak mit kezdeni a diagnózissal – mondta a langaléta. – Nézd, ez az Uborka szintén becsavarodott. Be bizony. Az időt errefelé csak elmélkedéssel lehet agyonütni, aminek sosincs vége. Egyébként azt gondolom, hogy az örökkévalóság minálunk született meg.
Uborka csodálkozva bámult a langalétára. Majd megdörzsölte a kockáját, megcsókolta és egy hatost dobott. – Így kell ezt, érted? Ki tudja ezt utánam csinálni? – Mivel felkérése válasz nélkül maradt, alig hallhatóan énekelni kezdett: – El kell hát hagynom, el kell hát hagynom a falumat én...
– Nos, látod már, mondta a langaléta, ő a mi Uborkánk, ezek itt berúgatják, s aztán ilyen bánatos lesz. És akkor énekelni kezd. De ennek ellenére rokonszenves, mindannyian szeretjük őt. Te szakállas, még azt is tudnod kell, hogy mielőtt ez a szomorú énekes fázisa lett volna, folyton a katonaságról fantáziált, arról, hogy milyen jó ott és hogy szívesen lenne katonatiszt meg hasonlók. Számunkra ez volt a biztos jele annak, hogy az esze is elment. Nos, te szakállas, ha érdekel, hát elmondom a teljes igazságot, de csak ha fizetsz egy rundot, rendben?
A szakállas bólintott.
– A katonaság – magyarázta a langaléta holt komolyan – a legnagyobb káosz, ami csak azért működik, mert működnie kell. És hogy működhessen, minden rációt kikapcsolnak, minden kísérteties, még a fizikai törvényeket is hatályon kívül helyezik. Mondd csak, voltál te egyáltalán katonáéknál? Én arra tippelek, hogy nem. Ruháid túlságosan rendben állnak rajtad, sőt egyenesen kínos rendben, és aki már megfordult a katonaságnál, egy örök életre megutálja a patyolat rendet, és óvakodni fog attól, hogy járjon-keljen a világban. Szóval voltál-e vagy sem?
– Nem. Csak egy vesém van.
– Hát akkor szerencséd volt. Jobb egy vesével élni, mint itt a környéken körbelövöldözni.
A szakállas kipillantott a kávéház hatalmas ablakán keresztül a kis térre: szokatlan zaj csapta meg a fülét. Hirtelen, mint derült égből, dörögni és villámlani kezdett, és az emberek, mint felvert tyúkudvarban, minden irányba hanyatt-homlok igyekeztek el onnan. A gyógyhely, szanatóriumaival együtt, egy szűk, mély völgykatlanban feküdt, magas, sűrű erdő borította hegyek ölelésében, úgyhogy a felhőktől nem sokat lehetett belőle látni. Az emberek szerint itt a napnak vagy teliholdnak épp csak hogy helye van az égen. Ezért a felhőket sem látták sosem közeledni, hanem mindig csak akkor vették észre, amikor már feléjük értek. Esni kezdett. A nyári zivatarok azonban többnyire ugyanolyan gyorsan elvonulnak, mint ahogy érkeztek. A kávéházba is betért egy-egy ember, tetőt kerestek, amely alá behúzódhatnának.
– Szent ég – szólalt meg halkan a langaléta –, eső után, amikor a levegő tiszta, még jobban látszik. A szanatóriumok nem felfelé kapaszkodnak a meredek hegyoldalba, ahogy a képeslapokon látszik, hanem lefelé lejtenek. Amikor valaki ideérkezik, az a benyomása, hogy felfelé kapaszkodnak, ám ha hosszabb időt tölt itt, már másképp vélekedik minderről. Te is rá fogsz jönni, hogy feltartóztatlanul lefelé lejtenek, lassan, de biztosan, mélyre, egy hatalmas sírba. Meglásd, rájössz majd erre – a szakállasra értette. – De ne csinálj ebből nagy gondot, mert ha egész áldott nap csak a kellemetlen dolgokra gondolsz, fel sem fogod, s máris bekövetkeznek. Csak azok a kellemes dolgok, amikre gondolunk, nem következnek be soha-soha – tette hozzá.
Uborka hirtelen felugrott. – Michelle senkit nem szeretett úgy, mint engem, hiányzik.
– Fél Párizs megdugta – nevetett a langaléta.
– Ne merj ilyet mondani, mert péppé zúzlak, megértetted? – üvöltötte Uborka, karjával a levegőben hadonászva. És mindeközben levegő után kapkodott, mintha kifogyott volna belőle a szusz.
– Príma, no de ne törődj vele, csak a fájdalomtól ordít – szólt a langaléta a szakállashoz.
– Ne hallgass rá – fordult Uborka a szakállashoz –, nem egyéb ő, csak egy silány sokkoló.
– S mi az a sokkoló? – kérdezte a szakállas.
– Az olyasvalaki, akinek semmi más nem jár a fejében, csak hogy másokat sokkoljon. Például mindenkinek azt meséli, hogy a farkát naponta ötször sétálni viszi az erdőbe. És éjjelente is kétszer. Ha engem kérdeztek, engem ez nem sokkol. Talán egy magányos nőt igen, de engem egyáltalán nem.
Uborka valamiket kiabálni kezdett franciául, rövid szüneteket tartva. Úgy tűnt, mintha valakivel veszekedni akarna. – Na mi van már, megérkezik végre a söröm? – kérdezte Uborka, valamennyire lenyugodva. Idegesen a kabátzsebébe csúsztatta a kockát, s közben a nyitott ajtón át az előtér sötétjébe meredt, amelyen át a mosdóba vezetett az út. Uborka folyton ezt csinálta: mint egy kígyószem, az előtér sötétjébe meredt, akárha görcsösen meg akarna valamit idézni, s amikor valaki belépett és a villany felgyúlt, hirtelen elfordult, mintha szörnyen megijedt volna.
– Soha sem gondoltam volna – szólt a langaléta a szakállashoz –, hogy testünk fel tud készülni egy ilyesfajta problémára. Ám minden ebből az átkozott emancipációs őrületből ered. Ezzel maradtunk. Oda az alázat, oda az engedelmesség, oda a kegyelet, oda a tisztelet. Minden és mindenki már csak arra gondol, hogy emancipálódnia kell. A testem szintúgy. Egész egyszerűen nem engedelmeskedik többé, azt csinál, amit akar. Saját akarata van, nem tudom többé uralni. Mindenfajta engedelmességet megtagad tőlem. Egy ilyen emancipált test rohadtul tudja érezni magát, mondom én neked, mindenütt csak fájdalom. De nem baj, mert a lelkem, á, az jól van, annyira jól, mint még sehol eddig. Most végre jó pedagógusok, kitűnő pszichológusok, szociális munkások, különféle szakértők és gondozók törődnek vele, a lelkem itt végre rendes otthonra lelt. És temérdek sok szabadsága van, ami rendkívül jót tesz neki. Fogalmam sincs, hogy ez mindenütt így van-e vagy csak itt, a mi osztályunkon. Mindenesetre panaszra semmi okom.
Egy nő hanyag mozdulatokkal lépett be a kávéházba, ám Uborkát megpillantva tüstént sarkon fordult és kiment. Uborka, aki háttal ült az ajtónak, mit sem látott ebből, a szakállas viszont észrevette a jelenetet és megkérdezte Uborkát, hogy ismeri-e a nőt, aki, legalábbis úgy tűnt neki, miatta hagyta el a lokált.
– Miféle nő? – kérdezte Uborka, és körülnézett. – Itt egyetlen nő sem ismer engem, mondta Uborka –, és akkor az is logikus, hogy én sem ismerek itt egyetlen nőt sem. – Vagy talán úgy nézett ki, mint aki egyenesen Párizsból érkezett? Hát ez az! Értitek? No de hagyjuk ezt. Tudtátok, hogy Bernd elpatkolt az éjjel? Nem úgy tűnt, mintha a halálán lenne. Ellenkezőleg, nem is gondoltam volna, hogy nyolcvanon felül van. Talán még ősszel Párizsba akart költözni.
– Kár – felelte a langaléta –, kedves fickó volt. Egyébként – folytatta – a szobájában állt egy ősrégi telefon, ez volt a büszkesége. Egyszer megkérdeztem, működik-e még, mire azt felelte, hogy igen, de nem használja. S csak Istennel lehet rajta beszélni.
– És mit lehet hallani, ha valaki netalán felhívja őt – kérdeztem.
– Nem sokat – mondta nagy komolysággal –, csak egy nagy, hosszúra nyújtott hallgatást, amit csakis az tud értelmezni, aki hisz őbenne.
–Szóval így – mondta a langaléta –, most meg alámerült. Hát igen, nyilvánvaló volt, hogy igencsak vágyakozott oda – folytatta. – Igen, néhány nap alatt mindennek vége. Aztán lelke a legjobb hazába távozik, amit el lehet képzelni, a legjobb gondozókkal, szociális munkásokkal, pszichológusokkal, szakértőkkel és pedagógusokkal. Ezek a félelem utolsó maradékát is elveszik. Ezúttal várnia sem kell arra, hogy megürüljön egy hely, ott ugyanis tele van szabad hellyel. Szerencséje van. És most már, hogy hátat fordítottam neki, a világot hátulról látom. Kíváncsi vagyok, megismernek-e még. Szívesen elfogadtam volna ezt a vicces telefont. Vajon megoldható-e, hogy én kapjam meg? És ha már nem leszek, akkor valamelyikőtöké lehet, ezt írásban fogom hátrahagyni. Ezen a telefonon kívül amúgy sincs semmi említésre méltó dolgom, amit belefoglalhatnék a végrendeletembe.
– Mondd csak – kérdezte a szakállas a langalétát –, miért beszélsz te folyton intézetekről, pedagógusokról, szociális munkásokról, pszichológuskról, gondozókról és hasonlókról? Mondd csak, sokat voltál intézetekben?
A langaléta hosszan bámulta a szakállast. Majd csodálkozva visszakérdezett: – Miért, te nem?
Szenkovics Enikő fordítása
