Mert emberek…
(Kolozsi László: A farkas gyomrában. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014)
Kolozsi László A farkas gyomrában című 2014-es kötete egy több szálon futó krimi, többnyire a magyar valósághoz hű drámaisággal, de leginkább egy C-kategóriás amerikai akciófilm jeleneteivel. Röviden így lehetne jellemezni Kolozsi művét, mely a fülszöveg alapján sokat ígért, egy rendkívül erős és aktuális témával, a kirekesztés, megbélyegzés kulcsszavaival, karakterfejlődéssel, azonban tovább sajnos már nem jutott és a kitűzött célokat is csak részben teljesítette. Ismerjük a történet talán mindkét végét, pont ezért nem egy sztereotip karakterektől és helyzetektől szenvedő sztorit vártunk, hanem egy általánosítástól mentes igaz történetet, mely a megfelelő elbeszélőformával, párbeszédekkel, de akár többféle szempontból megvilágított belső monológokkal végre bebizonyíthatja, hogy a kivétel itt is erősíti a szabályt.
„Ártatlan honfitársainkat mészárolták le – köztük egy kisgyereket – azért, mert azok, akik; mert sötétebb a bőrük színe; […] Mert emberek. Ha ez közösség – ebben némi joggal kételkedhetünk, de ha mégis –, akkor ez valamennyiünk gyásza. Ha nem, akkor ez nem valódi ország, nem valódi nemzet.” (5.) A kötet elején található Tamás Gáspár Miklós-idézet is a fülszöveghez hasonlóan helyez minket a műbe és mutatja, mire számíthatunk. Hogy lineárisan haladjak a kötet felépítését illetően, ami a kötet időrendjére nem jellemző, a történet előtt még egy rövid bevezetést is olvashatunk. Ez a felütés filmszerűen behatárolja, hogy hol, mikor és milyen körülmények között indul el a cselekmény.
A témát illetően a könyv ijesztően aktuális és összetett, melyet meghatároz a több szálon futó cselekmény: politikai csoportok szerveződése, ezek kapcsolata a hallgatói önkormányzatokkal, a cigánygyilkosságok és a prostitúció végül mind összeérnek. A történet persze nemcsak a fent felsoroltaktól lehet hiteles, hanem hogy megtalálható benne saját szerepünk. Ott van a vidék, a pestközpontúság, némi szájízzel keverve, de benne van, amitől egy édesapa a legjobban retteg, vagy egy aggódó feleség, egy cigány fiatal félelme. Azonban nemcsak így közvetlenül, hanem akár közvetetten, a hírek által, vagy a helyszínek révén, de valahol ismerős ez a történet, és éppen ettől ijesztő.
Amennyire zseniális és eltalált a témaválasztás, éppen annyi buktatót is rejt, főleg a krimi műfajával keverve. A téma és a műfaj sokszor nem képes alkalmazkodni egymáshoz és elvész az alapkoncepció, ami a kötet talán egyetlen erőssége. Ugyanis, hogy a fülszöveghez ismét visszatérjek, – ami tényleg sok elvárást indukál a befogadóban – talán erős, de teljesen jogos, ha úgy fogalmazok, hogy sajnos semmilyen fejlődéstörténetről nincs szó Fehér Gábor (Fehér Dávid) esetében. Egy újságíró, akit elhagyott a felesége és glosszák helyett tényfeltáró cikkel bízzák meg a Fekete Sereggel összefüggésben, mely a hallgatói önkormányzatokkal is kapcsolatban van. A cigánygyilkosságok folyamatosan jelen vannak és egy lányt is elrabolnak és prostitúcióra kényszerítenek külföldön: ezek a szálak a „főszereplő” magánéletével is összekapcsolódnak. Megfigyelhető belső vívódása a rasszizmus ellen és mellett, azonban fejlődéstörténetről nem beszélhetünk, csupán a körülmények változnak, de Fehér Gábor nem. A többi szereplő is némely esetben túl közhelyes, sablonkarakterek, ami csak még jobban erősíti a C-típusú amerikai krimihangulatot. Nem tudnak kilépni semmilyen váratlan fordulat, körülmény kedvéért jól megírt szerepükből, holott a hitelesség megkívánná. Ezt erősítik a semmitmondó párbeszédek és mesterkélt jelenetek, melyek nem viszik előrébb a cselekményt, csak vágásszerűen megpróbálják kitölteni az űrt. Főleg a főszereplő, Fehér Gábor és Szikkadt között elhangzó párbeszédek, melyeknél az újságíró vagy önigazolást vár, vagy éppen sajnáltatja magát. Kevéssé sikerült a jelenetek ok-okozati összefüggéseire is rávilágítani, amit még jobban erősít a túl sok mellékszereplő, mellékszál. Így lett a kötet több mint ötszáz oldal, ami a felesleges jelenetek kihagyásával a felére csökkent volna, de elérné a kívánt eredményt és a hozzávetőleges olvasói elvárást, mely meglehetősen szigorú, pláne, ha magyar könyvekről van szó.
Mindvégig érződik azonban a téma iránt való elkötelezettség, és utánajárás, hogy a szerző nem csak a semmiből rakta össze a Fekete Sereg felépítését, működését. Benne van ezen kívül egy folyamatos ambivalencia a cigánygyilkosságokkal kapcsolatban, mindig továbbgondolva annak okait és következményeit. Ez a kettősség főleg a főszereplő monológjaiban, a párbeszédekben tör a felszínre és abszolút nem egyoldalú. Éppen ezt segíti a több szálon futó cselekmény, ami hozzájárul a probléma sokszempontú megközelítéséhez, így még alaposabb képet kapunk, azonban egy ilyen téma esetében számíthatnánk némi pártállásra, amit a narrátornak nagyon óvatosan sikerült kiküszöbölnie. Nem ítélkezik, csak amennyire a karakterek megengedik, de nem akar semmilyen igazságot lenyomni a torkunkon, ettől viszont kissé érvénybe lép a „nemes a cél, de minek” olvasói hozzáállás. Ebből következik, hogy végig valamilyen megoldásra, vagy inkább feloldásra számítunk, de csattanó hiányában csak arra következtethetünk, hogy valaki írt a témában egy könyvet.
A tartalom és a cselekményszálak részletes felfedése nélkül elmondható, hogy egy meglehetősen összetett történetről van szó, azonban sokszor túlkomponált és ebben rejlik amatőrsége is. Fehér Gábor cikke, mely közvetetten gyújtópontja a történetnek, így is egy ember halálához vezetett. Kenéz Alajos tudta, mire készül a Fekete Sereg, tudta, ki áll ennek hátterében: Bay Bálint, aki beleszeret egy fiatal lányba, akit egy következő cselekményszállal elrabolnak és prostitúcióra kényszerítenek. És ott van Lackó, a cigány kisfiú, a történet szerint is keretbe foglalva, egy túlélő, egy áldozat.
A nosztalgia, a múltba merengés. Nem más, mint istenkáromlás. A nosztalgia oka, hogy úgy érezzük, hibát követtünk el, egykor, elmulasztottunk valamit, megtenni, és ezt a hibát próbáljuk a gondolat erejével, visszamenőlegesen semmissé tenni. Pedig nem lehet. A hibánk következményeitől, a hiba, a mulasztás terhétől, csak egy valami szabadíthat meg bennünket, véglegesen: a kegyelem. (276.)
A regény túlkomponáltságából következik, hogy az olvasónak nem áll módjában, hogy bármilyen tanulságot megfogalmazzon: ami nem teljesen nyilvánvaló, azt a szereplők egyből kimondják, nincs semmilyen folyamat, amelyet követhetnénk. Ebből adódóan csak témájában krimi, igaz, nem tudjuk columbói szinten egyből, hogy ki a gyilkos, hogy utána a nyomozóval együtt végigkövethessük a szálakat, hanem minden adott, minimális gondolkodást sem igényel. Ehhez kapcsolódnak a feszültségkeltő jelenetek, melyek annyira hatásvadásszá teszik a történetet, mint a horrorfilmekben a vágás effektje: eleve készek vagyunk valami váratlan fordulatra. Emellett ott vannak az oldalakon át tartó üresjáratok, egy-egy jelentéktelen monológgal fűszerezve, melyek pont annyi időt engednek, hogy el tudjam dönteni, mit főzzek estére.
Mindent láttat és bemutat, de nincs benne semmilyen plusz, a karaktereket veszni hagyja, a szálak tényleges kibontakozását sem követi nyomon, túl szakadozott a történet (amit a tördelés még inkább erősít), holott egy olyan diskurzust indít el a témában, ami rengeteg további kérdést vet fel. Számomra hiányoznak a karakterek előtörténetei, nem mindegyiké, de egy-egy szereplő esetében kiemelten fontos lenne a történet szempontjából is, hogy még többet megtudjunk. Hiányt érzek Karácsony Hanna, a prostitúcióra kényszerített lány utótörténetében. Nem közvetlenül kapcsolódik a cigánygyilkosságokhoz ez a szál, de ha már belekerült, kár volt elhomályosítani. Hanna mellett Szikkadt, de akár a főszereplő Fehér vívódásai is megértek volna pár monológot, ahogy a regény egyik kulcskérdésén töpreng: akarod-e, hogy a szomszédod legyen?
A hazugság a csömör és nem az érdektelenség vagy a józan érvekkel nem is magyarázható kiábrándulás következménye. A saját hétköznapjaitól megcsömörlött ember, akinek nincs kilátása a lényeges változásra, a változás érdekében mindent kockáztatva és felrúgva, hazudni kezd. (436.)
Szándékosan a végén említem a szerkesztés hiányát, egyrészt mivel egy kritikát így kezdeni nem lett volna túl udvarias, másrészt úgy gondolom, hogy a fent felsorolt összes probléma a kötettel kapcsolatban elhagyható volna, ha a regényt megszerkesztik. Hiánya azonban nemcsak a regény szerkezeti felépítésében keresendő, hanem a túlírtságban, az üresjáratokban, vagy éppen a már korrektori feladatok közé sorolandó számottevő helyesírási, központozási, mondattani és stilisztikai hibában, de hosszasan sorolhatnám még. Sajnos szomorú, hogy a többi kritikával együtt a közös pont a szerkesztés, a korrektúra hiánya volt, ami egy ilyen nagyszabású és fontos kérdést, problémakört érintő könyv esetében kulcsfontosságú, de mindezt a végére, de nem a legvégére.
Kolozsi László kötete, ha nem is mindenben tökéletes, de mindenképpen meghatározó a továbbiakra nézve, hiszen nemcsak a televízión, rádión és egyéb médiumban keresztül kell a témáról bambán hallgatnunk, hanem inkább beszélnünk kell róla, és ez lehetne a regény nemes célja is, diskurzust generálni, hiszen bárki lehet a szomszédod.
„Az élet megy tovább, […] bassza meg, ez az egészben a legszörnyűbb.” (76.)
