Nimfák bosszúja
(Lanczkor Gábor: Folyamisten. Libri Kiadó, Budapest, 2014)
Lanczkor Gábor Folyamisten című regénye bátran nevezhető a műfaj konvencióit részben felrúgó, de mindenesetre időszerű szövegnek, amennyiben azon kortárs művek sorába illeszkedik, amelyek eltekintenek a prózai szöveget általában uraló narráció kizárólagosságától, alárendelve azt egy motívumok által determinált regénypoétikának. Mindemellett – és ez már inkább a legaktuálisabb filozófiai tendenciák részesévé avatja a művet – a nyelv metaforikus megnevező képességei helyett szimbólumok és egymás mellé rendelt motívumok halmozásával alapozza meg viszonyát az elbeszélendő témával.
A rendkívül finomra munkált szövegtest több történetet mesél el egymást követően, hol más szerzőktől vett, hol saját versbetétekkel egészítve ki a regényt. Kérdéses ugyanakkor, hogy szabad-e a Lanczkor művét több szálon futó regényként értelmezni. A Folyamistenben Gellei János atya, Esther és Ságvári László, illetve Míra vonatkozó – vélhetően párhuzamos – történeteit olvashatjuk, amelyek nem egy katartikus regényzárlatban találkoznak, akár egy lehetséges több szálon futó regény elbeszélései, hanem bátortalan, megengedő rejtjelek mentén. Mindannyiuk életében fordulópontot jelent a víz, a folyó, egyfajta folyamistenség és víz-neműség jelenléte, ami végül elvezeti őket személyes pusztulásukig. Míg Gellei atya tudattalan rezdüléseinek felszínre törését a római Teverében történő megmerítkezése előzi meg, Esther pedig egy rejtélyes ködben lopódzó erő és erőszak áldozata lesz, hogy aztán az indiai Jamuna folyó mentén találja meg a végzetét, addig Ságvári London részben beboltozott folyóhálózata után kutat. Mírának, a regény talán legobskúrusabb szereplőjének (bár szövegbeli jelenléte aligha nevezhető szerepnek) pedig egy mágikus szerelem hívó parancsára kell szintén a Jamuna folyó forrásához érnie, hogy ott szülje meg gyermekét. Ha nem is szálak, úgy tűnik, személyes életfolyamok tartanak valamerre, nem egy közös irányba, de egy közösen tapasztalt szólongató erő nyomán: „fülnek idegen frekvenciatartományokból” hallva egy „hívást, amelynek tárgya és a célja is önmaga”. (254‒255.)
Mindez azonban, állapítja meg helyesen a regény egy korábbi recenzense, (Papp Máté: Az üledék álma. Kulter.hu) aligha írható le a posztmodern regénypoétika fogalomkészletével, melyet leggyakrabban a szövegek metanyelvi kimunkáltságával, metalepszissel, az írás körülményeinek folytonos tematizálásával, a regény „írottságára” való ismétlődő rámutatással, illetve a narratívák hitelességében való kételkedés tapasztalatával azonosítanak. A Folyamisten nem a világ elbeszélhetetlensége mellett kardoskodik, inkább arra törekszik, hogy saját valóságának alapjait fektesse le a látható világ alá. Így a beboltozott londoni kanálisok titkos rendje a regényben bujkáló szövegszervező erők metaforájaként értelmezhető. Ahogy – a talán szükségtelen, mert redundáns – Epilógus című fejezetben írja a szerző: „a tiszta ész álma”, „az álmok kollektív emlékezete” (316.) tartja fogságában a Folyamisten struktúráját. Egy kitalált profán mitológiát hív segítségül, mely háttérzajként és magyarázatként szolgálhat a regény hosszabb-rövidebb fragmentumokból álló, az első olvasat számára idegen szimbolikával historizáló szerkezetére. A folyamistenség, bár sokkal inkább folyam-nimfák – utalva ezzel a görög mitológiában tendenciózus gesztusra, miszerint a földrajzi helyeket „alsóbbrendű, részben helyhez kötött istenségekkel, nimfákkal népesítették be” – (317.) azok az erők, melyek hatással vannak a regény látszólag öncélúan motivált narratív elemeire. Esther megerőszakolásának környezetét is mintha nimfák baljós jelenléte hatná át: „Sírtak a kisbaglyok. Legalábbis így tudta még kislány korából az eredetét ennek a különös, többszólamú nyüszítésnek, amely a sötétbe borult London Fields park roppant platánjai között így szólt, mintha hinták nyikorogtak volna, amelyeket rég nem olajoztak meg.” (113.)
Ahogy a Tisza partjáról származó Gellei atya lelkében bujkál a tiltott és vágyott, tabuként rejtőző homoszexualitás, ugyanúgy lappang Esther szíve alatt az erőszakban fogant gyermek élete. Akár London betemetett folyói. Azonban búvópatak-metafora csak az egyik eszköz, vagy utalás, melyet Lanczkor az olvasója kezébe ad, melyekkel egyszerre zavar össze és húzza szélesre az értelmezési lehetőségek horizontját. „Londonnak kulcsszerepe van a történetünkben” – (316‒317.) olvasható az Epilógusban, mely többek között az elnyomott folyami minőségek felszínre törésének helyszíneként is funkcionál. A természeti erőkre történő újabb és újabb utalások, minthogy Esther megerőszakolása kapcsán is felmerülhet, talán nem is elő ember követte azt el, továbbá a főszereplők sorsának a vízhez fűződő rejtélyes viszonya egy profán mitológia forradalmának színterévé avatják a Folyamisten szövegét. Ezzel olyan nemsátáni és nem is sorsszerű erők tombolásának lehetnek tanúi az olvasók, amelyek már amiatt is csak visszafogottan mutatkozhatnak meg a regény lapjain, mert elfeledettségükben, elnyomásukban a hozzájuk fűződő – többek között nyelvi – hagyomány is látszólag feledésbe merült. Látszólag: mert egy hamis hagyományról van szó – avagy egy hagyomány teremtéséről. Így az elbeszélés olyan vulgáris mítoszok iránymutatására is rászorul, mint az alternatív popkultúra egyes szerzőinek idézése, gondolva itt John Frusciante, a Swans vagy a My Bloody Valentine műveinek emlegetésére. Mindemellett a Lanczkor által is szerzett Anarchitecture (Soundtracks for a Novel) zenéje, ami a regényben szereplő Esther zenekarával azonos, szintén a Folyamisten szándékosan törékeny struktúráját hivatott alátámasztani, amennyiben annak törzsies, perkusszív, repetitív stílusa ellenáll mindenféle ismert dalépítkezési formának. A szokatlan módon torzított gitárhangzás és a felismerhetetlen zajok szintjéig lecsupaszított hangok szekvenciái azt benyomást kelthetik, mintha a hétköznapi élet felszíne alatti zajok nem az anyag puszta vetemedéséből hanem valamiféle tudattal rendelkező pantheosztól származnának. Hacsak nem éppen az volna az Anarchitecture szerepe, hogy az anyag, a természet új mitológiáját keltse életre. Hogy mindez „anarchi-texturaként” is értelmezhetővé teszi a szöveget, az nyilván nem szándékolatlan hasonlóság eredménye. Ám mindez kevésbé a bomlás anarchikus termékeként, mint inkább minden emberi architektúra ellen ható tendenciák képviselőjeként aposztrofálja a regényt, ami egy álmitológia sugallata szerint már jóval az ember előtt jelen lehetett.
A regény lapjain öncélúan összeverődött tartalmak, a versbetétek, a párhuzamos történetek nem hiábavalók: a káosz rendje, a rend káosza fűzi össze őket: „Társadalom, Természet egyként Chaos édesgyermekei, aki bár nem zabálta őket föl, mint Saturnus az övéit, mi mégis úgy jártunk, mint ha megtette volna.” (316.) Mindez egyfelől a narratív próza műfaji kódjait kifigurázó (posztmodern) poétikákat is iróniával kezeli, amennyiben egy kollázsnak tetsző könyv lapjain bármi bármivel összefűzhető, s nem egy jól szervezett értelemnek, hanem egy kívülről látható – ám aligha érthető – motívumnak rendelődik alá. Hogy a főszereplők történeteit, romlását, útját mi köti össze, az aligha következtethető ki a regény narratív struktúrájából, ennyiben a Folyamisten valóban csak részben olvasható regényként.
Az mindenesetre elmondható, hogy Lanczkor Gábor a megfelelő mértékben aktivizálja így is az olvasót, aki jobban teszi, ha nem átrohanni kíván a szövegen, hanem a regényről mint kész műről való elképzeléseit félretéve inkább a motívumok, a pusztán materiális jelentéstelen ismétlődéseire szegezi a tekintetét. A regényben egymás mellé kerülő szimbólumok ugyanis aligha utalnak többre, mint a regény, vagy általában a nyelv és a világmegértés eredendő szimbolikusságára. Mindez ugyanakkor egy kortárs tendenciába illeszkedő destruktív prózapoétika példája is (elég csak Bartók Imre pszichedelikus prózatrilógiájára gondolni): már nem az áramló, teleologikus narratívák uralkodnak, nincsenek modern ideológiák és elméletek abban a szellemtörténeti hagyományban, ahová a kortárs művészet jutott. A popkultúra jellemzői ismerhetők itt fel: tárgyak, képek, anyagok, hangok, helyek, motívumok, személyek, cselekvések előzetes eszme nélküli kihelyeződései és ismétlődései, láthatóvá tétele – kulturális anarchia, ami saját várat épít. Mindezt annak a metaforikus gondolkodásnak helyébe lépteti, amely a világ megfejtését tűzte ki egykoron céljául.
Mégis (és ez a „mégis” az, mely aktivizálja az olvasót) sejthetően ott munkál a háttérben valami, motoszkál egy sejthető erő, egy megbántott régi istenség, akiről sejtésünk sincs, ahogy a rendkívül óvatos Lanczkornak sem. Ettől masszív és szolid a Folyamisten: egy lappangó metafizika titkos története, annak ellenére, hogy semmit nem ismétel meg abból, ami metafizikai volna, ami magyarázni próbálná a világot. Az ábrázolás tisztasága látszik felbukkanni könyvében – az ábrákat aztán értelmezze az olvasó. Emiatt valóban kérdés az is, hogy tényleg kár-e azért az Epilógusért, amely túlságosan is sokat tesz hozzá a jól működő, éppen eleget elhallgató és éppen ugyanannyit megmutató főszöveghez. (Éles Árpád: A káosz vízrajza. Népszabadság Online)
A Folyamisten különlegessége ugyanis éppen abban rejlik, hogy egy nemlétező isten megnevezésével az olvasónak kínálja fel annak lehetőségét, hogy az említett világmagyarázat (erő, metafizika, isten) létét megítélje. Annak, hogy köze volna Gellei János teverei megmerítkezésének a lelke mélyén megbúvó erők megmutatkozásához, hogy elvezet-e mindez a London elveszett folyóhálózata után kutakodó Ságvári halálához, vagy Esther erőszaktevőjéhez, az csak sejthető. Ha van közöttük összefüggés – egy mítosz, egy isteni médium közbelépése – az csak az olvasatban válhat valóságossá. A Folyamisten termékeny modellregény, annak példája, miként létezhet a regény az olvasóban, az értelmezésben, és csakis ott. Mindezek után már csak az vár válaszra: két könyvborító között az égvilágon bármi egymás mellé helyezhető?
