„A véletlenek apró rétegeinek halmozódása”
(Colum McCann: TransAtlantic, Atlanti átkelés, ford.: Mesterházi Mónika. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)
Colum McCann második magyar nyelven is olvasható könyve, bár önmagában nem mutat túl az előző, Hadd forogjon a nagyvilág című regényén – sőt, struktúrájában és kiindulási pontjaiban mondhatni megismétli azt –, ismét meggyőzött arról, hogy egy-egy emberi sors, vagy kiragadott motívum mögött találhatók azok a történetek, amelyek felfejtve aztán akár egy igazán jó regénnyé is válhatnának. Csupán válhatnának, mert ugyan a TransAtlantic című regényben az elmondott történetek egy részének ereje megkérdőjelezhetetlen és a sorsok összefűzése a véletlenek által igazán hatásos, mindez egy ezt elbíró és megtámogató prózanyelv és a megfelelő arányok nélkül azért mégsem elég a teljes sikerhez.
Többek között a történelmi regény és a családregény jellegzetességei ötvöződnek McCann regényében. A három könyvre tagolt műben az első rész valódi történelmi alakokat vonultat fel, Alcock és Brown, Douglass, valamint George Mitchell egytől-egyig a történelemkönyvekből ismerős figurák, akik valami nagy, az utókor szempontjából (is) fontos dolgot vittek véghez. A pilótapáros egy jutalommal járó versenykiírást teljesített sikerrel, amely az Atlanti-óceán első ízben történő átrepülését célozta meg kevesebb mint 72 óra alatt. Nemcsak hogy (bár törött géppel) megérkeztek Új-Fundlandra, hanem első ízben működtek légipostaként a magukkal vitt levelek sikeres célba juttatásával. Frederick Douglass felszabadult rabszolgaként látogatott Írországba, a rabszolgaságáról írt önéletrajzi könyvének népszerűsítése okán az egyenlőség harcosaként és jelképeként érkezett az első burgonyavész idején Amerikából az európai kontinensre. Az ezredforduló hajnalán pedig a volt amerikai szenátort, George Mitchellt látjuk, akinek jelentős szerepe volt a már a másik két történet idején is javában zajló észak-ír konfliktust kibékíteni próbáló Nagypénteki Egyezmény létrejöttében. Erre reflektál a para bellum című részben a következő mondat: „Az igazi döntés, mondja, a történelemé lesz. Most a hétköznapi emberek tulajdona.” (159.) Ez a kijelentés mintha előrevetítené azt, hogy a későbbiekben éppen az ilyen nagy horderejű eseményekben mellékesen részt vevő, hétköznapi emberek lesznek azok, akik az első könyvben felvázolt viszonyítási pontok mentén elénk tárják azt, ami aztán a regény szempontjából valójában a nagyobb horderővel bír.
A férfiak mellett lényegében elhanyagolható módon megjelenő nőalakokból – egy levelet az első transzatlanti járattal elküldő újságírónő és annak lánya; egy, a Frederick Douglass hatása alá kerülő ír cselédlány, akit a férfi szinte fel sem ismer, valamint a szenátorral a teniszpályán találkozó idős hölgy és a lánya – áll a második (és ezzel együtt a harmadik) könyv törzsanyagát képező, lassan feltáruló családtörténet. Mindezt úgy, hogy a családregény jellegnél sokkal kiütközőbbek a saját sors, és az azokat összekötő momentumok előtérbe kerülései. A három, az első könyvben felvázolt viszonyítási pont a későbbiekben, bár reflektált marad, azért nagyrészt a háttérbe húzódik. Kissé erőltetettre is sikeredik az utolsó könyvben Hannah visszaemlékezése anyja kapcsán a szenátorral történt találkozására, de ennél szerencsére sokkal gördülékenyebben működtek ezek Lily és Emily esetében. Végeredményben úgy is mondhatjuk, hogy az első könyvben megjelenő férfiak egyfajta hídként vagy katalizátorként funkcionáltak a történelem és az amellett megjelenő /abban és akkor élő család (nőalakok) között, kontrasztot teremtve a mindenki által ismert és a szinte felfejthetetlen múlt között, akár a hangsúlyok eltolásával is.
Ez az elválasztottság érhető tetten többek között abban, hogy ez a struktúrájában szinte a végletekig lecsupaszított, erős líraisággal rendelkező, a pátoszt sem nélkülöző prózanyelv talán a második könyvben működik igazán, azzal együtt, hogy a harmadik könyvben egyes szám első személyű elbeszélővé váló Hannahnak egészen különös személyiséget is teremt. A férfiak esetében azonban ez koránt sincs így. Bár a „nagyobb ügyért” harcoló, történelmi személyek történeteinél is az lehetett a cél, hogy valamifajta kettősségre, a látszat és a láthatatlan közti dichotómiára hívja fel az elbeszélés az elmondott történettel együtt a figyelmet (gondoljunk csak a családjára és az apaságra vágyó Mitchell érzékeny elvágyódására vagy a szabadságában éppen azt nem lelő Douglassre), a jellemek kifejtettsége (vagyis éppen a kifejtetlensége) vagy az ábrázolt kettősség nem harmonizál az elbeszélő sokkal kifejezőbb, ugyanakkor jóval széttagoltabb nyelvezetével. Olykor nemhogy döcög az elbeszélés, hanem megakad; a szavakká tagolt mondatfoszlányok olvasása, ezzel együtt pedig a megértése is nehézkessé – és ezzel együtt sajnos unalmassá is – válik. Így van ez például a repülés egyik elviekben legizgalmasabb pontjának leírásakor is. Bár a feszültség a tetőfokára hág, valahogy ezt is megakasztja az elbeszélés módja: „Háromezer lábnyira a tenger felett. A felhőben az egyensúlyérzéküknek annyi. Nincs felfelé. Sem lefelé. Kétezer-ötszáz. Kétezer. Az arcukba csapkod az eső és a szél. A gép remeg. Az iránytű ugrál. A Vimy hintázik. A testük hátrapréselődik az üléshez. Csak egy vonalnyi égre vagy tengerre van szükségük. Valami referenciára. De nincs semmi, csak a sűrű, szürke felhő. Brown minden irányba kapkodja a fejét. Nincs horizont, nincs közép, nincs perem. Jó Isten. Valahol. Bárhol. Tartsd egyenesben, Jackie fiú.” (41.) Ez (nem is önmagában, hanem az ezt megelőző szöveg után olvasva) elvonja a figyelmet a történet által kifejezendőkről, ami aztán a későbbiekben, a visszautalások egyébként gyönyörűen megkonstruált összefüggéseinek megértésekor is problémákhoz vezethet.
Nagy kár érte, ugyanis a már a Hadd forogjon a nagyvilágban is használt felépítés némileg új formát kapott: most nem egy esemény kapcsolja össze a történeteket, hanem a rokoni szálakon kívül az említett történelmi alakokkal történt találkozások, amik az egyik oldalról nézve jelentéktelenek, ugyanakkor a másik történetet megismerve sorsdöntő fontosságúak. A sodródás, a múlt általi meghatározottság vagy éppen az egész kötetnek ívet adó repülés keretet ad az elmondottaknak, ahogy maga a transzatlanti problémakör is – igaz, mikrotörténelmi perspektívából. Az első könyvben kiemelt három történelmi esemény éppen azért jelentős, mert valamilyen szempontból mindegyik hídként funkcionál nézetek, országok, ellentétek és emberek között. A repülés motívuma egyértelmű, a transzatlanti posta pedig a személyek közötti hídként értelmezhető. A megtett távolság folyamatos rövidülése a megtett úthoz szükséges idő függvényében mintha egyre közelebb hozná ezeket a sorsokat, országokat és eszményeket – akár még megoldást is kínálva a kibékíthetetlennek tűnő ellentétekre. A belső viszályoktól és a burgonyavésztől szenvedő Írországból kivándorol egy cselédlány, miközben a rabszolgaság béklyói elől éppen ide jön megértésre lelni egy felszabadult rabszolga, aki a polgárjog, majd a női egyenjogúság aktivistájává válik. A történelem és az idő mellett az emberek mikrotörténetei is az előbbiekhez hasonlóan kötnek össze helyszíneket: a személyes sorsok, vagy éppen egy család története áthidalja a távolságot a két kontinens között, ugyanakkor újra korlátokat teremt, amennyiben évekkel vagy éppen generációkkal később teljesen más helyre érkezik vissza, aki kivándorolt. Olyan kérdések merülnek fel, mint hogy hogyan lehet a (nemzeti és a saját) identitást megerősíteni, az idegent (akár mint hazát) sajátnak tekinteni, másik perspektívából nézve pedig valami más befolyásának köszönhetően újra elveszíteni. Ezek a keretek és lényegi pontok beépülnek a regény minden apró szövetébe, és a jelképek, illetve az elgondolások sokkal elemibb, a pátoszt sem nélkülöző (azt olykor meglepően jól, máskor viszont pocsékul használva) módon is megjelennek. A szenátor például „a bátyjai ruhájában nőtt föl. Az anyja mindig mosolygott, mikor látta, hogy az ingek egyik vállról a másikra csúsznak, mintha a gyerekkor olyasmi lenne, amit tovább lehet adni a soron következőnek.” (118.) Nem kevésbé kifejező ugyanebben a részben az Alcock és Brown átkelésére történő néhány utalás: „Lehozni onnan, ahol van, a magasból, mint a századelő valamelyik ormótlan masináját, azt a levegőből, fából és drótból álló kasznit, amivel valahogy átrepültek a víz fölött.” (128.); „Mindenki leugrik a saját pereméről, kivitorlázik a levegő közepére, és zuhanás közben repülési útvonalakat dolgoz ki”. (137.) De Douglass a viszonylagosság kérdésköréhez tartozó kijelentése is rendkívül mély értelmű és összetett: „Úgy gondolta, most már tudja, mi hozta ide – az esély, hogy felfedezze milyen érzés egyszerre szabadnak és menekültnek lenni. Ezt még a leginkább jogsértett ír sem értené. Hogy az ember mindennek a rabszolgája, még a saját békéje gondolatának is.” (93.) A repülés, a zuhanás, a híd, a rabszolgaság, a szerteágazó útvonalak vagy éppen a továbbadhatóság (sok más mellett persze) allegóriaként működnek Colum McCann regényében, melyek (a megvalósításuk sikerességétől függetlenül) tökéletes összhangban állnak az író által kedvelt, „a véletlenek apró rétegeinek a halmozódásával” (232.) létrejövő regényszerkezet célkitűzéseivel.
A TransAtlanticben nem sikerült a szerzőnek eltalálnia a helyes arányokat – ahogy igazából a Hadd forogjon a nagyvilágban sem teljesen. Úgy gondolom, hogy ez a sikerületlenség második alkalommal már nem magyarázható csupán a struktúrából eredő fejleményként, még ha ez a széttöredezettség ismét egyértelműen a koncepció része, akkor sem. Pedig egyébként szinte minden megvan ebben a prózában ahhoz, hogy sikeresen vigye véghez a célkitűzését: miszerint is mikrotörténetek által tudja felépíteni az egyébként tudvalevőleg felépíthetetlent. McCannek nem sok hiányzik ehhez a lehetetlenhez. Tudatosabb karakterválasztással/karakteralkotással és az elbeszélő prózanyelvvel való játék sokkal merészebbé tételével még több árnyalat és sokkal egységesebb próza lenne kialakítható. Ha pedig ez a nyelv el tudna érni az elmondani kívánt történetek olykor átütő mélységéig, akkor végre beválthatná ez a regényforma (?) az (általam legalábbis) hozzá fűzött reményeket. Ez az átkelés – úgy tűnik – még várat magára.
