Bernar Venet Metametria című kiállítása a veszprémi Művészetek Háza Modern Képtár ‒ Vass László Gyűjteményben nyílt meg. Egyidejűleg Veszprém négy helyszínén, a Vass László Gyűjtemény galériával szomszédos tűztorony udvarán, a város legforgalmasabb körforgalmának közepén, a Budapest és Jutasi utak találkozásánál, a viadukt szomszédságában levő szikla tetején, valamint a Veszprém völgyben állították ki az alkotó nagyméretű műveit. Ezt megelőzően július 16-án, csütörtökön avatták fel Bernar Venet Rendezetlen ívek című, nyolc tonna összsúlyú szoborcsoportját a budapesti Március 15. téren.
Bernar Venet Metametria című kiállítása
2015. 07. 18. – 2015. 10. 31.
Művészetek Háza Modern Képtár ‒ Vass László Gyűjtemény
8200 Veszprém, Vár utca 3‒5.
Deák Csillag
Vaslogika
Ha Bernar Venet hobbykertész lenne, a világ bizonyára csodálná gyümölcseit, zöldségeit, és azt hinnénk, hogy az óriások földjén járunk, amerre a szem ellát, mindenütt különös, égbe nyúló formák, érettek és pirosak, olykor rozsdabarnák, kunkorodó szárakkal. Szerencsénkre Venet szobrász, de tudjuk, fest is, rajzol is. Képzőművész. Teret foglal, teret hódít. Egy új világ szimfóniái a művei, mert honfoglalók is, és ezt idegen földön teszik. Csodáljuk, bámuljuk az íveket, arra gondolunk, hogy a bicikli nyerge alatt láttunk már összehúzódó rugót, néha átszakította, átszúrta a nyereg bőrét. A spirális forma egyszerre szabályos és szabálytalan, nem csukódnak össze az ívek, mint örökre nyílt virágok, nyitottak maradnak. Befejezetlenek, mondanám, ha nem lenne a tárgynak köze a matematikához, a mérhető és számszerűsíthető világhoz, paradox módon a végtelenhez. 2012-ben a Műcsarnokban megrendezett kiállításáról írt cikkem bevezetőjében írtam: Két pont között legrövidebb út az egyenes, kivéve, ha nem-euklideszi dimenziókban, feketelyukas féregjáratokban járunk, vagy egy kiállításon. Bernar Venet kiállításán.
Miként a fa lombjában sem találunk egyforma levelet, Venet alkotásai is rendre elté rnek egymástól. A Franciaországban élő neves festő, Hollán Sándor fái jutnak eszembe. Ő a fa úját követi perceken, órákon, hónapokon, évszakokon, éveken át, rajzolja és festi ugyanazt a fát, minden pillanatban újrafogalmazza, mindegyik kép egy más pillanat megismételhetetlen lenyomata. Venet az élettelen anyagot teszi élővé. Mintha egy kígyóbűvölő fújná meg hangszerét, felemelkednek az ívek, fittyet hánynak tonnányi súlyukra. Minket is elbűvölnek.
A veszprémi Vass-gyűjtemény termeiben Venet szolid arcát látjuk, visszafogott és takarékos, lendületesek az ívek, a formák, egymáshoz simulnak a szálak, és nem sok helyet foglalnak el, éppen annyit, amennyi a látványhoz szükséges. Nem kell felnézni rájuk, szemünkkel könnyen befoghatók és befogadhatók. Emberi léptékűek. Nem parányiak, és jaj a lábujjnak, ha ráesne valamelyik mű, súlya van így is, hogy Venet köztéri szobraihoz képest kicsinynek látjuk a darabokat. Harmónia és befejezetlenség jelenik meg a művekben. A rajzok tanulmányok, az elgondolások részleteit, formáit őrzik, mutatják. Önálló alkotások, érezni a könnyedséget, amit sugároznak. Súlytalannak látszanak, de nem azok. Az anyag lényegét, belső formáját ragadják meg a rajzok. Egyfajta pillanatot rögzítenek, az elgondolásét, tömeg nélkül.
Venet átjár a súly és a súlytalanság két partja között, örökös átjáró, mintha keresné a világok közötti kapcsolatot, az érzést, amely az embert tárgyaihoz kötik, legyen az akár corten acél. Kezéhez szelídülnek. Ez képletes fogalmazás, hiszen tárgyait nem ő készíti, hanem egy magyarországi cég, úgy huszonöt éve. Az öntés, a formázás nem a művész dolga. A művész elgondol, kigondol, megrajzol, megfest, leír, kiszámol, megszámol. Elképzelem, hogy eljön az az idő, amikor valaki csak szóban mondja el a képet, és mások festik meg. Hol van itt az ecsetvonás, a festékszórás, a vésés és faragás, hegesztés, fúrás? Az elgondolás, a terv megvalósul, de nem a művész keze által. Művei felszabadítók, a közhelyektől mentesek, átláthatók és átjárhatók. Kötődnek hozzánk, egyszerűen és formabontón. A befejezetlenségükkel, amely annyira jellemző a 21. századra, az életünkre és az életérzésünkre. Hogy valami végtelen is meg nem is. Találkozik is meg nem is. A tér és idő olyan viszonya, amely egyszerre anyagi és szemléleti is. Világlátás és vakság egyszerre.
A corten időjárásálló acél, felületén idővel vékony, ámde áthatolhatatlan nemes rozsda (vas-oxidréteg) alakul ki a levegő és a csapadék hatására, ami – paradox módon – megvédi a fémet a korróziótól. A színe kezdetben élénk rozsdabarna, idővel sötétedik. A corten acél színével, patinás rendhagyó felületi struktúrájával különlegesen szép esztétikai látványt nyújt, jól illik a letisztult formavilágú épületekhez, a zöld növényzethez és a természetes kövekhez is. Nem indiai acél. Delhiben egy kékesszürke vasoszlop 1500 éve áll a szabadban, de egyáltalán nem rozsdásodik, ez a tárgy minden idők legnagyobb kézzel kovácsolt vastárgya. Venet szobrai rozsdásodnak, de épp a rozsda által őrzik meg saját formájukat, időtállóságukat.
Gigantománia, mint a kőszobrok a Húsvét-szigeteknél? Mint Stonehengenél? A budapesti Széchenyi téren, a Gresham-palota előtt láthatjuk Hervé Loránth Ervin szobrát. A Feltépve című alkotás a My Modern Met magazin 12 legjobb street art alkotás listáján megkapta az év első helyezettje díját. Beszélgetnek a művek egymással. Eltorzult világunk arányairól és reményeiről. Hol van az emberi lépték? Ettől leszünk bátrak, emelkedettebbek és igazabbak? Az átláthatóság, a felfele nézés szükséges ahhoz, hogy többet lássunk a világból, önmagunkból, kicsinységünkből és kicsinyességünkből? Mit csinálnánk, ha saját arcunk nézne vissza ránk egy köztéren? Nem plakátról, hanem egy szobor formájában? Érezni ezekben a szobrokban valami keleties világot, a hatalmat, a glóriát, a fenséget. Gulliver még különböző világokban járt, Lilliput és óriások földjén. Úgy érzem, mi eltévedtünk valahol, az óriások földjén járunk és nem akarjuk parányinak érezni magunkat. Budapesten a most felállított Venet-szobrok mögött az Erzsébet-híd karcsú, kitámasztó-szalagjai egyenesek vagy enyhén hajlanak. A híd is ível, összeköt, két partot biztosan. Másként nyitott, mint Venet három alkotása. Párbeszéd alakul ki híd és szobor között.
Bernar Venet kritikus, önmagával és a világgal szemben is. Az ötleteit megvalósítja, korrigálja önmagát, a korábbi műveket, mert új feszültséget teremt és vesz észre egyszerre. Önmagában és a világban. A képzelet elsőbbsége mellé odaállítja a művet. Néha azt vesszük észre, a képzelet nagyobb, mint a megvalósulása. Ez nem kudarc, ez a művészet folytonossága, hogy bár ígér valamit, rávesz bennünket arra, hogy higgyünk a műveknek, a művésznek, de idővel mégis látnunk kell, váltanunk kell. Hátrahagyva valamit, új útra térünk. Paradigmát váltunk. Miközben ‒ Lukács Viola kurátor szavait idézve – Bernar Venet munkáiban ott a fenséges, a véletlen és a megújulás igézete.
Kölüs Lajos
Szabad lélegzetek
Az acél formái kecsesek, hajlítások, görbék, egyenesek, háromszögek és szögpercek, körformák, egymásba hajló ívek, a sohasem találkozó végek. A folytonosság hiánya: szemünk bevégzi azt, amit Bernar Venet nem tesz meg. Nincs kerekség, csak kerekedés. Ez a végtelen út szimbóluma, a várakozásé, hogy egyszer talán összefutnak a vonalak, az ívek. Egyszer. Vagyis soha. Ott a feszültség a műben és bennünk, nézőkben is, mert igaz, hogy szemünkkel elvégezzük a kiegészítés műveletét, de agyunk tudja, ez a valóságban nincs ott, nem úgy van. A hiány ott van, lélegzik, létezik, örökké, amíg a mű áll. Vehetjük sorra a műveket. Az egyeneseket, ahogy háromszögbe rakva állnak, fekszenek. Harmónia, nincs káosz, rend van. Lehet, hogy mi másként raknánk a halmazt, de észrevesszük, hogy nem véletlenül van úgy elhelyezve, ahogy látjuk. Vagy mégis véletlenül, csak mi képzeljük bele a rendet a rendetlen anyaghalmazba? Mindkettő lehet. Rendszert alkot a művész. Egyiket a másik után.
Ez a meglepetés az, ami az acélszálakban és -ívekben ott rejlik, hogy valami lehetséges, épp olyan, amilyen előttünk feltárulkozik, feltárja magát. Ahogy a talajtornász szalagja libeg, kunkorodik, formázza önmagát, Venet acélszálai is ezt teszik. Bent a kiállítótérben, és kint a szabadban. Bent a kis térben, szobákban is érezni az erőt a művekben, a dinamikát, az integritást, sokszorosan kisebbek a kinti térben elhelyezettetektől. Kicsiny és nagy, miniatűr és hatalmas ív. Monumentalitás és emberi léptéket idéző formák. Látni a grafikákon az acélszalagok súlyosságát, a nyugalmat, a bizonyosságot, hogy valami olyan, amilyennek látszik. Sötét, kétséget nem keltő formák, vonalak, mintázatok, a fény és árnyék örök harcát idézve.
Mindenütt a térbe foglalás, mintha a környezet lenne az ékszer tartója, doboza. Egyek, szervesen beleillenek a tájba. Tájművészet is Bernar Venet munkái, átalakítják a teret, ráébresztik a nézőt, milyen világban is él, nem kell a fantasztikumok földjére lépnie, hogy úgy érezze, az ember nagy, és nem az acél körív. Át lehet menni az íveken, meg lehet számolni, hogy hány körív alkotja, teszi izgalmas látvánnyá a művet. Táj és forma játékát fedezzük fel az alkotásokban; játszani, emberi játszótér, a gyermeki hevületet érezni, igaz, ez nem homokozó, de kreativitásban hasonló, a szabadságban is, hogy semmi sem tilos, ami a tájat emberibbé teszi, és miként lesz az ember is a természet részévé, kapcsolódik össze az anyatermészettel. Ez az összekapcsolódás fontos vonása Bernar Venet művészetének. A megtalált kapocs ember és természet között. Az anyagismeret, az anyag formázása, formája és patinája révén.
A kreativitás, az invenció mindig feltételezi, hol rejtetten, hol nyíltan a megértést, a befogadást, a nézői attitűdöt. El is utasíthatjuk Bernar Venet műveit, a vonalszobrokat, a grandiózusságot, mondhatjuk, kivagyiság az egész, hatalmi mámor, az isteni tudás és akarat másolása, a természetfeletti erő utánzása, az ember kicsinységének örökös hangoztatása. Egyúttal a fellegekbe kívánja emelni az embert, vethetjük ellen. A hit eszméjét megélt ember áhítatát keresi az anyagban, amely kéznél van, amelybe naponta belebotlunk, nézzük New Yorkban a százemeletes háztömböket, a vastraverzeket, az acél hidakat, bárhol másutt a világon. Mire képes az emberi tudás, látjuk, halljuk. A Sydney Operaházat a világűrkorszak gótikájának nevezték. Bernar Venet acélszobraiban is ott a múlt, talán ez nem is annyira nyilvánvaló, ott a gótika, az ívekkel, a kerekded formákkal, a háromszögekkel, a gúlákkal. Motívumaiban biztosan. A jelenből kell megérteni a múltat, és nem fordítva. Vissza a jelenből, vissza a múltba. A kapcsolathoz, és az elszakadáshoz, az eltéréshez, egy másik úthoz, amelynek látni kell a kezdetét, az időt és a formát, egy korszak lázát és hevét, amely tárgyiasult, anyagba merült, formát öltött, időben és térben létező formát.
Ami átmeneti, az ott van Venet műveiben, és nem csak az átmeneti, az ideiglenes, a megszűnő, hanem az ellenkezőjük is, a véglegesség, az örökkévalóság, az idea, hogy létezünk, hogy vagyunk. Az elgondolt és a még ki nem mondott is ott van. A sejtelem, a sejtés és a valóság szörnyűsége, hogy valami változhatatlan, belül, bennünk létező. A konzervativizmus, hogy valami régi és úgy van jól, ahogy van, mert nekünk tetsző, így szoktuk meg. Bernar Venet ismeri ezt az érzést és gondolatot, a megszokás ellen hadakozik, mer újítani, kitalálni valamit, legyen az kicsiny vagy nagy, formába önti, megépíti, megálmodja, szobrot alkot. Sorolhatjuk a tételeket, land art, konceptuális, concrete art művészet. Csak ezek a kategóriák nem mondják el, hogy Venet művei miért is hatnak, miért hatásosak, miért időtállóak. Nem azért, mert az acélszobrok nem rozsdásodnak, sőt, rozsdabarna színük miatt egyre patinásabbá válnak. Bizarrnak mondhatnánk a műveket. Venet műveiben és életében állandó mozgásban van. Mozgószínház, mozgó cirkusz? Fellinivel kapcsolatban 2001-ben írták le: A kreativitás és a tudattalan. Tűnődés az életről. Arról, hogy a világ egy cirkusz és az emberek benne bohócok. Bernar Venet kíváncsiságát nem lehet tagadni. Egy bohóc kíváncsisága az övé, kimondhatja az igazságot. Amit naponta keresünk, hol önmagunkban, hol a világban. Shakespeare-i hévvel. Lenni vagy nem lenni. A feszültség nincs kioldva, kioldhatatlan. Művei magukban rejtik az emberi kíváncsiságot és a keresés feszültségét. Hiába keresünk valamit, valakit, nem találjuk, ha úgy is érezzük, hogy igen, néha talán sikerül.
Bernar Venet szobraiban nincs anakronizmus, sematizmus sem, a hasonlóságuk ellenére. Az ismétlődés unalmasságát, mélységnélküliségét elkerülik az alkotások. Ez teszi különlegessé Venet művészetét, hogy mindig meg tud újulni, ha ugyanazt is mondja. Ívek, szögek és ívpercek vannak. Csak másként vannak. Ahogy a levegőt is vesszük. Dombra fel, dombról le, változik a légzésünk. Vesszük a levegőt, csak másként. Szaporábban, nehezebben. Bernar Venet szobrai lélegeznek. Talán nincs is hegy, domb. Csak képzelet van, amelyben fontos, hogy létezik hegy és domb. Meg tüdő, amely levegőt akar. Egy tájban, egy belvárosban, egy folyópartján. Mindegy. Csak szabadon lehessen venni a levegőt.
