beszélgetünk
az indiánnyárban, mikor hosszú a fény,
időt hagyunk a folyónak és a parti homokba
ágyazódott széknek. hadd vessen árnyékot.
egy irányba nyúlunk: két folt összeér.
ujjamat futtatom szélein, hallgatásod
leképezem a nedves anyagba,
az indiánnyárban, mikor hosszú a fény.
jobb így, mintha volnál.
mintha léteznél.
a csöndnek nincs neve
eldobható káoszom, engedlek.
csöndesülj. semleges ponttá –
nem jön számra más. pont te vagy.
pont. pont.
szűkülés. tágulás.
hazudjam vagy tagadjam azt,
hogy szeretlek?
nincs gravitáció.
a testek lebegnek.
szalagkorlát
elképzelem ahogy megcsúszom a kanyarban
ellen tartok és kifarol a gép
lábam összeroncsolódik
a százkilós fémtest alatt
karomba vágott kövek fúródnak
vér szivárog a műbőr dzseki hasadékain
de istennel kötött alkum értelmében
a hátizsákban épen marad a telefon
tudok beszélni csak nem bírom
kicsatolni a bukósisakot
bőven elég ha a túloldalon hallanak
már nem fontos mit mondanak a mentők
ideérnek-e az ígért időben
történetem innentől végtelen
sikertelen hallgatás helyett inkább
neked kellene megmondanom hogy
nem
én vagyok az
semmi közöd hozzám
csak véletlenül hívtalak
pont téged pont most
tévedés volt
hazugság
ne félj
