Hekl Krisztina: Freedom; A fajok eredete
Freedom
Idén farmernadrágot kapott, kettőt is. Az egyik világoskék anyagból volt, mint George Michaelé a Freedom című klipben. Küldtek neki estélyi ruhát is, nem gyereknek való, az igaz, de majd belenő. Nagyon szép anyagból van, szatén, és változtatja a színét, attól függ az árnyalata, hogy milyen irányból esik rá a fény. A kupacban voltak még mintás pólók, egy hologramos karkötő és egy fekete szemceruza is. Kint állítólag megengedik a sminkelést. Éva néni rosszul lenne, ha holnap macskaszemet rajzolnánk magunknak. Egy képeslap is volt a holmi között, hófehér kartonból, kinyitható. A betűk is mások voltak, szebbek, puhábbak, mintha angyalkézzel írták volna. Olyan, mint amit én is gyűjtök a piros fémdobozban. Mesélte azt is, hogy év végén majd ki is mehet hozzájuk, fizetik az útiköltséget. Nekem miért mindig csak a maradék jut? Én miért nem kapok soha névre szóló holmit? A csomagon volt egy kék matrica is, rajta, hogy airmail, leadták a vancouveri postán, és megjött. A csomag eljut oda, ahová mi sose. Elmondtam neki, hogy a tata is ötvenhatban disszidált Torontóba, és lett egy sapkagyára. Ő találta fel a baseballsapkát, küldött is egyet, szárnyak vannak az elején és egy felirat, hogy Toronto Red Wings. Érdekes, leginkább a libák hiányoztak neki, a szárnyasok a kis gombszemükkel. Kint nem voltak libái, eleinte nehéz volt az élete. Kis helyen éltek összezárva hónapokig, néha már azt hitte, hogy az örökkévalóságig ott kell maradniuk. Az ételeknek más volt az íze, a szaga, és egy szót sem értett. A táskája egy krumpliszsák volt, a menekülttáborban fintorogva adták vissza. Néha már arra gondolt, hogy kár volt eljönni. Írni kellene neki. Nem tudod a címét?
Zsófi anyja megrázta a fejét. A panellakás konyháját benőtte a meleg pára. Palacsintát sütött, nem olyan papírvékonyat, amilyet a Balaton-parti bódék árusai, akik képesek húsz forintot is elkérni érte, hanem reszelt almával megbolondított, vastag tésztájút.
Kanadában kis, korong alakú palacsintát esznek, és juharszirupot tesznek rá. Állítólag húsz évvel le vagyunk maradva tőlük. Vancouverben felhőkarcolók vannak és egy nagy park, a csipszet szószba mártogatják, és Porschéval járnak. Kár, hogy nem tudod, merre laknak. A nyugdíjasok az óceán partján kocognak, nem agyonszakadt cuccokban járnak, mint nálunk a megsanyargatott szerencsétlenek. Te is ilyen rongyos leszel, ha itthon maradunk.
Zsófi anyja megállt a konyhában és megremegett az idegességtől. Szeretett volna válaszolni valamit, de képtelen volt megszólalni. Fogalmazta magában a mondatokat, próbálta sorrendbe tenni a szavakat, de nem tudta lefordítani egy tizenkét éves gyerek nyelvére azt, amit a tata velük művelt, mielőtt elhagyta az országot. Csak a fejében maradt meg a némafilm. A nedves fűre fektették, fájt a mellkasa, betakarták egy kabáttal. Akkor sem tudott megszólalni, mintha elszakadtak volna a hangszalagjai. Jött egy mentő, felemelték a hugyos földről, hordágyra fektették. A kórházban felvették az adatait, jegyzőkönyvet írtak.
Nem mondott semmit. Kinyitotta a kredencajtót, és kivett belőle pár dolgot. Ő hintette a fahéjat és a porcukrot, Zsófi feltekerte a palacsintákat. Aztán előcsalogatták a kutyát az asztal alól, mindig elmenekült, ha sercegett valami a tűzhelyen. Megnézte az órát. Még csak fél tizenkettő volt. Kimentek az erkélyre, megöntözték a muskátlit, és vigyáztak rá, hogy a víz nehogy lecsöpögjön az alsó szomszéd frissen teregetett ruháira, a világos színű farmerre. A fejük felett elzúgott egy repülőgép.
A fajok eredete
A hím párosodni akar. Sietnie kell, mert ebben az évben csak egyszer van rá lehetősége. A nőstény közömbös. Az is lehet, hogy nem nyerte el tetszését a hím, vagy már egy másikkal közösült. A gyűrűsfarkú makik mind jól tápláltak és csúcsformában vannak, de ez az egy, úgy látszik, életképtelen.
Felesége szakvéleménye szerint, aki kompetens, már elkezdték rágcsálni a kukacok, sőt a hangyák és a szkarabeuszok is beszálltak a játékba. Szépen ritkítják a haját, már majdnem kopasz, széthordják a ráncokat a homlokán. Csak egy egészséges főnixmadár támad fel poraiból, a halott madár csak mese. Az autó lefékez a piros lámpánál, a sofőr leállítja a taxiórát. A kocsiban meleg van, az Andrássy út esküvői tortához hasonlít, egy kis cukormáz van a tetején jéggé olvadt hóból, és egy pár karonfogva, elegáns, hosszú fekete kabát a férfin és hermelin a nőn, a fákat arany karácsonyi izzósor díszíti. Az autó fehér keréknyomot hagy maga után, fúj a szél. Egy fejkendős nénike jelenik meg, kijön a kapun, lesöpri és sóval felszórja a járdát. A férfi az órájára néz, hét óra nulla perc. Most még kihúzza magát, tíz perc múlva herélt kandúr. A kettő között beleéli magát, hogy az egyetemen tanít, ceruzával kopog az asztalon, és kegyelemkettest ad egy esedező barnának. A sós latyak átáztatja a cipőjét. Kitörőben van egy megfázás, de olcsó, gumi lábbeliben és frottírzokniban mégsem jöhetett el. Meglátja a lányt, akinek eddig csak a hangját ismerte. Amikor randevút kért, még nem gondolta, hogy egy búgó hangú telemarketinges ilyen előkelő helyen is lakhat. Nem egy krajcáros kurva. Fekete bokacsizmát és vékony, steppelt dzsekit visel, mandulaszínű haja a gallérjáig ér, szemérmesen néz. Csúf bujaságot akart, nem tisztaságot. Egy szexállatot. A lány odaér, és csókolomot köszön. A képzelet-professzor hátat fordít, és sietve elindul a Hősök tere irányába. Menet közben gödörbe lép, megcsúszik, és seggre esik.
A vázapapagáj egészen különleges módszert alkalmaz élelemszerzésre. Nem a hűség mintaképe, a fészkében lévő fiókák lehet, hogy több apától származnak. Felrepül egy kiálló fa ágára, és énekelni kezd. Ekkor az összes apa, aki magáénak vallja a fiókákat, meghallja a dalt, és élelmet hoz.
A költési időszak kissé elhúzódott nála, nem volt rá elég a kutatói ösztöndíj. Legszívesebben megpofozta volna az újabb és újabb papírszatyrok láttán, de felesége tekintete ilyenkor megtört lett, mint egy kis haldokló madáré. Kompenzál, mondta, kárpótolja magát a kiesett órákért, amit férje a madagaszkári állatfajok tanulmányozásával tölt. A drámaszínház hetente legalább háromszor megismétlődött. Felesége annyira beleélte magát a szerepébe, hogy a végén már el is hitte, hogy levetné magát a harmadikról, vagy felvágná az ereit az új göncök nélkül. Az előadás egy darabig hatásos volt, majd nejének emelnie kellett a tétet, hogy hiteles maradhasson. Amikor a szomszédok egy éjszaka kihívták a rendőrséget, a férfi elköltözött. Jobb híján az egyetemi kollégiumot választotta, és bízott abban, hogy a megoldás csak átmeneti lesz.
Ez a második szenteste, hogy itt ül és vár. Délután öt órát beszéltek meg a nagyfiával, aki szégyelli, hogy az apja ugyanott lakik, ahol az ő kevésbé tehetős évfolyamtársai. A fát feldíszítette, alatta az ajándékok, egy kivétellel teljesítette őket, pedig a vázapapagáj listája végtelennek tűnt, mintha fia egy évre előre megvetette volna egyetemi jegyzeteit és teljes ruhatárát. Iszonyú csend van, ez zavarja őt a leginkább. Felszeleteli a mákos bejglit, leül az ágy szélére, ölébe vesz egy papírtányért, és elkezdi majszolni a sütemény töltetlen, égett végét. Merengve elszív egy cigarettát, és a csikket elnyomja a tányéron. Hétkor elcsigázottan feláll, muszáj lesz telefonálni. Hívja a vezetékes számot, de nem veszik fel. Belekóstol a borba, csak úgy, üvegből, nem kell azt túllihegni. Az alkohol marja a gyomrát, de most már nincs kedve enni. Kilenckor lekapcsolja a villanyt. Félórával később kopognak, hahó, kiált be fia az ajtón keresztül. Kibotorkál, elfordítja a kulcsot a zárban, a folyosói világítás sárga lángfényében állnak ketten, a lány a háttérbe húzódva, kissé szégyenlősen. Gyertek be, mondja, elveszi a fia nehéz, fekete bőrkabátját és felakasztja a fogasra. Ezután következik egy barna, steppelt dzseki és egy hozzá tartozó, parfümillatú sál. A lány csókolomot köszön, mandulaszínű haja a válláig ér. A férfi elsápad, hirtelen elgyengül a lába, végül erőt vesz magán és bevezeti őket a szobába. Míg a lány kimegy a mosdóba, fia, mintha valami nagy titkot akarna megosztani vele, odahajol hozzá. A csajom egy szexállat, súgja, majd elveszi a sütemény másik, töltetlen végét, és kaján vigyorral a szájába tömi.
Döme Barbara: Orosz Iván
Orosz Iván
Most pedig keresztülsétálok a testén. Erre gondoltam, és elindultam a nagy diófa irányába. Filmekben láttam ilyet. A lélektesten át lehet menni. Ha ezt most tényleg meg tudom tenni, valóban halott. Rettegtem. Mi lesz, ha igaz?
Jobb lábamat tettem a bal után. Mint aki éppen járni tanul. Közeledtem hozzá. Ránéztem, visszanézett. A pillantása földinek tűnt. A lábam vitt tovább. Odaértem, találkozott a mellkasunk, aztán a homlokunk. Vérzett az orrom. Hülyén éreztem magam. Káromkodtam. Hangosan. Akkor tették a koporsót a sírba. A fekete ruhás emberek megvádoltak: nem tisztelem a halottat! Megfordultam, elfutottam. Semmit nem értettem. Ha ő volt ott a temetésen, a nagy diófa alatt, kit tettek a sírba?
***
Elfújom a gyertyát. Á.-ért gyújtottam, akit épp egy hónapja temettünk el. Ő volt a legjobb barátom. Leülök a kanapéra, párnát teszek a hátam mögé. A háttámlának rossz a dőlésszöge, párna nélkül fekvőhelyzetbe kerül az ember.
– Rendelünk pizzát? – kérdezem a pasimtól és lerúgom a cipőmet.
– Van sajt és szőlő. Az nem elég? – kérdezi. Látom rajta, ő már eldöntötte, mi lesz. Eszünk, szexelünk, befordulunk a fal felé. Hét éve vagyunk együtt, megszoktuk egymást. A tévében közben bemondják: még több migráns érkezik, meg hogy a családi pótlék vélhetően csúszik, az óvintézkedések miatt.
– Na, ez kurvára hiányzott – mondja, miközben a földön pörög a söröskupak.
– Nem bort iszunk? – kérdezem. – Csak mert a sajt, meg a szőlő.
– Elfogyott. Tegnap megitták a haverjaid. Migránsok, haverok, egy kutya, mind rajtam élősködnek.
– Te hülye vagy – mondom és felállok a kanapéról.
A konyhában három üres borospalack áll a tűzhely mellett. Árvák. Egyiket felemelem, megfordítom. Vörös folyadék csöpög a konyhakőre. Papucsorral elmázolom. Ez az utolsó csepp? A pohárban vízzel kevert Béres csepp. A konyhapulton felejtettem. Akkor vettem, amikor közölte:beteg. Most nekem kell erősnek lennem! Napi negyven csepp. Párszáz forint. A bolondnak is megéri. Két hét múlva influenzás lettem. Rosszul szedem. A Béres cseppet. Vagy valami olyat eszem mellé, ami „kiüti”. A barátnőm mondta. A vőlegénye orvos. Most már hatvan cseppet nyomok. Naponta. Kicsit jobb, csak néha szipogok.
Néhány vörös borcsepp a karomra is jut. Az árva üvegből. Piros folyam kanyarog a puha szőke szőrszálak között. Hasonlít a vérre, amit a csupasz karommal töröltem le. Akkor, a temetésen. Amikor elfutottam, mert nem tudtam átmenni a testén.
– Kapcsold már ki azt a rohadt telefont! – ordít a pasim a szomszéd szobából. – Folyton pityeg. Meg kell tőle bolondulni.
Hideg vizet folyatok a kopott mosogatótálcába. Megmosom az arcom, mielőtt meglátja, mielőtt ezért is kapok. Telefon az asztalon. A hang üzenetet jelez. A sötét szobán halvány fény suhan át, amikor megnyitom amailt.
Feladó: Orosz Iván. Rajzolt arckép, semmitmondó, akár a név. A cár fia is lehetne, vagy orosz mesefigura, aki épp most mászik fel az égig érő paszulyra. Vagy csak egy sima vírus, ami perceken belül tönkrevágja a telefonomat. Szuggerálom az üzenetet, mintha arra számítanék, csoda történik. Észreveszem, hogy az első sor megnyitás nélkül is olvasható.
„Hali! A temetésen találkoztunk. Lefejeltél.” (Mosolygós jel.)
Hirtelen olyan, mintha az egész épületet ráznák körülöttem. Hánynom kell. Fél kézzel megkapaszkodom a könyvespolcban. Olyan óvatosan ereszkedem le a kanapéra, mintha titkolnivaló bűnöm lenne, ami lelepleződik, ha zajt csapok. Jobb tenyeremet a szemem elé teszem, késleltetni próbálom a végkifejletet.
A temetés óta négy hét telt el, azóta csakis azt kutatom: hol lehet most? Biztosan hiszem, nem halt meg. Vajon miért bujkál előlem, a világ elől? Remélem, hogy nem őt hagytuk ott abban a sáros temetőben. Most is érzem az illatát, nyúlnék, hogy elsimítsam azt a szemébe lógó hajtincset. Hiszen ott volt, láttam, ahogy rám nézett a nagy diófa tövében.
Azóta mindennap két poharat teszek az asztalra, nézem az órát, s amikor hatot kondul a szomszédos templom harangja, biztosra veszem, mindjárt betoppan, azt mondja: hali, jól átvertem mindenkit, most is csak azért bújtam elő abból a kis tanyasi viskóból, mert eszembe jutott, egy hónapja, hogy eltemettetek, és te ettől biztosan kiborulsz majd, mégsem hagyhatlak ilyen állapotban magadra.
Ököllel törlöm le az arcomról azt a sós patakot, amely árkot vájt a bőrömbe. Belőle vékony erek sarjadtak, hiteles naplóbejegyzések az elmúlt hetekről. Akár egy vak, tapogatom a telefonom kijelzőjét, kezem meg sem várja az agyam parancsait, az OK gombra siklik. Elém tárul Orosz Iván üzenete.
– Hali! – írja. – A temetésen találkoztunk. Lefejeltél. (Mosolygós jel.) Emlékszel? Úgy jöttél felém, mint aki tudomást sem vesz arról, hogy valaki előtte áll, mintha senki nem lenne ott. Rettenetesen zaklatottnak tűntél. Később mások mondták, közeli barátságban álltál Á-val. Részvétem. Gondolom, nagyon kivagy. Csak azért írok, hogy megnyugtassalak, jól vagyok, az orrom ugyan eltörött, de már nem fáj. Annyira. (Mosolygós jel.) A te orrod rendbejött? Csúnyán vérzett. Ha van kedved, szombaton leülhetnénk egy pohár borra. Ihatnánk Á. emlékére. Meg beszélni is szeretnék veled valamiről, amit rajtam kívül senki nem tud.(Mosolygós jel.) Várom a válaszodat!Iván
A papagájos nő a szomszédból elmegy az ablakunk előtt. Gangos házban lakunk, mindenki tud mindenkiről mindent. Ő is látja a szobából kiszűrődő fényt, arcát az ablaküveghez nyomja, kopog, beinteget.
– Sietek, rántott húst ígértem a gyereknek – mosolyog, és már libben is tovább.
A nálunk egyébként hétköznapinak számító jelenet visszarángat a jelenbe. Még jól is jött, talán így képes leszek higgadtan gondolkodni. Ez valóban Á., álnéven, vagy valaki szórakozik velem? A dolgozószobában bekapcsolva felejtett számítógépemtől várom a választ. Új lapot nyitok az internetes keresőben, és beírom: Orosz Iván. Semmi használhatót nem találok. Csupa számomra jelentéktelen utalás ugrik fel cárokról, Oroszországról meg kurtizánokról. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy Á. él, ő adja ki magát Ivánnak, titokban akar velem találkozni, s majd feltárja előttem ennek a fekete komédiának a valódi okát is.
– Drága Iván! – írom, majd törlöm a drága megszólítást és helyére ezt írom: Kedves. Nem akarom elijeszteni, talán jobb, ha azt hiszi, tőle tudom majd meg az igazságot. Hónapok óta először képes vagyok mosolyogni. Mintha kezdeném kihízni a testemre páncélosodott bánatot, már repedezik. – Sajnálom, hogy eltörtem az orrodat, nem akartam – folytatom. (Bánatos fej.) Én is kerestelek a temetés óta, de sajnos nem sikerült a nyomodra bukkannom. Úgy tűnik, te ügyesebb vagy. (Mosolygós jel.) Szívesen találkozom veled, igen, jó ötlet, hogy igyunk Á. emlékére. Tudod, nagyon hiányzik nekem. Mondta már valaki, hogy nagyon hasonlítasz rá? – Gondolkodom, ez mégsem jó kérdés, ajtóstól rontok a házba, ha így küldöm el a válaszlevelet. Az utolsó mondatot végül kihúzom, és azzal fejezem be a mailt: holnap hatkor a szokott helyen várlak. (Mosolygós jel.) Aztán beugrik, hogy ezt sem írhatom neki, így a szokott helyet Egri borozóra javítom. Klikkelek, elküldöm az üzenetet. Mire a friss kávé lecsöpög a kiöntőbe, már jön is a válasz:
– Hali. Jó, hogy ilyen gyorsan válaszoltál. Az Egri borozó a kedvencem, szombaton hatkor ott találkozunk. (Két mosolygós fej.)
Nem tudom, megigyam-e a kávét, attól tartok, a szívem széttépi a bordáimat, rést hasít a húsomra, a bőrömre, és örökre itt hagyja a feltámadni készülő szerencsétlen testemet.
***
Iván levele után egész éjjel könyvespolcot pakoltam. Leszedtem az összes kötetet, portalanítottam, ápolót tettem a berepedezett fára, szétválogattam a könyveket, majd módszeresen minden visszakerült a helyére. Hajnali hatkor süteményt sütöttem, aztán hajat mostam, kilakkoztam a körmömet. A pirosat túl kurvásnak találtam, ezért lemostam, majd púderszínűre festettem ki. A nap hátralévő részében egy könyvvel a kezemben fel s alá járkáltam a lakásban. Csak lapoztam a szép fehér papírlapokat, de arra nem emlékszem, mit olvastam. Ha olvastam egyáltalán. Nem tudom, minden olyan lebegésszerű volt. Mindez az Orosz Ivánnal való találkozásom előtt történt. Új ruhát is akartam venni, de aztán eszembe jutott az a világoskék, puha kardigán, ami tavaly volt rajtam utoljára. Levettem a vállfáról. Olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. És emlékeztem arra is, hogy Á. egyszer azt mondta: jó a pulcsid, jól nézel ki benne. Ezen mindketten nevettünk. Idegenül csengett a szájából az effajta dicséret.Belebújtam a kék felsőbe, a szűkebbik farmeromba, és becsuktam magam mögött az ajtót.
***
Tíz perccel korábban érkeztem. Az Egri borozó bejárata mellett várakozom. Egy kis kavicsot rugdosok, és arra gondolok, fel kellene hívnom anyámat, amíg Iván nem jön. Másnak biztosan eldicsekednék vele, mi történt, mi a sejtésem, kire várok itt éppen, pedig egyelőre titkolni szeretném. Anyámmal azonban mindig csak érdektelen, udvarias csevegést folytatok, kizárt, hogy elszóljam magam. Tárcsázom. Még a gyorskeresőbe sincs beírva a száma. Két hónapja operálták szürke hályoggal. Azóta folyton panaszkodik: nem lát, meg hogy az orvos szándékosan rontotta el a műtétjét, csakhogy még egy bőrt lenyúzhasson róla. Most is a szokásos nótát fújja. Hangja monoton háttérzaj nyugtalan gondolataimhoz. Troli zörög mellettem, egy öregasszony kutyája a járdára vizel. Anyám monológját egy bejövő hívás töri meg. Persze megsértődik, amikor félbeszakítom. A számot nem ismerem. Felveszem. Iván az. Sajnálkozik, nem tud jönni, történt valami, ami miatt halaszthatatlan tennivalója van még ma este. Biztosít, hamarosan jelentkezik és bepótoljuk az elmaradt ivászatot, meg egyébként is, feltétlenül beszélni akar velem. Legalább ötször elmondja, ne haragudjak rá, ő is nagyon készült. Hozzáteszi: feltétlenül mentsem el a számát, de senkinek ne adjam meg, mert szupertitkos.
– Na, hali – köszön el.
A telefont a fülemhez szorítva legalább még egy percig hallgatom a csendet. Leülök a járdaszegélyre, fejemet a két térdem közé hajtom, öklendezem. Egy jól öltözött férfi aprót dob a lábam elé.
Nem tudom, mióta bolyongok a városban. Mindenem fáj, még a hajam is. Úgy képzelem, ha most valaki hozzámérne, szétesnék és feloldódnék ezen a mocskos budapesti aszfalton. Egy idő után a barátnőm lakásában találom magam. Azt állítja, zokogva csöngettem fel úgy éjfél tájban. Szinte semmire nem emlékszem, mi történt velem az elmúlt négy órában. Leülünk az aprócska konyhában, méregerős pálinkát iszunk. Felhígítja az ereimben lelassult vért.
– Mesélek valamit, ha nem nézel hülyének – mondom a barátnőmnek, miközben felé tartom az üres pálinkáspoharat. Tölt, iszunk.
– Beszéltem Á.-val. Nem halt meg. Találkozni is fogunk. Ma randiztunk volna, de valami közbejött neki. Megígérte, hogy hamarosan… Most Orosz Ivánnak hívják, bujkál. Azt nem tudom, hogy miért, de gondolom, ezt is elmondja majd.
A barátnőm szó nélkül újratölti a poharakat. Olyan furcsán néz, pont úgy, mint amikor a temetés után bekísért a balesetibe, ahol ellátták a vérző orromat. Érzem, nem hisz nekem. Arra gondolok, meglepődik majd, amikor meglátja a bizonyítékokat, a Facebookon Orosz Ivánt, akit ismerősnek jelöltem, meg a telefonszámot a mobilomban. A bejövő hívás időpontja tisztázni fog.
Nyitom a Facebookot, mutatom a telefonomat. Nézi mindkettőt, azt állítja, se itt, se ott nincs Orosz Iván. Megfogom a vállát, rázom, aztán pofon vágom. Sosem tettem még ilyet. Ordítani kezdem: ha már nem is látja, amit mondok, arra csak emlékszik, hogy a temetésen összefejeltem Á.-val, hiszen mondtam neki, meg persze ő vitt be a kórházba is.
A barátnőm megint olyan furcsán bámul rám, aztán megölel, és a fülembe súgja:
– A nagy diófának rohantál neki a temetésen, hát tényleg nem emlékszel?
Részletek Mészáros Urbán Szabó Gábor készülő regényéből
A győri regény
8
Az angyalvíz elkészítése és fogyasztása. Fél liter alaposan lehűtött forrásvízhez vagy szűrt csapvízhez hozzáadunk kettő deciliter jégen tartott, jó minőségű vodkát, például Stolichnayát vagy Absolutot. Csipetnyi tengerisóval ízesítjük. Rózsaszín üvegpohárban, vagy fekete mázzal bevont kerámiakorsóban tálaljuk, attól függően, hogy Mihályra vagy Gábrielre iszunk. A Gábriel tiszteletére fogyasztott angyalvizet ivás előtt a Nap felé kell tartani, hogy árnyéka a homlokunkra vetüljön. Éjszaka, vagy más esetben, amikor a Nap nem látható az égen, a korsót fogyasztás előtt néhány pillanatra a földre kell tenni. A Mihálynak címzett angyalvizes poharat, mielőtt innánk, a mellkasunkhoz kell szorítani. E műveletek mellőzése nem ajánlott, mert karmikus torlódásokat idézhet elő. Az angyalvíz fogyasztása alatt és utána is enyhe szédülés, idegen derű, spontán felnevetés, zoknik és alsóneműk leráncigálása, nyelvescsókok, össze-vissza elrontott akvarellek, az éntudat, tehát a valóság ingadozása, alkalmanként vizelési inger, meglepő, szokatlan verbalitás, esetleg röhögőgörcs tapasztalható. Az angyalvíz kortyolgatása közben gyakoriak a szerelmes gondolatok, ezért ajánlott az italt kettesben, vagy nagyobb társaságban fogyasztani. Az angyalvíz magányos bevitele ellenjavallt, mert depressziót okoz, emellett a maximális adag feletti fogyasztásra sarkall, ami az emberi tartás fogyatkozásához, adott esetben annak teljes elveszítéséhez vezethet. Az angyalvíz maximális mennyisége szájanként és alkalmanként három adagban korlátozott. Három adag felett az italt bosszúvíznek hívják, és a fogyasztásával járó tünetek egyre kellemetlenebbek. Ne tartsuk az angyalvizet gyermekek közelében, mert ők is könnyen lenyelhetik azt. Pedig semmi szükségük még rá.
13
Nem éppen a pulzusomnak megfelelő ez a zene, annál jóval lassabb. Mégsem csendesít magához, nem segít megnyugodnom tehetetlenségemben. Hiába a hideg kávé és a maradék háztartási keksz a szekrényből, túl sok nyál gyűlik össze a számban. A gyomromban mintha megrántanának egy kötelet, ami csomóba ugrik. Próbálok úgy eljutni a vécéig, hogy az ne tűnjön szükségnek, inkább csak megfontolt választásnak. De kinek is játszom a méltóságot? Valljuk be, jól esik mielőbb odatérdelni a csésze mellé, várni a pillanatot, amikor összekészül a végzet, meghallani azt a bizonyos gyomorhangot, ami csupa magánhangzóból áll, és végül fájó rándulással, perisztaltikus robbanással zubogva kiokádni minden folyékony és darabos sérelmét a szerelemnek. Olyan, mint a gyónás, mint egy új, tiszta kezdet. És olyan lucskos a szemem a végére, minden nyugalommal töltekezik fel, pont úgy, mint sírás után.
Veszek egy hosszú zuhanyt, és azt képzelem, jégbehűtött virágszirmok záporoznak rám. Jó érzés nem gondolni semmire, bezárkózom a víz csobogásába, itt belül a legmélyebb a csend, miközben a kád oldaláról és a halántékomról lemosódik a gondolatok elhasznált lepedéke. Amíg törölközök, egy dologban biztos vagyok: ma nem hívom fel Tündét, és üzenetet sem küldök. A Kettes egyetértőn bólogat nedves tincseivel, később egy vattapálcikával kipiszkálja a fülemből a vizet. Lássuk meg, mire megyünk így zweisam, az egyedüllét ijesztő tűfokában.
Az íróasztalnál ülök, a szokásos füzet előtt. Minden történetet így kellene kezdeni, függetlenül attól, hogyan folytatódik. Ahogy előre sejtem és félem, nem akarnak szaporodni a szavak a papíron, összegyűrhetem és a szemétbe dobhatom az elmúlt három órát. Mintha visszafelé számolnék tízezertől, monoton és meditatív munka. Egyik pillanatban azt veszem észre, hogy elkalandoztam, ugrott a számolás, nem tudom, hol tartok. Hétezer-hatszázhét? Hatezer-hétszázhat? Nem emlékszem. A füzetre nézek, született fél oldal zűrzavaros ákombákom, meg egy cincér rajza, aminek öntudatlanul vagy hússzor átrajzoltam a kontúrjait. Mit akartam én az írással? Ha bizonyítani valamit, kinek? Vagy csak pusztán időmúlatás volt, mert minden egyéb tevékenységben járatlannak és unalmasnak érzem magam? Azt hiszem, régen, ha írtam, az izgalom volt, kaland, kihívás, az eredmény elhitette velem, hogy ez mind én vagyok, én hoztam létre a szöveget, azt a kis légből kapott történetet, amiben elhelyeztem és műveltettem tipródó alakjaimat. Ez a legegyszerűbb módszer a kíváncsiság enyhítésére, ebben a formában rögzül önmagamhoz intézett kérdéseim sora. Az ember fogja a fekete dobozt, és addig rázza, amíg kihull belőle valami, amit aztán megvizsgálhat. Így ismerszik meg önmaga előtt, így következtet a doboz tartalmára abból, amit kikönyörgött belőle. Csakhogy van egy nagy baj ezzel a kísérlettel. Az eredményt ugyanis sosem a helyén látjuk, hanem a napfénynél, ahol máris máshogyan viselkedik, mint otthonában, a sötétségben. Egy kis bogárka, aki riadtan iszkol be a szekrény alá, amint lelepleződött. Láttam egyszer Tündét egy tükörrel vizsgálgatni a helyet, amit egy nő csak ritkán tár ki a napnak. Bármi volt is kutakodásának célja, bizonyosan tetszett neki a végeredmény, mert mosolygott és magához húzott közben. Nekem viszont nincs ilyen egyszerű módom, hogy megpillantsam az értelmet, ami életben tart. Nincs esélyem, hogy odategyem tudni vágyó kezem arra a titkos középpontra, ami lakhelye és fészke az észleleteknek, amelyek közösen hordják a nevemet és a testem alakját. Én nem tudok azonos lenni azzal, aki vagyok, amit teszek. Mintha csak megfigyelője lennék életemnek, aki hallgat, tiltakozik, elfogad, és nem irányít. Bennem az élet iránt borzalmas viszolygás és borzalmas szerelem van, és ez olyan feloldhatatlan és élhetetlen, hogy az életben maradáshoz szükséges biológiai minimumot valaki más szerzi meg helyettem, más lép és dönt, más tartja fent és felügyeli a börtönt, amit a test városában nekem építettek. Azt hittem, az írás segítségével ezen változtathatok. Azt hittem, a harc üzenetét küldöm kifelé a világba, vagy a békére adok parancsot idebent. De valamiképpen fordított eredménnyel jártam: a világ békésen hallgat rólam, és önmagam folyton üvölt velem. Az írás szent kereszt, azt hittem. A húsvéti misén ugyanazt láttam a feszület alatt, amit Turczi István is észrevett egyszer: ÍRNI. Földényi meg azt írja a Melankóliában, hogy a nyelv az ember számára lehetőség, a búhajlamúaknak viszont akadály. Nekem is akadály, szűkület, szótárborítók közé préselt üres katalógus. Csupa félreértés-forrás a nyelv, zajos kód és jelentéstorzulás. Nem csoda, ha a gondolatokkal is baj van efféle korlátok között. Úgy kell élni és úgy kell gondolkozni, hogy az élet borzalmas szerelméből és viszolygásából nem vagyunk képesek kiszabadítani, azaz kigondolkozni magunkat, és erről a kudarcról ráadásul szemlesütve hallgatni kell. Micsoda iszonyú táj rejtőzik ebben a hallgatásban. Hogy mindent egyetlen egyenletben kell összerakni, és végül nullára kihozni az egészet. Nullára, vagyis létre, tehát nemlétre, azaz egyensúlyra. Rohadt dolog ebben a mákszemnyi intellektusban összebékíteni Albrecht Dürert és Pablo Picassót. A politikust és a választópolgárt. A kecskét és a káposztát. Hogy hatalom és kiszolgáltatottság. A világ beteg szinkretizmus. Összefésülni sima felszínné Csernobilt és Hiroshimát, az Elíziumot és Árkádiát, Auschwitzet és Recsket és Deir Jasszint és Gázát. És Vorkutát és Srebrenicát. A disznóvágást és a bikafuttatást, macskák vízbeölését és a házi videókat. A művi vetélést és az örökbefogadást. Rin-Tin-Tint, Lassie-t, Bogáncsot és a kínai kutyaünnepet. És Cujót. A szklerózis multiplexet és a szado-mazo pornográfiát, a narkolepsziát és az energiaitalokat, a pedagógiát és a pedofíliát, a K-vitamint, a kokaint, a szirti sast, a kontaktmérget, a csiperkét, a kandidát, Bram Stokert és Stephenie Meyert. Az Eutanázia Egyházát és az UNICEF-et, a Vatikánt és az LHC-t, a progériát és az öngyilkos Márait. A dzsesszt és a drone metált, a migrént és a hüvelyi orgazmust, Wittgensteint és Diogenészt. A gyomorgyűrűt és az éhhalált. Maradonát és Keatset. Mindezt mindennap, egyszerre, egy sugárnyalábban látni, érezni, és lélekben nem kimozdulni. Drogok és infarktus nélkül, szépen, szelíden, ahogy egy teakert vagy egy szerzetes homloka fogadja a napfényt. Néma sztázisban elfogadni az érthetetlen analógiát, hogy az erőszakkal kiontott vér és a forrásvíz cseppje egyformán átmeneti, azonos és valójában jelentéktelen. És ez nem Coelho, csak a folyadékok alapvető fizikája. Belenyugodni, hogy akár Isten tekintetében, akár azon kívül mindez együtt létezik, és ennek az együttlétezésnek nincsen semmiféle etikai dimenziója és következménye. Ez az a végállapot, ami egyenlő a szabadság iszonyatának megértésével, és a visszavonhatatlanul belénk születő szomorúság győzelmével egyben. És néha a tréfás mag- és meghasadással. Nem igaz, Kettes?
Nekem kényelem kell hozzá, hogy éljek, és kényelmetlenség, hogy gondolkodni akarjak a fentieken. Könnyen megállapítható, hogy ez így összeférhetetlen. És ezt kellene kibékíteni az írás műveletével, hogy enyhüljön végre a tenzió, a stagnálás a sötétben, az előre-hátra billegés egy üres ötlet rögzítési pontján, a halálos semmi fel és alá lódulása, az inga a kútban. Az asztalos fát használ a bútorhoz, az író a bűneit az íráshoz, állapítja meg Julien Green a Naplóban. Lehet, hogy én a bűnhöz gyenge vagyok. Igazi raszkolnyikovi félelem ez. A fejem millió ponton van kikötve a Tünde világához, és talán meg kellene gyilkolnom őt, hogy eloldozzam e láthatatlan láncokat. Ha nem is késsel, kézzel, pisztollyal, de szóval legalább, megölni őt szavakkal, hogy helyrehozhatatlanul elveszítsem őt, hogy kettőnk neve közé végleg bevéssem a szót, hogy soha. Behunyom a szemem ekkor. Milyen sötét van minden égi hektáron. Mennyi katasztrofális hold.
Itt az egész bonyolult ügy a homlokom mögött, lejjebb a sajgó szívkozmosz űrje. Csak ülök gond- és érzelemterhelten a süppedékeny délutánban, és fogalmam sincs, mitévő legyek, mert a hiányérzet és a nagybetűs Minden egyetlen összeroppantó gravitációs tere ez. A szomszéd lakásban rádiókabaré szól. Adj egy fröccsöt, mert megőrülök! – mondja Fábry. Csendben elveszítem merengésem irányzékát, és arra gondolok, talán csak ennyi kell a boldogsághoz.