• Nagy-Horváth Bernadett

Hogyan legyél jó feleség?

(Kiss Noémi: Sovány angyalok. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

Hozzávalók (minimum 4 személyre)

- férjszerelem (tüzes fajta)
- minden este meleg vacsora
- takarítás, mosás
- alázat két marékkal
- tűrés pofon, verés esetén is
- csavargás, olvasás, pénzköltés csak nagyon ritkán
- minimum két egészséges gyerek
- hallgatás

Elkészítés

Nehéz recept, mert a hozzávalók aránya háztartásonként nagyon eltérő lehet. De ne add fel, keverd össze az alapanyagokat és meglátod, hogy sütheted-e vagy inkább dagasztanod kell még a tésztát! Sok sikert!

Megjegyzés

Igen, ez bizony egy tradicionális családi recept kezdő feleségeknek. Ritkán működik, sokszor megüli az ember gyomrát, mérgezésről vagy halálesetről azonban csak ritkán hallani. Kiss Noémi új könyvében viszont egy ilyen balul sikerült esetet dolgoz fel. A szerző első regénye az Ikeranya, a „Magzatpróza” után a magzattalanság prózáját tárja elénk. Mi történik, ha egy mintacsaládból kivágjuk a bölcsőt, a férj elmegy futni, kutyázni, csajozni, a feleség, Lívia pedig főz, dolgozik, ovulál és szótlanul tűri a testi-lelki bántalmazást? Egyszer csak eljön az a pont, amikor a nő összeroppan, nem tud tovább hallgatni és menekülni, megöli férjét, majd szétesett személyiséggel és szívrohammal kórházba kerül. És itt elkezd beszélni…

A regény tehát Lívia múltmentési kísérlete, egyes szám első személyű narráció. A sokévi hallgatás után a nő a kardiológia kórházi ágyán próbálja meg felidézni és értelmezni félrecsúszott életét, és férje megölését. Az egykori tanárnő egy vastag spirálfüzetbe körmöli a kimondhatatlan szavakat, eltitkolt történeteket. Az írás egyfajta terápiává válik. Nagyrészt Öcsiről mesél, Öcsinek sokszor megszólítja, idézi férje lakonikus rövidségű mondatait, például az első együttlétet: „Gyerelefekszünk. Gyere, na.” (22.) Lívia emlékezik, ítélkezik, elmondja azokat a sérelmeket, melyekről eddig nem beszélhetett. De más hangok is megszólalnak, beszél az orvos, nővérke, ügyvéd, az anya és a barátnők: Kati és Sári, mindenki a főhős védelmében. „Jönnek az emlékek az ágy alól, a radiátorból.” (148.) Líviának szembe kell néznie múltjával és határozottan ki kell mondania dolgokat: „Az utolsó boldog óra, berajzolom. Két ember, ülnek a motoron, körben hegyek. Kicsi test, hosszú lábak, felhők. A nászutunk.” (26.)

A rövid mondatok, az expresszív kifejezésmód, pergővé teszik a történetmondást, olyan, mintha a narrátor egy szuszra akarná elmondani a történetét. „Kihúzom végre. Spriccel. Ömlik. Az inged tiszta lucsok, barna rongy. Ugat, ordít, harap a vizslád. Megvagy, foglak, és hirtelen ledőlök melléd. A többire nem emlékszem.” (38.)

Az események a jelen idősíkjában játszódnak, emellett megelevenedik a múlt egy-egy részlete, a házasság, iskola, és ezek közé ékelődnek a férj meggyilkolásának folyamatosan visszatérő képkockái. Ezek azok a percek, amelyekre a nő csak részben tud visszaemlékezni, és ha fel kell idéznie, akkor pedig zavarttá válik. A tárgyaláson, amikor a gyilkosságról kell vallania ezt mondja: „Nővérke, kérek még virágokat. Ezt nem lehet kibírni.” (290.) Ezzel szemben a férj fizikai halála megkönnyebbülést jelent, elmúlik vele a megaláztatás, némaság. Lívia már évek óta gyászolja Öcsit; azóta, mióta a férfi kimondta, hogy nem szereti. A házasságban a hangos veszekedések helyét a közöny, a családi fészek melegét pedig a kripta hűvöse váltotta fel. „Az erőszak halk, néma csöndje.” (282.) Ehhez képes a temetés egy szép emlék marad. A gyűlölet és szerelem, függőség és bálványozás különös egyvelege ez a kapcsolat.

A narráció mikroperspektívából is remekül leképzi a zaklatott személyiség gondolatinak cikázását, három mondat alatt az idézéstől egy elferdített gyermekdalig jutunk. „Szülni akar, nyanya? Na, ezt is felcsinálták! Ránc, ránc, eszterlánc. Legszívesebben pofon vágnám.” (15.) Az idősíkok közötti gyors váltások is ezt a célt szolgálják: „Lehet, hogy belázasodtam. Ki kell kérnem a hőmérőt és a lázlapot. Megnyomom a hívót. Te voltál az első.” (24.) Lívia néha infantilisen viselkedik, a párnába fúrja az arcát, és elbújik a zsúrkocsit tologató konyhásnők, vagy, ahogy ő nevezi az Ursulák elől, máskor pedig nő, akinek hiányzik az érintés, intimitás. „Hetek óta nem értem senkihez és érinthetetlen vagyok. Bőröm pikkelyesre száradt a radiátortól.” (14.) Gyermek marad akkor is, amikor férje vizsláját kínozza, hogy ezzel fájdalmat okozzon a férfinak, ha már beszélni nem mer. De arról, hogy milyen beteg csak rohamai árulkodnak, főszereplőnk már képtelen a toleranciára. A büfében például egykori kolleganőjével találkozik, aki mellékállásban a kórházban takarít. A kedélyes csevegésből pedig hangos ordítozás, ájulás lesz, mert Lívia mellkasát „szorítja az iskolaszag”. (113.)

Szorítást érez az olvasó is, először akkor, amikor a lány a szerelemtől elbódulva összeesik, vagy amikor mindenhol Öcsit látja. A kamaszos lángolást, érzelmeket élhetjük újra: „Vásároltam, ott ültél a polcon. Benne úsztál egy pohár tejben.” (21.) Végigizguljuk a mézes heteket, az első évet, várjuk a szerelem gyümölcsét. Majd ez a szorító gombóc a torkunkon akad, főhősünk elnémul az első pofontól, mi pedig attól, hogy mindez természetessé válhat. Aztán jönnek szép sorban a tabuk, meg a férfiak és egy nő is. Sári, az egykori tanítvány elfoglalja Öcsi helyét. Itt az arra érzékenyek már erősen köhögnek, és levegő után kapkodnak. De nyugalom, szó sincs liliomtiprásról! Sanyarú pedagóguspálya, gyors kiégés következik. A csinos fiatal tanárnő hosszú combjai és rövid szoknyái miatt szorgalmasan gyűjtögeti az igazgatói rovókat. A főnök aljas játékot űz, visszaél hatalmával és folyamatosan megszégyeníti beosztottját, mígnem becserkészi. De még ez is jobb, mint az mérgezett házasság. Beindul a babagyár, a nő gépiesen nyitja meg ölét minden érdeklődőnek gyermek reményében. Gyertyaállás, hormonkezelés, reménykedés, aztán a pecsét: meddő. Nincs fogantatás, Líviához csak a sovány angyalok járnak, akik büdös kutyagyereket hoznak vagy dögcédulát akasztanak szerettei lábujjára.

Ezzel a regénnyel a szerző megírja a meddő nő profán kálváriáját. Élő, impulzív figurát, bravúrosan komplex személyiséget alkot, igazi anyatigrist, csak éppen csecsemő nélkül. A szocialista erkölcsöknek megfelelően Lívia általános iskolai tanárként egy kis közösségben képmutatóvá válik, a boldog sportolófeleség szerepében tetszeleg. Persze nem önszántából, meg akar felelni környezete elvárásainak. Saját magát, gyermektelenségét okolja rossz házasságáért, megcsalásáért. Életét, Öcsi véleményével szemben tudatosan, kitartóan irányítja, folyton új kihívást keres és állandóan vibrál körülötte a levegő, anyjával ellentétben képtelen az élethosszig tartó fájdalomra, ezért is cselekszik.

A férj karakterén keresztül ismerhetjük meg az profi sportolókra nehezedő nyomást. A szerző egy interjúban vallott személyes érintettségéről és a sport iránti elkötelezettségéről. (Szepesi Dóra: Sovány angyalok – Beszélgetés Kiss Noémivel)

„Anyukám, sőt dédszüleim is sportolók voltak. […] Öcsi a regényben atléta, én úsztam. Írás közben a sport, mint alakzat érdekelt, sűrű, metaforikus helyzete fogott meg. A csillogó siker és a komoly eredmények mellett Öcsi életében rengeteg kudarc és fájdalom van.”

Ez azonban nem menti fel a férfit bűnei alól. Megszületik a bírósági ítélet és mi is véleményt formálunk. A házasság tragédiája így egyszerűen megfejthetővé válik, küzdenek ők de egymás ellen egy gyorsan változó világban, a rendszerváltás idején „Menjelinnenországban”. (160.) Öcsi viszont jó helyre kerül, az ő kezét már a Jóisten fogja, de Líviának még maradnia kell sovány démonjaival.

Hozzászólások

Kedves Noémi!

Tiéd lett 2015 nyarának egyik legjobb receptje. A hozzávalókat remekül használtad, rengeteg kreativitással ötvözted. Bár a leszbikus kapcsolat és a gyilkosság nem szerepelt az összetevők között és főztöd még véletlenül sem hasonlít az ősi ételhez, sokszor ajánlottuk írásodat!

• Sebestyén Ádám

Az ismeretlen táj

(Papp Attila Zsolt: Vízimozi. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Fiatal Írók Szövetsége, 2014)

Találkozás az idegennel, az ismerős bolygó elhagyása, majd névtelen, feltérképezetlen világok felfedezése – kulcsszavak Papp Attila Zsolt 2014-ben megjelent Vízimozi című verseskötetéhez. „Idegen vagy – sohase tudnék / ennél szebbet gondolni rólad.” (A világ végén, 18.), „A térkijelölés, e régi sportág / gesztusa, hogy mindent elkeresztel”. (Távolból valakik integetnek, 41.) Motívumok, melyekből felépülnek a kolozsvári filmforgatáson történt tragédiát elbeszélő, vagy éppen a képzeletbeli bolygót, s annak városait bemutató versek. Olyan kötet ez, melyet erősen áthat a sci-fi irodalom és a filmművészet klasszikusaira való szüntelen reflexió (gondoljunk csak a borítóra, amelyen a Verne és Wells regényeire épülő Utazás a Holdba című 1902-es Georges Méliès-némafilm ikonikus képkockája látható). A sci-fi hangsúlyos jelenléte a kötetben több kérdést is felvet. Különlegesnek tűnik, hiszen a sci-fi alapvetően prózában írt művekhez, novellákhoz, regényekhez kötődik, itt azonban egy verseskötetben jelenik meg. Talán ez is oka annak, hogy nem válik sci-fi verseskötetté a kötet, a műfaj ugyanis csak az irodalmi hagyomány formájában jelenik meg. 

A kötet négy ciklusa közül (Holdpolgár, A vízi ember, A belső óriás, Az ismerős táj) talán az első és az utolsó kapcsolódnak a legszorosabban egymáshoz, olyan összefüggést teremtve az egyes szövegek között, mely a kötet egészében már kevésbé érezhető. A Holdpolgár verseit olvasva talán eszébe jut az olvasónak a Hold-bálnák Ted Hughes-tól, hiszen azokban a versekben is egy képzeletbeli, abszurdba hajló világ tárul fel. A Papp-kötet ciklusának tételmondata a következő: „Miféle tájat lehet még belakni, / milyen a hely, hol élni érdemes” (Holdpolgár, 8.) A sci-fi irodalom toposzain belül ez a két sor akár a telítődött, a létszámában egyre gyarapodó emberiség által kinőtt Földre, új bolygók gyarmatosítására is vonatkozhatna, ebben a versben azonban jelentős mértékben megváltozik a toposz hagyományos jelentése. Néhány sorral lejjebb ezt olvassuk: „E helyen épül otthonunknak mása, / s mert honvágy öl és meglegyint a nemlét, / költöztessük át e tág vidékre / – ha nincsen jobb ötletünk – teljes Erdélyt.”; illetve „új bolygón, de régi kertjeinkben / nézhetünk az égre, s tudjuk, ott van: / messze hajdani önmagunk fölött.” A sci-fi motívum annyiban módosul tehát, hogy az elköltözés egyben értékmentést is jelent, annak a tágan értelmezett magánszférának a kimenekítését, mely nélkül az új élet elképzelhetetlen lenne. Papp egy másik versében a megváltás iránti vágy lesz ötvözve a science fictionnel: „Világ végén ház áll, / a hó már befödte. / Várja a megmentő / űrhajót a földre.” (Téli ének, 58.) 

Valóságos helyszínekről nemigen beszélhetünk, Papp sokkal jobban szereti az olyan absztrakt tereket, melyek érzelmi kötődést fejeznek ki (ez oldja fel például az Erdélyt idegen bolygóra költöztető gondolat abszurditását). Az elvágyódás ily módon olyan nemlétező terekre irányul, melyek elsősorban a lírai én képzeletében teremtődnek meg. Az utolsó ciklus (s talán az egész kötet) legerősebb verse így kezdődik: „Nem lenni ebben a kedvetlen, / borongós kora délutánban, / és nem lenni sehol másutt, / ahol most ez a délután van; / pontosan ott lenni, ahol vagy éppen, / s mi lehetne talán egy kicsit / Prága vagy Krakkó, az Adria / vagy a délfrancia partok… / A többit magammal megbeszélem.” (Az ötödik égtáj, 70.)

A képzelt teret nemcsak valóságos földrajzi helyek felhasználásával lehet létrehozni, hiszen arra is találunk példát a kötetben, hogy a fiktív helységnév egy ismert író nevét veszi fel. A Bradbury utca első versszaka így hangzik: „Kis helyrajz: ez a Bradbury utca. / A Lem tér határolja balról, / s hol két gondolatjárda ütköz’ / – itt a legtöbb a stíluskarambol –, / az lesz a színes Calvino köz.” (Bradbury utca, 10.) A képzeletbeli tér felépítéséhez nagyban hozzájárulnak a beszélő utcanevek: Ray Bradbury és Stanisław Lem a sci-fi irodalom klasszikusai, Italo Calvino neve hallatán pedig Az elképzelt városok című könyv lehet ismerős. A tér megkonstruálásának játékba hozása az intertextualitással az utolsó ciklusban is szembetűnő: „és csak a változó díszletek / jelzik a helyet és a kort – / örökké bolygó Edmond Dantès, / várnak a szétszórt, tág terek / s rajtuk egy új szigetcsoport.” (Az If-szigetek, 73.) Ezekben a sorokban a Dumas regényéből ismert If sziget eredeti jelentése lesz felülírva, hiszen a tág tér, a szétszórt szigetvilág távolba nyúló képzetével nehezen egyeztethető össze Monte Cristo börtöne, If vára.
Az irodalmi utalások mellett érdemes részletesebben megvizsgálni a film (túlnyomó többségében itt is sci-fi műfajáról van szó, például A nyolcadik utas a halál, vagy a Solaris) jelenlétét Papp Attila Zsolt kötetében, már csak azért is, mert meglátásom szerint a címadó versben a leghangsúlyosabbak a mozgóképre vonatkozó reflexiók. A Vízimozi mottójához a következő lábjegyzet tartozik: „Az első kolozsvári némafilm, az 1913-as Sárga csikó forgatásán az egyik színésznő, Imre Erzsi belefulladt a Szamosba, mert a csónakjelenetben a rendezői utasításokkal ellentétes oldalon ugrott a vízbe, és elragadta egy örvény.” (Vízimozi, 25.) Már maga a mottó is számtalan érdekes motívum lehetőségét veti fel, például a vízbefúlás balladákat idéző tragédiáját: „Valaha nő volt, emlékszünk reája, / és őrzi őt egy titkos filmszalag; / de most merül, leválik róla minden. / Kattog a gép, körül a táj, a látszat: / a mozdulatlan, langyos őszi nap.” (Uo.) A vers második egységében is érdekes sorokat olvashatunk: „Az se számít, hányan úsznak érte, / ha egyszer ő a vízbe lépett / – e fejezetet nem olvasták ott, hol / megírták hajdan ezt a véget.” (Vízimozi, 26.) A megírt forgatókönyv szemben az elrendelt sorssal, valamint a kettő közötti diszkrepancia, ami különösen erős ebben a szövegben: egyrészt a sors könyve érzéketlen szereplőivel, együttérzéstől mentes, másrészt a földi élet forgatókönyvei nincsenek összhangban az égivel, tökéletességük nem közelíti meg azokéit. (Ennek ellenére ez a tökéletesség meglehetősen idegen is egyben: „Ez volt a legjobb műve, Mester, / bár egyre kevésbé ismerős.”) A Vízimozi azonban az ismert világtól való elválásnak, az ismeretlenbe való belépésnek egy másik, félelmetesebb arcát is felvillantja: „Valahonnan ismered ezt az arcot, / amely betölti most a vásznat, / azt az elveszett tekercset, / ami épp megy, már mintha láttad, / s a hely, ahová visszajárnál / éjjelente a vízi tájban: /az a mozi még láthatatlan, amelyre egyszer rátaláltam.” (Uo., 26.) Az elszakadás itt nem fiktív holdra szállások, hanem a halál alakjában jelenik meg. Egy másik esetben a vízi világ balladisztikus bemutatása találkozik az egész kötetet átható sci-fi hatással, ezáltal enyhítve némileg a víz alattiság negatív képzettársításait: „Egy néma hal vagyok, szívem, / ki elfelejtett emberül / s űrbéli vízben elpihen; / és azt sem tudja, mit beszél, / és azt sem sejti, merre jár / elsüllyedt házakon a szél.” (Hó hull a víz alatt, 28.)
Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy a koherencia hiánya erősen érződik Papp Attila Zsolt kötetében. Mindegyik ciklusban vannak kiemelkedő, jól megírt szövegek, melyekben érződik a motívumhasználat tudatossága, valamint az egész köteten végighúzódó kulturális bázis, a sci-fi jelképeinek felhasználása, újragondolása. Gyakran lehet az az érzése az olvasónak, hogy némely ciklus alaposabban kifejtve és végiggondolva akár még egy másik kötetet is kitenne (kifejezetten ilyenek a Holdpolgár és Az ismerős táj versei). A kötetegység viszont számomra némileg hiányos. Van például egy vers, amelyik visszautal a kötet egy korábbi, talán a legikonikusabb (és nem mellesleg) címadó darabjára: „Ez ideális könnyű esti program, / a Szamos-part, a Garibaldi-hídig. / Egy színésznő itt hajdan vízbe fulladt / – az éjféli mozikban ezt vetítik.” (A Kolozsvár-film, 77.) Hiányoznak az ehhez hasonló kapcsolódási pontok, az egyes szövegek közti kohézió, ami teljes értékű kötetté tenné a kötetet, így ugyanis meglehetősen szétesettnek tűnik az egész: a kimagasló szövegek megfogják az olvasót, arra késztetik, hogy ezek alapján állítson fel magának egy tematikát, egy, az értelmezésben segítő vezérfonalat, s amely szövegek ebbe nem illenek, vagy kevésbé jól sikerültek, menthetetlenül feledésbe mennek, szétszóródnak az If-szigetek ismeretlen tájában.

• Zólya Andrea Csilla

Az elmélyült hallgatás aktusa

(Mán-Várhegyi Réka: Bodogtalanság az Auróra-telepen. JAK ‒ PRAE.HU, Budapest, 2014)

Vitathatatlanul erőteljes írói indulás a Mán-Várhegyi Rékáé, a Boldogtalanság az Auróra-telepen című első kötetének kéziratával elnyerte 2013-ban a JAKkendő-díjat, 2014-ben a legtehetségesebb fiatal pályakezdők díját, a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat, majd az idei Margó Irodalmi Fesztivál első három díjazottja közé került. Első novelláskötetét követően az idén egy ifjúsági regénye, A szupermenők és Kókusz Franci, a fodrász titkosügynök címmel egy gyerekkönyve jelent meg.

Egyedi és letisztult hang jellemzi novelláskötetét, melyben a valóságot nagyon is leképező változatos helyszínek és fiktív telepek (pl. Répásmegyer vagy az Auróra-telep) lakóinak életébe és mindennapjaiba láthatunk bele. Több írásban érezhető a szociográfia módszereinek hatása, ahogy hitelesen ábrázolja a különböző terepen élő emberek szociális, családi, társadalmi, kulturális vagy akár gazdasági problémáit. Úgy ad teret e legkülönfélébb hangoknak, hogy közben gyakran háttérbe vonul, ilyenkor egy-egy ironikus elszólásban érződik ki a szerző hangja. A kötet rendkívül tudatosan építkezik, úgy nyelvileg mint szerkezetileg: tudja, mikor mit kell elmondania és mit elhallgatnia. Ennek jegyében a novellák lezárására jellemző a csattanó elmaradása, tulajdonképpen a tragédiák nem történnek meg, csak néhol lehet sejteni a bemutatott élethelyzetekből vagy felvillantott történettöredékekből azok lehetséges bekövetkezését. Fontos helyet kap tehát a novelláskötetben a beszédes hallgatás, „az elmélyült hallgatás aktusának” gyakorlása, amelyről Az ihlet súlya című novellában izgalmas eszmefuttatás olvasható Juhász Erzsébet neves performanszművész elmélkedésén keresztül: „Bastiannak elképesztő tehetsége van a hallgatáshoz, néha meg sem mozdul, alig lélegzik, csak nyeli a szavakat, felszívja őket, minden sejtjén átengedi őket, jobban megérti a másikat, mint ő saját magát”. (179.) Ez az érzékeny odafigyelés és meghallgatni tudás jellemzi magát a kötet egészét is.

Mán-Várhegyi Réka Viszlát, kamaszkor című kötetkezdő novellájában a két főszereplő lány, egy középszerű család tizenhét éves kétpetéjű ikerpárja önazonosságuk megtalálásának nélkülözhetetlen jegyeiként vágynak egy-egy rendes sebre. „Az lesz az igazi bátorságpróba, mondtuk egymásnak, amikor majd az égő cigarettát a testünkön oltjuk el. Az harci sérülés lesz, mondtam. Pecsét lesz, mondta ő. Én a felkaromon akartam kipróbálni, ő az arcán.” (8.) Ez különböztethetné meg őket majd egymástól, de leginkább „tohonya krumpliszsákokká” hízott szüleiktől. Hiszen a seb is megkülönböztető jegy, amely mások és önmagunk szemében egyedivé tesznek bennünket. Egyszeri és ilyen értelemben megismételhetetlen, miáltal a sérülések a közös vonások mellett mindig magukban hordoznak valami különbözőséget. Egyszerre jelentik valaminek az elvesztését, a hiány állandóvá válását, annak a kitörölhetetlen nyomait és a heget, a forradást, ami azután bennünk, velünk, rajtunk marad. Talán azért is válhatnak annyira fontossá, hiszen összekötik a múltat a jelennel és a jövővel. Egy groteszk fordulattal a novella alkalmat is ad arra, hogy megszerezzék ezt a pecsétet, ami a testet elfedő hájat áthasítva megmutatja arcuk és testük egy-egy egyedi vonását.

Mán-Várhegyi Réka kötetében nem csak a vágyott dolgok teljesülnek be, hanem olykor a félelmetesek is bekövetkeznek. Így például a Minden vonal című novellában az események egyik kiindulópontja Lili szembekerülése a szorongásaival: „Újra és újra megdöbbent a felismeréstől, hogy ő egész életében azért félt a visszautasítástól, mert azt remélte, hogy ha eléggé fél, akkor elkerülheti. Most mégis megtörténik vele, és sokkal fájdalmasabb, mint gondolta. Ez hogy a fenébe lehet?” (28.) Ebből bontakozik ki az az abszurd jelenet, amelyben négy nő (az említett Lili, a barátnője, anyja és a bába) autóval felkerekednek Romániába, hogy Lili várhatóan másnap világra jövő gyermeke a határokon túl egy kedvezőbb konstellációba születhessen.

Több novellában kiemelt helyet kapnak az elfojtott indulatok, a belőlük fakadó feszültség, az élethazugságok s az azokat generáló gyávaság és szorongás (Két puha pofon; Viszlát, kamaszkor!; Jövőre az Adriára megyünk; Idegenek az éjszakában stb.). Ezeket az összetett, egymásba kapcsolódó és egymást erősítő érzelmeket ábrázolja hitelesen Mán-Várhegyi Réka első kötetének miliője a megjelenített helyszíneken és embereken keresztül. A szereplők legtöbbje – legyenek akár kamaszok, harmincas-negyvenesek vagy idősebbek, férfiak vagy nők – lakótelepek és bérházak lakói, hétköznapi emberek, tipikus kisszerűséggel és a hétköznapisággal küszködő alakok, akik legtöbbje olykor egy-egy pillanat erejéig igyekszik kitörni megszokott környezetéből. Ilyen például Andi, a Mária nem bírja a meleget főszereplője, aki váratlanul találkozik egy régi iskolatársával és egy este erejéig végre alkalma nyílik magára ölteni az évekkel korábban akciósan vásárolt piros ruháját és éjfekete csizmáját. Tulajdonképpen nem történik semmi különös, beszélgetés és sejtelmes utalások töltik ki az estét, de ekkor is elmaradhatatlan napjaink divatos mozzanata, a szelfizés; amikor a főszereplő a ruha felvételének pillanatát különleges emlékként raktározza el a telefonjában, amire minden bizonnyal még szüksége lesz, hogy megtörje az elkövetkező szürke hétköznapok monotóniáját.

A kötetkezdő novella kamasz szereplői méla undorral gondolnak szüleik kisszerűségére, akárcsak az osztálytársaik magamutogató, harsány, de minden bizonnyal üres életére, hiszen hiába néznek ki úgy, mint a sztárok, ők is ugyanabban a tóban fürdőznek nyaranta, ahol a lányok kénytelenek szüleik társaságában eltölteni a nyarakat. (Viszlát, kamaszkor!)

A Jövőre az Adriára megyünk című írásban kicsit más oldalról bukkan elő ugyanez a kérdés: „Hányingerem van ettől az embertípustól. Ugye mi soha nem voltunk ilyenek? ‒ feleség és az exférj párbeszéde, amikor három évvel a válás után újra összejönnek – Nem, mi normálisak voltunk.” (83.) A férj válasza ugyanakkor ironikus, hiszen nemcsak elhatárolódik az úgynevezett nem normálisoktól, hanem a kijelentés múlt idejével el is bizonytalanítja ebben az olvasót.

A kötetben megjelenő alakok közül talán az egyik legszánalmasabb figura az Idegenek az éjszakában című novella főszereplője: Molnár Laci egy kiégett és magányos harmincas-negyvenes egyetemi tanár. Olykor a tanári szobában számítógépen a diáklányok Facebook-profiljait stíröli, miközben retteg a lebukástól. Sóvárog a „mai” lányok után, de tart is tőlük, ugyan tudja, hogy „a valamennyi szex mégiscsak több mint a semennyi” (111.), de a szex hiánya is igazából csak azért aggasztja, mert szükséges lenne az egészségmegtartásához és a fiatalság megőrzéséhez. Ez utóbbi szenvedélyévé válva határozza meg a mindennapjait, a táplálkozását, az életmódját, amit viszont mégsem sikerül következetesen betartania (például tervezi, hogy pilatesre fog járni, mégsem jut el oda). A tipikus elmagányosodott, gyökereit vesztett, városi ember megtestesítője, aki tudatosan igyekszik a tökéletes életét kialakítani, de valójában nincs normális kapcsolata sem rokonaival, sem kollégáival vagy a diákokkal, barátai pedig nincsen. Felháborítónak tartja anyja megöregedését és betegségét, találkozni nem akar vele, mert nem mer szembesülni anyjával, sem annak betegségével, és ezáltal saját elmúlásával sem. „Nem tudott volna várni még húsz év évet? Én még nem tartok itt”– mondja a húgának, amikor az kérleli, hogy látogassa meg haldokló anyjukat. (107.) Történetén keresztül ugyanakkor jól nyomon követhető, ahogy a gyermek átveszi, megtanulja és folytatja a szülő, az anya boldogtalan életét. Korságként terjed tovább az anya hosszú éveken át tartó rosszkedve, ami gyakorlatilag nemcsak a saját életét határozta meg, hanem beleivódott gyermekei mindennapjaiba, melytől nem tud(t)nak szabadulni. Nem valószínű, hogy Molnár Laci élete jobbá válhat, mivel nem csak anyjával képtelen szembenézni, hanem saját magával is, folyamatosan hárít, miközben kritikusan szemlél és kíméletlenül ítélkezik mindenkiről (pl. húgáról, anyjáról vagy a Katica nevű diáklányról).

A boldogtalanság (ahogy a könyv címe is jelzi), illetve a boldogság keresése tehát meghatározó motívuma az egyes novelláknak, amit a legváltozatosabb nézőpontokból és különböző módszerekkel közelít meg a szerző. Megismerjük az egyetemi tanár, a kutató szociológus, a befutott képzőművész, a kamaszlányok, a megfásult nagymama, a lakótelepen élő társbérlő lány, a csalódott nagyapa, az elvált feleség, a gyerekét egyedül nevelő anya stb. szemszögét, amelyek hol filmszerűen mozaikoltan, hol más nézőpontokkal szembeállítva, ütköztetve, hol egymásba ágyazva, hol párhuzamba állítva szólalnak meg.

A kötet három, számmal jelölt ciklusba szerveződő novellái közül a cikluszáró írások kivételt képeznek: bennük részben lehetőség nyílik a saját sorsból/életből/környezetből való kitörésre, amelyek egyfajta egyensúlyt teremtenek a kötetben. Az első ciklus végén található A csatárnő lába életveszélyes című novella, Mán-Várhegyi Réka könyvének talán az egyik legizgalmasabb és fordulatokban leggazdagabb írásaként, nemcsak egy rövid betekintést ad egy élethelyzetbe ‒ ahogy többnyire a többi történet ‒, hanem a női főszereplő egy hosszabb életszakaszát jeleníti meg. Egyik reggel a főszereplő úgy ébred, hogy álmában ő volt Lionel Messi, amit követően kilép saját megszokott életéből és csodával határos módon a híres futballsztár női alteregójaként kivételes futballkarriert fut be. Azonban a sorsfordulat itt is csak ideiglenes, mivel mégiscsak a régi élet jelenti az igazi otthont a főszereplő számára, ahova visszatérhet. A novellában az álom és a valóság összemosódik, a valóság álomszerűvé válik.

Az álom motívumán keresztül kapcsolódik e novellához a kötet második ciklusát záró írás, a Gyökér című, melyben egy hároméves kisfiú álmában következetesen egy fiatal nőként látja magát. Számára viszont az álom válik valóságossá, aminek elbeszélésére és emlékezetben tartására figyelmezteti a családot az óvó néni, hiszen ez a mássá válás és egy másik élet lehetőségét hordozza.

A harmadik ciklus és egyben a kötet utolsó novellájában a Jó hit, rossz szerencse című szövegében szintén a felébredés aktusát követő szerepcsere válik központi motívummá. A felébredés akárcsak az előző két említett novellában konkrét és átvitt értelemben egyaránt jelentéssel bír. Egyrészt magából az álomból, az éjszakai pihenésből való ébredésre vonatkozik, másrészt valaminek a felismerésére és a feleszmélésre utal. Ezekben az írásokban az álomra való visszaemlékezésen keresztül a rádöbbenés és a megértés mozzanata az egyik legfőbb cselekményszervező erő. A Jó hit, rossz szerencse narrátora egy kislány, akinek sokkal inkább fontosak a nagymamájához és a családjához fűződő ambivalens érzései, mint maga a személye, még az sem derül ki róla, mi a neve (ellentétben a nagymamával és a családtagokkal). Az ő hangja, gondolatai és érzelmeinek hullámzása váltakozik a nagymamáéval, a történetben mintha nemcsak az olvasó, hanem a két szereplő is kénytelen lenne szembesülni a másik nézőpontjával, annál is inkább, hogy kölcsönösen utálják egymást. Az itt megvalósuló szerepcsere kapcsán kérdéses azonban, hogy valójában ki is képzeli kinek magát? A kislány a nagymamának vagy fordítva? E nézőpontok váltakozásából rajzolódik ki, hogy melyikük miért nem állhatja a másikat, ezáltal nemcsak a másikkal kénytelenek szembesülni, hanem saját magukkal is. Másrészt az is kiderül, hogy az elbeszélői hangok ilyetén váltakoztatását és a szerepcserét a történet megváltoztatásának a vágya is motiválja. „Meg fogom változtatni a történetet.” ‒ mondja a nagymama miután az általa készített ünnepi ebédből egy halott kisegeret kanalaz ki, amelyet vélhetően az unoka csempészet a tányérba. (204.) Viszont annyira groteszk e jelenet, hogy akár az utálat szülte képzelődés eredménye is lehet, amellyel a maga számára alakítja a nagymama a történetet.

Mán-Várhegyi Réka kötete remek olvasmány, izgalmas, ahogy nemcsak több szempontból megjeleníti a boldogtalanságot, hanem mindannyiszor felül is emelkedik rajta egy-egy ironikus és humoros gesztussal, amellyel az ábrázolt kisszerűség mégis legyőzhetővé válik.

• Dobás Kata

Dokumentumfilm-töredékek

(Sándor Zoltán: Föltámad a szél. Életjel Kiadó, Szabadka 2014)

Sándor Zoltán Föltámad a szél című kötetének hátsó borítóján többek között a következő, a könyvből vett idézet olvasható: „Nem tartom magam bűntelennek, de megtaníttatták velem, hogy az ártatlanság csak nézőpont kérdése... Ami ma erénynek számít, holnap nem biztos, hogy az lesz... Ha végiggombolyítjuk a fonalat, ártatlannak nevezhető-e egy bűnben fogant állapot öntudatlan haszonélvezője?” A talán kicsit didaktikusan ható mondatok, mint általában, kontextusukban kapják meg igazi helyi értéküket. Apa és lánya telefonbeszélgetésében hangzanak el ezek a mondatok a könyv címadó szövegében, a férfi próbálja elmagyarázni már felnőtt lányának, hogy miért hozott meg az életében bizonyos döntéseket. A lány számára világos lesz, hogy miközben egyre inkább összerakhatóvá válnak bizonyos múltbeli események, bizonyosak pedig egyre inkább kideríthetetlenné alakulnak, a saját történetét is egyre kevésbé tudja kerek egészként értelmezni. Semmivel nincs közelebb a nő sem, az apja sem a múlthoz. Sándor Zoltán kötetében, mind a hét elbeszélésben, novellában a múltnak, a múlt elbeszélési módozatainak kiemelt szerep jut.

A templom föld alá süllyedése a Hangok a föld alól című szövegben misztikus, ugyanakkor mégis szerves része a helyi kulturális emlékezetnek, a kis közösség identitásához szorosan kapcsolható történés. Ez azonban nem válik összességében a novellák történetalakító jellegzetességévé, mert a templom elsüllyedése tulajdonképpen az egyetlen olyan mozzanat a kötetben, ami látványosan elüt a realista leírásoktól, talán éppen ezért helyezkedik el a kiadvány elején. Az olvasó ugyanis ezáltal vezetődik be egy általa nem ismert közegbe, vagyis egy hihetetlen esemény jelzi, hogy ez a világ nem a hétköznapi világ. Hamar kiderül azonban, hogy nagyon is ismerhető történelmi vagy lokális események helyszíne a novellákban szereplő falu. Egyfelől az ismert karakterek (füvesasszony, sírásó), másfelől az ismert történelmi események felidézése teszi ha nem ismertté, de mindenképpen ismerőssé a közösséget és a tájat. Nem feltétlenül a pontos beazonosíthatóságot célozzák meg tehát az előzőek, ezzel talán felesleges is lenne foglalkozni, hiszen nem sokkal jutnánk közelebb a szövegek értelmezéséhez, sokkal inkább hasonlítható ez a szövegszervező eljárás egy olyan panorámaképhez, amelyről felismerjük, hogy egy bánáti falu történetéről van szó. Ennek a térnek a történetéhez tartoznak az itt élők, de a történelem eseményei is, amelyek újra és újra megváltoztatják nem csupán a hely történetét, de az emberek közti viszonyokat is.

Az elbeszélt tér mellett az elbeszélt idő is kiemelt szempont a Föltámad a szél esetében. A kezdet misztikumát felváltják a realista jellegű, mikroközösségi történések, az utolsó, címadó novellában már csak egy emberre, Jolánra fókuszál a szöveg. Az idő és az emlékezés történetéről szóló történet is tehát Sándor Zoltán kötete: a távoli közösségi emlékezet misztikus eseményekből táplálkozik, legalábbis így elbeszélhető, a közeli, mai világ pedig még szétesik egy-egy ember élettörténetére, csak így ragadható meg.

Nemcsak a panorámaképszerűség vagy az emlékezet sajátos működésmódja erősíti meg az olvasói tapasztalatot: Sándor Zoltán könyve dokumentum- illetve riportfilmszerű. A dokumentálás-jelleg (a rögzítés vágya) mellett az egyik legszembetűnőbb ugyanis a rengeteg párbeszéd szerepeltetése. Az elbeszélő csak nagyon kevés szöveghelyen bukkan fel, akkor általában kommentál vagy kiegészít, illetve minimális leírásokat közöl – úgy hat sokszor, mint egy rövid betoldás, leírás a riportertől, aki korántsem tudja magától függetleníteni az elbeszélt, megmutatott eseményeket, mégsem szerves része azoknak.

A konzekvenciák levonása sohasem az elbeszélő feladata lesz, minden esetben az egyik beszélő mondja el azokat. A boszorkány és a plébános című novellában például a falu vajákos asszonya figyelmezteti a plébánost az idő múlására, a múltba rekedés lehetőségére:

„Tisztelendő atyám, jobb lesz, ha mihamarabb megbarátkozik a gondolattal, hogy egy letűnőfélben lévő kor képviselői vagyunk mindketten. [...] Higgye el nekem, hogy ebben az új korban már nem sok szüksége lesz az embereknek a magunkfajtára. Egy hang a fülemben azt súgja, hogy kitalálnak majd maguknak mindenféle csodagépeket meg démoni szerkentyűket, amelyekkel helyettesíthetnek bennünket...” (29.)

Talán ez a szöveg mutatja meg leginkább, hogy a misztikus múlt hogyan változik át demisztifikált jelenbe: a falu boszorkánya még a fejében lévő hangokra hallgatva mondja el azt, hogy ők hogyan tűnnek el, és hogyan jön majd egy olyan világ, amelyben már a misztikumnak, a kiismerhetetlenségnek már nem jut hely, és ebben a jelenben, a későbbi novellákban már valóban nem jelennek meg ilyen típusú szereplők.

A szereplők, bár mindig nagyon előtérbe kerülnek különböző szólamaik révén, mégis egyre átélhetőbbé válnak a történeteik, ahogy közeledünk a könyv vége felé. Az Aranylakodalom családi ebédjének leírása például nagyon közelivé teszi a nyilván már mindenki által átélt jelenetet. A szereplők viszonya is megváltozik a múlthoz, már nem tudnak hozzá szervesen kapcsolódni:

„Emlékezetükben pillanatok alatt összefolytak az elmúlt öt évtized eseményei, de nem nagyon volt mit mondani. Minden nap az előző napon megkezdett küzdelem folytatásával telt. Ötven év után érdemi kérdésként csupán az merülhetett fel, vajon történhetett volna-e másképp, s ha igen, tévedtünk-e vagy sem, viszonyítási alap híján azonban erre a kérdésre nem volt válasz.” (65.)

Tehát egyre bizonytalanabbá válik az átélt múlttal való kapcsolat, és ez a szereplők saját jelenét is meghatározza.

Ami összeköti a múltat a jelennel, illetve ez utóbbi esetében pontosabban fogalmazva: az olvasóhoz közelebb lévő múlttal, az a szél állandó jelenléte az elbeszélésekben. A szél a változás metaforája, a szereplők életében is ez hozza meg a változást, hol orkán, hol kisebb szélvihar formájában. A falu boszorkánya akkor válik igazán különlegessé (beteggé, vajákos asszonnyá, boszorkánnyá), amikor édesanyjával menekülve egy hatalmas szélviharba keverednek:

„Édesanyámmal mind a tíz körmünket a földbe vájtuk, úgy próbáltunk védekezni a szörnyű csapás ellen, de nem nagy sikerrel, mert engem egyszer csak a derekamnál fogva felkapott a szél és egy dűlő hosszan vagy még tovább röpített magával, mielőtt a földre csapott volna. [...] Igen, jól vagyok, mondtam, pontosabban mondta valaki a fejemben, amit én csak fennhangon megismételtem.” (26–27.)

Az utolsó elbeszélésben már állandó a szél jelenléte („Errefelé mindig fúj...”), és ezzel párhuzamosan a változások is szinte állandóak: Jolán egyszerre tud meg addig eltitkolt eseményeket a saját múltjáról, tűnik el egy férfi valószínűleg örökre az életéből, mert kivándorol többek között a közelgő háborús helyzet miatt, de a feloldás nem következik be a szövegben, nincs valódi megoldás és változás az egyéni életben, ami van, azzal pedig nem lehet mit kezdeni, csakis félelmet szül: „– A hálószobában nyitva hagytam az ablakot, és biztosan becsapta a szél. – Már megijedtem... Kissé paranoiás lettem az utóbbi időben.” (108.)
Apró stilisztikai dolognak tűnik ugyan, de mégis fontosnak érzem megemlíteni, hogy a hármaspont használata mintha indokolatlanul túltengene a kötetben. Az élőbeszéd leírásának lehet ez egyik módszere, írott szövegként mégsem éri el a kellő hatást, sokszor lehet az olvasónak az az érzése, hogy túlzottan előtérbe kerül így a továbbgondolás, a sejtetés jelzése. Sándor Zoltán szövegvilága rendkívül feszes a szétáradó monológok és párbeszédek ellenére, nem érzem indokoltnak ennek az írásjelnek az ilyen gyakori használatát, még akkor sem, ha az élőbeszéd sajátossága a szünet, a kihagyás.

Összességében Sándor Zoltán kötete olyan szövegvilágot teremt, amelyről először talán gondolhatnánk azt, hogy hiányos, hiszen nem ad teljes képet egyik korszak vagy szereplőcsoport életéről sem. A film- és riportszerűségnek köszönhetően azonban még a száz évvel korábbi történések is közel kerülhetnek hozzánk a maguk idegenségében, a hozzánk közelebbi események elbeszélhetőségének pedig szinte kézenfekvő eljárása ez. Vagyis a hiányos kép ez esetben erény, hiszen a múlt leírásának korlátai, az emlékezet működésmódja kerül így előtérbe. További erénynek tartom, hogy a Föltámad a szélben az elveszített múlt/világ nem feltétlenül értékveszteségként jelenik meg, tehát nem nosztalgiából táplálkozik a kötet, s így megmarad olyan személyességen is alapuló lenyomatnak, dokumentumnak, amelyből mindenki azt olvas ki, amit akar és tud.