Az elmélyült hallgatás aktusa
(Mán-Várhegyi Réka: Bodogtalanság az Auróra-telepen. JAK ‒ PRAE.HU, Budapest, 2014)
Vitathatatlanul erőteljes írói indulás a Mán-Várhegyi Rékáé, a Boldogtalanság az Auróra-telepen című első kötetének kéziratával elnyerte 2013-ban a JAKkendő-díjat, 2014-ben a legtehetségesebb fiatal pályakezdők díját, a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat, majd az idei Margó Irodalmi Fesztivál első három díjazottja közé került. Első novelláskötetét követően az idén egy ifjúsági regénye, A szupermenők és Kókusz Franci, a fodrász titkosügynök címmel egy gyerekkönyve jelent meg.
Egyedi és letisztult hang jellemzi novelláskötetét, melyben a valóságot nagyon is leképező változatos helyszínek és fiktív telepek (pl. Répásmegyer vagy az Auróra-telep) lakóinak életébe és mindennapjaiba láthatunk bele. Több írásban érezhető a szociográfia módszereinek hatása, ahogy hitelesen ábrázolja a különböző terepen élő emberek szociális, családi, társadalmi, kulturális vagy akár gazdasági problémáit. Úgy ad teret e legkülönfélébb hangoknak, hogy közben gyakran háttérbe vonul, ilyenkor egy-egy ironikus elszólásban érződik ki a szerző hangja. A kötet rendkívül tudatosan építkezik, úgy nyelvileg mint szerkezetileg: tudja, mikor mit kell elmondania és mit elhallgatnia. Ennek jegyében a novellák lezárására jellemző a csattanó elmaradása, tulajdonképpen a tragédiák nem történnek meg, csak néhol lehet sejteni a bemutatott élethelyzetekből vagy felvillantott történettöredékekből azok lehetséges bekövetkezését. Fontos helyet kap tehát a novelláskötetben a beszédes hallgatás, „az elmélyült hallgatás aktusának” gyakorlása, amelyről Az ihlet súlya című novellában izgalmas eszmefuttatás olvasható Juhász Erzsébet neves performanszművész elmélkedésén keresztül: „Bastiannak elképesztő tehetsége van a hallgatáshoz, néha meg sem mozdul, alig lélegzik, csak nyeli a szavakat, felszívja őket, minden sejtjén átengedi őket, jobban megérti a másikat, mint ő saját magát”. (179.) Ez az érzékeny odafigyelés és meghallgatni tudás jellemzi magát a kötet egészét is.
Mán-Várhegyi Réka Viszlát, kamaszkor című kötetkezdő novellájában a két főszereplő lány, egy középszerű család tizenhét éves kétpetéjű ikerpárja önazonosságuk megtalálásának nélkülözhetetlen jegyeiként vágynak egy-egy rendes sebre. „Az lesz az igazi bátorságpróba, mondtuk egymásnak, amikor majd az égő cigarettát a testünkön oltjuk el. Az harci sérülés lesz, mondtam. Pecsét lesz, mondta ő. Én a felkaromon akartam kipróbálni, ő az arcán.” (8.) Ez különböztethetné meg őket majd egymástól, de leginkább „tohonya krumpliszsákokká” hízott szüleiktől. Hiszen a seb is megkülönböztető jegy, amely mások és önmagunk szemében egyedivé tesznek bennünket. Egyszeri és ilyen értelemben megismételhetetlen, miáltal a sérülések a közös vonások mellett mindig magukban hordoznak valami különbözőséget. Egyszerre jelentik valaminek az elvesztését, a hiány állandóvá válását, annak a kitörölhetetlen nyomait és a heget, a forradást, ami azután bennünk, velünk, rajtunk marad. Talán azért is válhatnak annyira fontossá, hiszen összekötik a múltat a jelennel és a jövővel. Egy groteszk fordulattal a novella alkalmat is ad arra, hogy megszerezzék ezt a pecsétet, ami a testet elfedő hájat áthasítva megmutatja arcuk és testük egy-egy egyedi vonását.
Mán-Várhegyi Réka kötetében nem csak a vágyott dolgok teljesülnek be, hanem olykor a félelmetesek is bekövetkeznek. Így például a Minden vonal című novellában az események egyik kiindulópontja Lili szembekerülése a szorongásaival: „Újra és újra megdöbbent a felismeréstől, hogy ő egész életében azért félt a visszautasítástól, mert azt remélte, hogy ha eléggé fél, akkor elkerülheti. Most mégis megtörténik vele, és sokkal fájdalmasabb, mint gondolta. Ez hogy a fenébe lehet?” (28.) Ebből bontakozik ki az az abszurd jelenet, amelyben négy nő (az említett Lili, a barátnője, anyja és a bába) autóval felkerekednek Romániába, hogy Lili várhatóan másnap világra jövő gyermeke a határokon túl egy kedvezőbb konstellációba születhessen.
Több novellában kiemelt helyet kapnak az elfojtott indulatok, a belőlük fakadó feszültség, az élethazugságok s az azokat generáló gyávaság és szorongás (Két puha pofon; Viszlát, kamaszkor!; Jövőre az Adriára megyünk; Idegenek az éjszakában stb.). Ezeket az összetett, egymásba kapcsolódó és egymást erősítő érzelmeket ábrázolja hitelesen Mán-Várhegyi Réka első kötetének miliője a megjelenített helyszíneken és embereken keresztül. A szereplők legtöbbje – legyenek akár kamaszok, harmincas-negyvenesek vagy idősebbek, férfiak vagy nők – lakótelepek és bérházak lakói, hétköznapi emberek, tipikus kisszerűséggel és a hétköznapisággal küszködő alakok, akik legtöbbje olykor egy-egy pillanat erejéig igyekszik kitörni megszokott környezetéből. Ilyen például Andi, a Mária nem bírja a meleget főszereplője, aki váratlanul találkozik egy régi iskolatársával és egy este erejéig végre alkalma nyílik magára ölteni az évekkel korábban akciósan vásárolt piros ruháját és éjfekete csizmáját. Tulajdonképpen nem történik semmi különös, beszélgetés és sejtelmes utalások töltik ki az estét, de ekkor is elmaradhatatlan napjaink divatos mozzanata, a szelfizés; amikor a főszereplő a ruha felvételének pillanatát különleges emlékként raktározza el a telefonjában, amire minden bizonnyal még szüksége lesz, hogy megtörje az elkövetkező szürke hétköznapok monotóniáját.
A kötetkezdő novella kamasz szereplői méla undorral gondolnak szüleik kisszerűségére, akárcsak az osztálytársaik magamutogató, harsány, de minden bizonnyal üres életére, hiszen hiába néznek ki úgy, mint a sztárok, ők is ugyanabban a tóban fürdőznek nyaranta, ahol a lányok kénytelenek szüleik társaságában eltölteni a nyarakat. (Viszlát, kamaszkor!)
A Jövőre az Adriára megyünk című írásban kicsit más oldalról bukkan elő ugyanez a kérdés: „Hányingerem van ettől az embertípustól. Ugye mi soha nem voltunk ilyenek? ‒ feleség és az exférj párbeszéde, amikor három évvel a válás után újra összejönnek – Nem, mi normálisak voltunk.” (83.) A férj válasza ugyanakkor ironikus, hiszen nemcsak elhatárolódik az úgynevezett nem normálisoktól, hanem a kijelentés múlt idejével el is bizonytalanítja ebben az olvasót.
A kötetben megjelenő alakok közül talán az egyik legszánalmasabb figura az Idegenek az éjszakában című novella főszereplője: Molnár Laci egy kiégett és magányos harmincas-negyvenes egyetemi tanár. Olykor a tanári szobában számítógépen a diáklányok Facebook-profiljait stíröli, miközben retteg a lebukástól. Sóvárog a „mai” lányok után, de tart is tőlük, ugyan tudja, hogy „a valamennyi szex mégiscsak több mint a semennyi” (111.), de a szex hiánya is igazából csak azért aggasztja, mert szükséges lenne az egészségmegtartásához és a fiatalság megőrzéséhez. Ez utóbbi szenvedélyévé válva határozza meg a mindennapjait, a táplálkozását, az életmódját, amit viszont mégsem sikerül következetesen betartania (például tervezi, hogy pilatesre fog járni, mégsem jut el oda). A tipikus elmagányosodott, gyökereit vesztett, városi ember megtestesítője, aki tudatosan igyekszik a tökéletes életét kialakítani, de valójában nincs normális kapcsolata sem rokonaival, sem kollégáival vagy a diákokkal, barátai pedig nincsen. Felháborítónak tartja anyja megöregedését és betegségét, találkozni nem akar vele, mert nem mer szembesülni anyjával, sem annak betegségével, és ezáltal saját elmúlásával sem. „Nem tudott volna várni még húsz év évet? Én még nem tartok itt”– mondja a húgának, amikor az kérleli, hogy látogassa meg haldokló anyjukat. (107.) Történetén keresztül ugyanakkor jól nyomon követhető, ahogy a gyermek átveszi, megtanulja és folytatja a szülő, az anya boldogtalan életét. Korságként terjed tovább az anya hosszú éveken át tartó rosszkedve, ami gyakorlatilag nemcsak a saját életét határozta meg, hanem beleivódott gyermekei mindennapjaiba, melytől nem tud(t)nak szabadulni. Nem valószínű, hogy Molnár Laci élete jobbá válhat, mivel nem csak anyjával képtelen szembenézni, hanem saját magával is, folyamatosan hárít, miközben kritikusan szemlél és kíméletlenül ítélkezik mindenkiről (pl. húgáról, anyjáról vagy a Katica nevű diáklányról).
A boldogtalanság (ahogy a könyv címe is jelzi), illetve a boldogság keresése tehát meghatározó motívuma az egyes novelláknak, amit a legváltozatosabb nézőpontokból és különböző módszerekkel közelít meg a szerző. Megismerjük az egyetemi tanár, a kutató szociológus, a befutott képzőművész, a kamaszlányok, a megfásult nagymama, a lakótelepen élő társbérlő lány, a csalódott nagyapa, az elvált feleség, a gyerekét egyedül nevelő anya stb. szemszögét, amelyek hol filmszerűen mozaikoltan, hol más nézőpontokkal szembeállítva, ütköztetve, hol egymásba ágyazva, hol párhuzamba állítva szólalnak meg.
A kötet három, számmal jelölt ciklusba szerveződő novellái közül a cikluszáró írások kivételt képeznek: bennük részben lehetőség nyílik a saját sorsból/életből/környezetből való kitörésre, amelyek egyfajta egyensúlyt teremtenek a kötetben. Az első ciklus végén található A csatárnő lába életveszélyes című novella, Mán-Várhegyi Réka könyvének talán az egyik legizgalmasabb és fordulatokban leggazdagabb írásaként, nemcsak egy rövid betekintést ad egy élethelyzetbe ‒ ahogy többnyire a többi történet ‒, hanem a női főszereplő egy hosszabb életszakaszát jeleníti meg. Egyik reggel a főszereplő úgy ébred, hogy álmában ő volt Lionel Messi, amit követően kilép saját megszokott életéből és csodával határos módon a híres futballsztár női alteregójaként kivételes futballkarriert fut be. Azonban a sorsfordulat itt is csak ideiglenes, mivel mégiscsak a régi élet jelenti az igazi otthont a főszereplő számára, ahova visszatérhet. A novellában az álom és a valóság összemosódik, a valóság álomszerűvé válik.
Az álom motívumán keresztül kapcsolódik e novellához a kötet második ciklusát záró írás, a Gyökér című, melyben egy hároméves kisfiú álmában következetesen egy fiatal nőként látja magát. Számára viszont az álom válik valóságossá, aminek elbeszélésére és emlékezetben tartására figyelmezteti a családot az óvó néni, hiszen ez a mássá válás és egy másik élet lehetőségét hordozza.
A harmadik ciklus és egyben a kötet utolsó novellájában a Jó hit, rossz szerencse című szövegében szintén a felébredés aktusát követő szerepcsere válik központi motívummá. A felébredés akárcsak az előző két említett novellában konkrét és átvitt értelemben egyaránt jelentéssel bír. Egyrészt magából az álomból, az éjszakai pihenésből való ébredésre vonatkozik, másrészt valaminek a felismerésére és a feleszmélésre utal. Ezekben az írásokban az álomra való visszaemlékezésen keresztül a rádöbbenés és a megértés mozzanata az egyik legfőbb cselekményszervező erő. A Jó hit, rossz szerencse narrátora egy kislány, akinek sokkal inkább fontosak a nagymamájához és a családjához fűződő ambivalens érzései, mint maga a személye, még az sem derül ki róla, mi a neve (ellentétben a nagymamával és a családtagokkal). Az ő hangja, gondolatai és érzelmeinek hullámzása váltakozik a nagymamáéval, a történetben mintha nemcsak az olvasó, hanem a két szereplő is kénytelen lenne szembesülni a másik nézőpontjával, annál is inkább, hogy kölcsönösen utálják egymást. Az itt megvalósuló szerepcsere kapcsán kérdéses azonban, hogy valójában ki is képzeli kinek magát? A kislány a nagymamának vagy fordítva? E nézőpontok váltakozásából rajzolódik ki, hogy melyikük miért nem állhatja a másikat, ezáltal nemcsak a másikkal kénytelenek szembesülni, hanem saját magukkal is. Másrészt az is kiderül, hogy az elbeszélői hangok ilyetén váltakoztatását és a szerepcserét a történet megváltoztatásának a vágya is motiválja. „Meg fogom változtatni a történetet.” ‒ mondja a nagymama miután az általa készített ünnepi ebédből egy halott kisegeret kanalaz ki, amelyet vélhetően az unoka csempészet a tányérba. (204.) Viszont annyira groteszk e jelenet, hogy akár az utálat szülte képzelődés eredménye is lehet, amellyel a maga számára alakítja a nagymama a történetet.
Mán-Várhegyi Réka kötete remek olvasmány, izgalmas, ahogy nemcsak több szempontból megjeleníti a boldogtalanságot, hanem mindannyiszor felül is emelkedik rajta egy-egy ironikus és humoros gesztussal, amellyel az ábrázolt kisszerűség mégis legyőzhetővé válik.
