Dokumentumfilm-töredékek
(Sándor Zoltán: Föltámad a szél. Életjel Kiadó, Szabadka 2014)
Sándor Zoltán Föltámad a szél című kötetének hátsó borítóján többek között a következő, a könyvből vett idézet olvasható: „Nem tartom magam bűntelennek, de megtaníttatták velem, hogy az ártatlanság csak nézőpont kérdése... Ami ma erénynek számít, holnap nem biztos, hogy az lesz... Ha végiggombolyítjuk a fonalat, ártatlannak nevezhető-e egy bűnben fogant állapot öntudatlan haszonélvezője?” A talán kicsit didaktikusan ható mondatok, mint általában, kontextusukban kapják meg igazi helyi értéküket. Apa és lánya telefonbeszélgetésében hangzanak el ezek a mondatok a könyv címadó szövegében, a férfi próbálja elmagyarázni már felnőtt lányának, hogy miért hozott meg az életében bizonyos döntéseket. A lány számára világos lesz, hogy miközben egyre inkább összerakhatóvá válnak bizonyos múltbeli események, bizonyosak pedig egyre inkább kideríthetetlenné alakulnak, a saját történetét is egyre kevésbé tudja kerek egészként értelmezni. Semmivel nincs közelebb a nő sem, az apja sem a múlthoz. Sándor Zoltán kötetében, mind a hét elbeszélésben, novellában a múltnak, a múlt elbeszélési módozatainak kiemelt szerep jut.
A templom föld alá süllyedése a Hangok a föld alól című szövegben misztikus, ugyanakkor mégis szerves része a helyi kulturális emlékezetnek, a kis közösség identitásához szorosan kapcsolható történés. Ez azonban nem válik összességében a novellák történetalakító jellegzetességévé, mert a templom elsüllyedése tulajdonképpen az egyetlen olyan mozzanat a kötetben, ami látványosan elüt a realista leírásoktól, talán éppen ezért helyezkedik el a kiadvány elején. Az olvasó ugyanis ezáltal vezetődik be egy általa nem ismert közegbe, vagyis egy hihetetlen esemény jelzi, hogy ez a világ nem a hétköznapi világ. Hamar kiderül azonban, hogy nagyon is ismerhető történelmi vagy lokális események helyszíne a novellákban szereplő falu. Egyfelől az ismert karakterek (füvesasszony, sírásó), másfelől az ismert történelmi események felidézése teszi ha nem ismertté, de mindenképpen ismerőssé a közösséget és a tájat. Nem feltétlenül a pontos beazonosíthatóságot célozzák meg tehát az előzőek, ezzel talán felesleges is lenne foglalkozni, hiszen nem sokkal jutnánk közelebb a szövegek értelmezéséhez, sokkal inkább hasonlítható ez a szövegszervező eljárás egy olyan panorámaképhez, amelyről felismerjük, hogy egy bánáti falu történetéről van szó. Ennek a térnek a történetéhez tartoznak az itt élők, de a történelem eseményei is, amelyek újra és újra megváltoztatják nem csupán a hely történetét, de az emberek közti viszonyokat is.
Az elbeszélt tér mellett az elbeszélt idő is kiemelt szempont a Föltámad a szél esetében. A kezdet misztikumát felváltják a realista jellegű, mikroközösségi történések, az utolsó, címadó novellában már csak egy emberre, Jolánra fókuszál a szöveg. Az idő és az emlékezés történetéről szóló történet is tehát Sándor Zoltán kötete: a távoli közösségi emlékezet misztikus eseményekből táplálkozik, legalábbis így elbeszélhető, a közeli, mai világ pedig még szétesik egy-egy ember élettörténetére, csak így ragadható meg.
Nemcsak a panorámaképszerűség vagy az emlékezet sajátos működésmódja erősíti meg az olvasói tapasztalatot: Sándor Zoltán könyve dokumentum- illetve riportfilmszerű. A dokumentálás-jelleg (a rögzítés vágya) mellett az egyik legszembetűnőbb ugyanis a rengeteg párbeszéd szerepeltetése. Az elbeszélő csak nagyon kevés szöveghelyen bukkan fel, akkor általában kommentál vagy kiegészít, illetve minimális leírásokat közöl – úgy hat sokszor, mint egy rövid betoldás, leírás a riportertől, aki korántsem tudja magától függetleníteni az elbeszélt, megmutatott eseményeket, mégsem szerves része azoknak.
A konzekvenciák levonása sohasem az elbeszélő feladata lesz, minden esetben az egyik beszélő mondja el azokat. A boszorkány és a plébános című novellában például a falu vajákos asszonya figyelmezteti a plébánost az idő múlására, a múltba rekedés lehetőségére:
„Tisztelendő atyám, jobb lesz, ha mihamarabb megbarátkozik a gondolattal, hogy egy letűnőfélben lévő kor képviselői vagyunk mindketten. [...] Higgye el nekem, hogy ebben az új korban már nem sok szüksége lesz az embereknek a magunkfajtára. Egy hang a fülemben azt súgja, hogy kitalálnak majd maguknak mindenféle csodagépeket meg démoni szerkentyűket, amelyekkel helyettesíthetnek bennünket...” (29.)
Talán ez a szöveg mutatja meg leginkább, hogy a misztikus múlt hogyan változik át demisztifikált jelenbe: a falu boszorkánya még a fejében lévő hangokra hallgatva mondja el azt, hogy ők hogyan tűnnek el, és hogyan jön majd egy olyan világ, amelyben már a misztikumnak, a kiismerhetetlenségnek már nem jut hely, és ebben a jelenben, a későbbi novellákban már valóban nem jelennek meg ilyen típusú szereplők.
A szereplők, bár mindig nagyon előtérbe kerülnek különböző szólamaik révén, mégis egyre átélhetőbbé válnak a történeteik, ahogy közeledünk a könyv vége felé. Az Aranylakodalom családi ebédjének leírása például nagyon közelivé teszi a nyilván már mindenki által átélt jelenetet. A szereplők viszonya is megváltozik a múlthoz, már nem tudnak hozzá szervesen kapcsolódni:
„Emlékezetükben pillanatok alatt összefolytak az elmúlt öt évtized eseményei, de nem nagyon volt mit mondani. Minden nap az előző napon megkezdett küzdelem folytatásával telt. Ötven év után érdemi kérdésként csupán az merülhetett fel, vajon történhetett volna-e másképp, s ha igen, tévedtünk-e vagy sem, viszonyítási alap híján azonban erre a kérdésre nem volt válasz.” (65.)
Tehát egyre bizonytalanabbá válik az átélt múlttal való kapcsolat, és ez a szereplők saját jelenét is meghatározza.
Ami összeköti a múltat a jelennel, illetve ez utóbbi esetében pontosabban fogalmazva: az olvasóhoz közelebb lévő múlttal, az a szél állandó jelenléte az elbeszélésekben. A szél a változás metaforája, a szereplők életében is ez hozza meg a változást, hol orkán, hol kisebb szélvihar formájában. A falu boszorkánya akkor válik igazán különlegessé (beteggé, vajákos asszonnyá, boszorkánnyá), amikor édesanyjával menekülve egy hatalmas szélviharba keverednek:
„Édesanyámmal mind a tíz körmünket a földbe vájtuk, úgy próbáltunk védekezni a szörnyű csapás ellen, de nem nagy sikerrel, mert engem egyszer csak a derekamnál fogva felkapott a szél és egy dűlő hosszan vagy még tovább röpített magával, mielőtt a földre csapott volna. [...] Igen, jól vagyok, mondtam, pontosabban mondta valaki a fejemben, amit én csak fennhangon megismételtem.” (26–27.)
Az utolsó elbeszélésben már állandó a szél jelenléte („Errefelé mindig fúj...”), és ezzel párhuzamosan a változások is szinte állandóak: Jolán egyszerre tud meg addig eltitkolt eseményeket a saját múltjáról, tűnik el egy férfi valószínűleg örökre az életéből, mert kivándorol többek között a közelgő háborús helyzet miatt, de a feloldás nem következik be a szövegben, nincs valódi megoldás és változás az egyéni életben, ami van, azzal pedig nem lehet mit kezdeni, csakis félelmet szül: „– A hálószobában nyitva hagytam az ablakot, és biztosan becsapta a szél. – Már megijedtem... Kissé paranoiás lettem az utóbbi időben.” (108.)
Apró stilisztikai dolognak tűnik ugyan, de mégis fontosnak érzem megemlíteni, hogy a hármaspont használata mintha indokolatlanul túltengene a kötetben. Az élőbeszéd leírásának lehet ez egyik módszere, írott szövegként mégsem éri el a kellő hatást, sokszor lehet az olvasónak az az érzése, hogy túlzottan előtérbe kerül így a továbbgondolás, a sejtetés jelzése. Sándor Zoltán szövegvilága rendkívül feszes a szétáradó monológok és párbeszédek ellenére, nem érzem indokoltnak ennek az írásjelnek az ilyen gyakori használatát, még akkor sem, ha az élőbeszéd sajátossága a szünet, a kihagyás.
Összességében Sándor Zoltán kötete olyan szövegvilágot teremt, amelyről először talán gondolhatnánk azt, hogy hiányos, hiszen nem ad teljes képet egyik korszak vagy szereplőcsoport életéről sem. A film- és riportszerűségnek köszönhetően azonban még a száz évvel korábbi történések is közel kerülhetnek hozzánk a maguk idegenségében, a hozzánk közelebbi események elbeszélhetőségének pedig szinte kézenfekvő eljárása ez. Vagyis a hiányos kép ez esetben erény, hiszen a múlt leírásának korlátai, az emlékezet működésmódja kerül így előtérbe. További erénynek tartom, hogy a Föltámad a szélben az elveszített múlt/világ nem feltétlenül értékveszteségként jelenik meg, tehát nem nosztalgiából táplálkozik a kötet, s így megmarad olyan személyességen is alapuló lenyomatnak, dokumentumnak, amelyből mindenki azt olvas ki, amit akar és tud.
