Bartis Attila író, fotográfus, 1968-ban született Marosvásárhelyen, családjával 1984-ben költözött Budapestre. A séta című bemutatkozó regénye és A kéklő pára novelláskötete után a 2001-es A nyugalom című regénnyel érkezett meg számára a nemzetközi siker, amelyet dráma- és filmadaptáció is követett. 14 év várakozás után októberben jelent meg új regénye, A Vége címmel. Otthonában találkozunk. Olyan, mint egy műalkotás. Ha a lakás gazdája tükörképe, bajban vagyok – konstatálom. A lakás gazdája tükörképe. Ritkán látni olyan erős szimbiózist élők és tárgyak között, ahogyan az író a szoba berendezésével összelényegül. Majd lassan átmelegíti a papír és a fa látványát a dohány, a kutya és a házi bor illata. Barátságos, időtlen és komor. Mint amikor régi, fekete-fehér emlékeket nézeget az ember, ahol senki sem mosolyog. Rajtunk kívül.

 

 

 

 

14 hónapig élt Németországban, aztán többször megjárta Kínát, majd következett az egyéves jávai tartózkodás. Mit nyújtanak ezek az utazások, miért van szükség az eltávolodásra?

 

Ezek nagyon különböző utazások. A felolvasásokkor van, hogy a repülőtéren meg a szállodán kívül szinte semmit nem lát az ember. Berlinben és Kínában viszont ösztöndíjjal voltam, ami azt jelenti, hogy ott is élsz. Rendes hétköznapjaid vannak. Akkor jártam ott először, amikor megjelent A nyugalom kínaiul. Előtte föl sem merült bennem, hogy valaha is eljutok oda. Első alkalommal két hónapra hívtak meg, majd ezután nem sokkal még egy hónapra. Ez már túl van a turistáskodás határán. Ez pont annyi idő, hogy az ember valóban el is kezd élni egy városban. Már megvan a sarki kifőzdéd, ahova rendszeresen jársz, úgy, hogy egy év múlva, amikor ismét betérsz, a kifőzdés megismer, mosolyog és köszönt. Bármennyire is rövid idő három hónap, ez már egy másfajta jelenlét, mint amikor egy turista kiszakad az itthoni hétköznapokból. Az az út radikálisan két részre tagolta az életem, egy Kína előttire és egy Kína utánira. Az a társadalom, az a kultúra, az az érzelemvilág, az a kommunikálási mód nem áll szinte semmilyen kapcsolatban azzal, mint ami az enyém vagy mint amit addig megismerhettem. Kínában nem bizonyos dolgok különböznek a tieidtől, hanem az égadta világon minden. Nem léteznek fix tájékozódási pontok. Pár latin betűs feliratot leszámítva semmiféle kapcsolódást nem találsz a saját kultúráddal. Közel-Keletet még el lehet mesélni úgy, hogy az is megérezzen belőle valamit, aki még nem járt ott. De Távol-Keletet nem lehet. Vagy nekem legalábbis nem sikerült. Lehet, hogy meg lehet írni, arra nem tettem még kísérletet. De a hétköznapi életben mással megosztani, úgy beszélni róla, mint egy bármilyen más nyugati kultúráról, nekem még nem sikerült.

 

Rendben, Kínát nem láttathatja, de Kína hatása jelen van?

 

Persze, hogy jelen van. És a hatása nagyon sokféle lehet. A környezetemben például azt látom, hogy azok a párkapcsolatok, ahol az egyik fél hosszabb időt töltött Távol-Keleten, szinte minden esetben meginogtak vagy fel is bomlottak. Az egyiknél bekövetkezett egy olyanfajta beszéd- és látásmódváltás, ami a másik számára teljesen idegen, érthetetlen és értelmezhetetlen volt. Félelemmel töltötte el, hogy mi történhetett a párjával odakint, mi változtatta meg ennyire, talán szeretője is lett. Kína előtt számomra nem arról szóltak az utazások, hogy én magyar nyelvterületen kívül szeretnék lenni, egyszerűen csak örültem annak, hogy világot járhatok. Berlin is erről szólt. Az sosem merült föl, hogy végleg elhagyjam Európát, de jó időre elhagyni, az Kína után vált szintre kényszerré.

 

Ebből lett Jáva.

 

Igen. Úgy alakult, hogy Indonézia lett belőle. Egy berlini székhelyű, svájci ösztöndíjnak köszönhetően lett módom ezt megtenni. Nem lehet nem beszélni róla, milyen olcsó számunkra Távol-Kelet, másrészt életveszélyes beszélni róla, mert nagyon elviszi másfele a dolgot. Istenigazából én nem egy muzulmán országba vágytam, hanem sokkal inkább egy buddhistába.

 

Kína egyötöde buddhista vallású. Logikus lett volna…

 

Kínába nem mentem volna vissza egy évre. Ha igen, akkor is másképpen. Jáván is tud nagyon elveszett lenni az ember, de a kínai elveszettség és a jávai nagyon más. A kommunikáció esélye Kínában sokkal kisebb. Ott, ha az ember kikerül a nagyvárosból, ha letér a nyugatiak számára viszonylag kitaposott útvonalról, akkor gyakorlatilag elveszett. Szinte semmilyen módon nem tud se tájékozódni, se kommunikálni. Ha nem ismeri a mandarin nyelvet és legalább kétezer kínai írásjelet, akkor esélye sincs. Google fordítóval se. Ez saját tapasztalat. Indonéziában a kézzel-lábbal mutogatás legalább egy picivel közösebb tud lenni.

 

Mennyire kapcsolódik Jávához, a jávai léthez az új regénye?

 

Nagyon. A legnagyobb részét ott írtam meg. A szándékom az volt, hogy kész regénnyel térek haza, de május közepén jöttem meg Jáváról, és csak augusztus végén fejeztem be a könyvet. Tehát még elég sokat dolgoztam vele itthon. Azt, hogy ott miért sikerült többet dolgoznom, nagyon nehéz lenne pontosan megmondani. Valahogy kialakult egy olyan napirend, ami sokkal jobban tudott működni, mint az itthoni kísérletek. Reggel felkeltem, odaültem a géphez, dolgoztam, aztán amikor megéheztem, elmentem a sarki kifőzdébe enni, majd felültem a motorra és mentem, amerre láttam. Emberszabású ritmust kaptak a napok. A második fele a napnak legalább annyira fontos volt, mint a munka. Ott egy olyan intenzív, nyers életet él az ember, ami hatalmas töltetet ad a másnaphoz.

 

Az elmúlt 14-15 évben hány regénykezdeményt törölt ki, égetett el? Olvastam, hogy a regény 2006-os formája az édesapja halála után „vállalhatatlanná vált”.

 

Nem vállalhatatlanná vált, hanem a gyászban megváltoznak az érzelmek. Van, ami érvényét veszti, van, ami felerősödik, de ez nem a vállalásról szól, hanem az érvényességről. Addig az volt érvényes, mostantól ez. De végig ugyanazt a regényt írtam. Másrészt ez nagyon csalóka, mert úgy néz ki, mintha tizenvalahány évig írtam volna ezt a könyvet, ami egyrészt igaz, másrészt nem, hiszen közben írtam mást is. Megjelent három könyv. Van egy munkafolyamat, de lényegében ez soha nem egyetlen adott könyvről szól, hanem ez maga az élet. És ebben a folyamatban ha valami sikerül, vagy lezárul, az egyszer csak a felszínre kerül, mint a jéghegy csúcsa.

 

Hány kezdemény volt?

 

Nem tudom pontosan.

 

Akkor több.

 

Több, de mindegyik ugyanez a történet és ugyanez a hang is volt. Ha megpróbálom beazonosítani, hogy egy regény mitől az, ami, akkor nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy én ezt a regényt kezdtem el írni 2002 nyarán. Van a könyvben olyan szövegrész, ami még abból az időből származik. Akkor született meg sok minden, még akkor is, ha abban a formában nagy része 2006-ban süllyesztőbe került. Az utóbbi években pedig annyira csak ezt a regényt írtam, hogy amikor kaptam néhány alkalmi felkérését, azokat kizárólag úgy vállaltam el, hogy jeleztem, valójában nem előadást, vagy megnyitó szöveget, vagy esszét fogok írni, hanem regényrészletet. Például a MüPában tartottam Moholyról egy előadást, akinek Weisz volt az eredeti neve. Emiatt az előadás miatt lett a regény fotográfusa Weisz. És egészen az utolsó pillanatig Weisznek is hívták, eszembe se jutott, hogy Závada regényében is ugyanígy hívják a fényképészt. Aztán eszembe juttatták a névazonosságot, és ekkor változott Reiszre. A mondatok ritmusa miatt utólag már nem tudtam két vagy három szótagos, más csengésű nevet választani, így lett Weiszből Reisz. De Weisz nem mintegy véletlenül lett Weisz, hanem a Moholy-előadás miatt. A kérdéshez visszatérve, már nem tudom, most pontosan mennyi ment veszendőbe. Nem számoltam össze, és már nem is tudnám összeszámolni. Meg értelme sincs. Annak idején A sétánál tudtam. Annak több, mint ezer gépelt oldal volt a kézirata, végül lett belőle száz.

 

Mitől nem voltak azok a változatok érvényesek és mitől lett az a megjelent alkotás?

 

Egy olyan regény írása közben, amelyben az apa-fiú kapcsolatnak ekkora szerepe van, elkerülhetetlen, hogy az apánk halála ne hasson ki a szövegre. Ez a próza személyes. Nem önéletrajzi, de személyes. Apánk halálakor pedig sok minden átértékelődik. Másrészt féligazság lenne kizárólag erre fogni a lassúságom, hiszen apám 2006-ban, majdnem egy évtizede hunyt el. Tehát kellett, hogy történjen sok más is, ami lassúvá tette a regény megszületését.

 

Nyomasztó egy olyan sikeres regény után, mint A nyugalom, kijönni a következővel?

 

Változó. Helyzetfüggő, állapotfüggő. Néha kifejezetten nyomasztó, néha inspirál. Ezek nem állandó értékű, jelentésű dolgok, mint ahogyan nagyon kevés fix pont van az életben. Volt olyan, amikor legszívesebben máglyát raktam volna az összes Nyugalomból és annak minden létező változatából, fordításából, máskor pedig kifejezetten jó volt visszanézni rá.

 

Ekkora távolságból miben látja A nyugalom sikerét?

 

Nem tudom. Nyilván soha nem is fogom tudni olyan hűvös rálátással boncolgatni ezt a kérdést, mint egy irodalmár vagy egy pszichológus. Nem hiszem, hogy csupán egy oka lenne. Nem is hiszek abban, hogy a fontosabb dolgok egy okra lennének visszavezethetőek. Azt el tudom képzelni, hogy azért, mert olyan függőségekhez nyúlt hozzá az a szöveg, amelyek sokak számára ismerős. Rengetegen belekóstoltak egy anya-fiú vagy ehhez hasonló függőségbe, mert bármennyire is szeretnénk magunkat ideális szülőknek tartani, egyáltalán nem biztos, hogy ez összejön. Voltak A nyugalommal kapcsolatban érdekes történetek. Amikor a Nemzetiben játszották az Anyám, Kleopátrát, volt egy nagyon értelmes, helyes fiatalember, aki az összes előadást végignézte. Mielőtt levették a darabot műsorról, azelőtt hozta el az anyját. Csak ennyit tudok róla, semmi mást. Egy közeli barátom édesanyja úgy olvasta végig a könyvet, hogy közben tíz oldalanként a földhöz vágta és üvöltözött, hogy ez nem igaz, ez hazugság, ilyen nincs, miközben pontosan tudom róla, hogy milyen mértékben érintette a könyv az ő életét is.

 

Veszélyes A nyugalom után olyan regényt írni, amelyek között vannak párhuzamok. Az egyik egy anya-regény, a másik (részben) egy apa-regény. Az egyik elbeszélője egy író, a másiké egy fotográfus. Mindkettőben nagy szerepe van a szexualitás erejének, a jelenlévő politikának. Egyik elbeszélőnek sincs koherens istenképe.

 

Ha veszélyes, ha nem veszélyes, ez van. Erre a részére nincs ráhatásom. Én kizárólag azt tudom írni, ami belőlem ilyen intenzitással jön. A többinek nincsen értelme. Nyilvánvalóan léteznek ezek a párhuzamok. Az nagyon szerencsétlen dolog lenne, ha megírtam volna A nyugalom visszatértet. Azt remélhetőleg sikerült elkerülni. Valószínűnek tartom, hogy bármit írok az életben – akár kisprózát, akár drámát, regényt, de akár mesét –, ezek az alapmotívumok, a kulcsok, amelyek működtetnek, amelyek meghatározzák az életem mindenestől, ezek valamilyen módon jelen lesznek mindenben. Nemcsak írott szövegben, hanem fotográfiában is. Hogy az olvasó ezzel mit kezd, hol találja vagy nem találja meg a párhuzamot, örül neki, ha felismer valahol valamit vagy zavarja, nyilván nem mindegy. De erre nekem érdemben túl nagy ráhatásom nincs.

 

Nem lehet az utóbbi műveit egymástól különállóan értelmezni. A nyugalom, A Vége, A Romlás című dráma. Minden összefügg mindennel. Pedig állítólag csak a költők nehéz sorsa, hogy egymással koherens alkotásokat, életművet hozzanak létre.

 

Szabad ember vagyok. A szabadságom azt jelenti, hogy azt írom, amire képes vagyok. De ez egy nagyon-nagyon szűk ketrec, és megkockáztatom, hogy nemcsak az én ketrecem nagyon szűk, hanem szinte bárkié. Ebből a ketrecből nekem kijárásom csak a Kerepesi temetőbe lesz. Hogy ez összeáll-e koherens életművé vagy töredezett lesz, én nem tudom. Ezek a kérdések nem a tudatos döntés szintjén dőlnek el. Ha én ilyenfajta konceptuális döntések alapján próbálnék dolgozni, akkor gyakorlatilag felszámolnám önmagam. Lehet, hogy tudnék nagyon frappáns, vicces szövegeket írni, de nekem ahhoz az égegyadta világon semmi közöm nincsen. Lehet, hogy nagyon szép fotográfiákat is tudnék készíteni, de azoknak az égadta világon semmi köze nem lenne a kevésbé szép fotográfiáimhoz. Ugyanerről beszélgettem egy pár nappal ezelőtt Győrffy Ákossal. Azt mondta, hogy miután elolvasta A Végét, elővette A csöndet úgy című fotókönyvemet, mert számára összetartozott a kettő. Értem a kérdést, látom, hogy miről van szó, csak ebből semmilyen módon nem következik, hogy ez részemről tudatos döntés lenne. Sőt, amíg A Vége nem létezett, addig mások hasonlóan erős kapcsolatot éreztek A nyugalom és A csöndet úgy képei között. De ha én elkezdenék erre spekulálni, akkor önmagam kötném gúzsba, márpedig azt nem szívesen teszi meg az ember.

 

Mennyi az átfedés az író és a fotográfus között? Vannak olyan történetek, karakterek, amelyek fotóra kerültek papír helyett?

 

Folyamatosan. De ezek inkább egymásba mosódások. Sohasem úgy történik, hogy az ember valahol valamit felismer a fotográfiában és azt gyorsan megfogja és átülteti a szövegbe. Egyszerűen csak átkerül valamilyen úton. Magától. Kiderül, hogy annak ott a helye. A Végében is van ilyen. Van benne egy kiállításleírás, ami egy olyan kiállításról szól, amit én körülbelül 20 éve szeretnék megcsinálni. Számtalan okból nem került még erre sor, például irgalmatlan pénzbe kerülne. Most viszont olyan helye és súlya lett a regényben, hogy mostantól fölösleges lenne megcsinálnom. Egy újra és újra felbukkanó, fotográfiával kapcsolatos ötletről az derült ki, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a fotográfusi énemnek van rá szüksége.

 

Bizonyos szempontból A nyugalom, A csöndet úgy és A Vége máris trilógia, vagy születhet még regény egy hagyományos értelemben vett trilógiához?

 

Ha létezik előre megfogalmazható alkotói szándék, akkor ez nem tartozik közéjük. Még azt sem tudom, fogok-e még egyáltalán regényt írni. Azt gondolom, hogy a következő esztendőkben kizárt.

 

Miért?

 

Itt van több mint húszévnyi negatív. Sok tízezer felvétel. Ezek félkész munkák. Egy fotográfia nem akkor lesz készen, amikor megnyomták az exponáló gombot, hanem amikor elkészült a kép, mint tárgy. A válogatás, a végső nagyítás elkészítése is a munka része. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy más is el tudja majd végezni, holott nem. Vagy ha igen, akkor semmiképpen sem úgy, mint ahogyan azt én végezném el. Hogy a fotográfiák rendezése mennyi időt fog igénybe venni, azt jelenleg nem tudom, de az biztos, hogy jó pár esztendő lesz. Én ezalatt az idő alatt nem fogok regénybe kezdeni.