"Ezt a könyvet használni kell, nem csak olvasni."
Néhány perc késéssel érkezem kedd este a Katona József Színházba, Magolcsay Nagy Gábor második ismeretlen című verseskötetének bemutatójára. Nagykabátban, sállal a nyakamban állok a színház halljában, némiképp tanácstalanul. A nézőteret megtöltötték az érdeklődők, a színpad szélére gondosan odahelyezett kis asztalnál Rajkai Zoltán olvas fel a kötet verseiből, a költeményeket ki is vetítették, Győrffy Ákos pedig (mint a fél Horhos) zenél. A szerző összművészeti bemutatót ígért, láthatóan ezt be is tartotta.
A bevezető felolvasás után Szalai Zsolt, a könyv (és egyben lapunk) szerkesztője veszi magához a szót, Magolcsayval való egymásra találásukról beszél, a háttérben megjelenik az Ambroozia legújabb lapszáma is, benne Gábor és Szabó Kristóf versintallációival.
Érezhetően kis zavar támadt a rendezvény univerzumában, Zsolt tájékoztatja az egybegyűlteket, hogy a szerző sajnálatos módon eltűnt, de feltehetőleg hamarosan előkerül. Ezt gyorsan kihasználva megindulok, hogy leüljek végre. Annyian vannak, hogy csak az első sorban találok helyet. A várakozás perceit kitöltendő újra felolvasás következik, Győrffy Ákos megint aláfest, kifejezetten szuggesztív, megkapó ez így: szöveg, zene és kép. Később aztán megtudom, hogy Gábor pontosan érkezett, csak a színpad bal oldala melletti sötét folyosórészben, a fal takarásában várakozott, így az est többi résztvevője okkal gyanakodhatott arra, hogy késik.
Végül aztán minden érintett elfoglalja helyét a színpadon, a moderátor szerepében ezúttal Gaborják Ádám kritikust, a JAK elnökét köszönthetjük, aki az első kérdést a szerzőhöz intézi, arról érdeklődik, hogy milyen érzés volt kézbe venni második verseskötetét, elvégre az első már viszonylag régen, hat évvel ezelőtt jelent meg. Magolcsay a szüléshez hasonlítja az érzést: kilenc hónapon át pontosan tudjuk, hogy lesz egy gyerekünk, de mindez nem számít, mert amikor megszületik, az az igazán durva. Felmerül, hogy a szerző sok ötlete, kötetterve közül (Logo-mandalák; Nyolcadik nap: a bolygó kifosztása; második ismeretlen) miért éppen erre esett a választás. 
Gábor elárulja, hogy az AmbooBook Kiadó korábban már pályázott egy logo-mandala kártyagyűjtménnyel a Nemzeti Kulturális Alapnál, azonban az NKA pozitív döntése hiányában végül ez a könyvmegjelenés elmaradt, ellenben a következő pályázaton a második ismeretlen elnyerte a támogatást. A szerző elmondása szerint fel sem merült a két koncepció fuzionálása, hiszen ő sosem bont fel kötetkoncepciót, bár költészetében többféle versbeszéd jelen van, ezek egymástól el-elkülönülnek.
Gaborják a kötetszerkesztés felé tereli a beszélgetést, arra kíváncsi, hogy a kiadó hogyan figyelt fel a Magolcsay-világra, és felveti azt is, hogy a vizualitással és tipográfiával ennyire mélyen foglalkozó költészet papír formátumban nehezen adható ki. 
Szalai Zsolt leszögezi, hogy a vizuális költészetet kifejezetten szereti, Papp Tibor és Petőcz András ilyen típusú munkássága is közel áll hozzá, és Gábor publikációit már korábban is ismerte. A személyes találkozás egy nyári írótáborhoz köthető, végül Zsolt felkérésére másfél éve Magolcsay és Papp Tibor előadást tartottak a Véneki Alkotótáborban, Gábor a Metanoia Park címen futó projektjét mutatta be, amit aztán Szalai később kiállításként el is hívott Győrbe. „Kíváncsi voltam, mi van még a tarsolyában” – zárja válaszát a szerkesztő.
A könyv borítójával kapcsolatban Szabó Imola Julianna, a kötet tervezője elmondja, hogy nem pontosan emlékszik, hogyan jött a borítón szereplő DNS-spirál ötlete, lehet, hogy beszélgettek erről, mindenesetre tervezőként nehéz volt számára a hagyományos tipográfiai megvalósítástól ennyire eltérő kötethez megfelelő, kifejező borítót készíteni. Végül emellett a montázs mellett döntöttek a szerzővel, ami a spirálból és a háttérben meghúzódó tengerből áll. Gábor elmondja, hogy ő valójában – bármilyen infantilisnek is tűnik – megálmodta a borítót, amely egyébként kapcsolódik is a könyv mottójául választott Menyhay Imre-idézethez:
Az embert két dimenzió veszi körül: a horizontális a racionális, a vertikális pedig az irracionális (transzcendentális). A horizontális dimenzió arra ad feleletet, hogy az ember miért olyan, amilyen, s miért úgy gazdálkodik, ahogyan gazdálkodik (ez a relativitás szintje, a logikáé, a tudományos vizsgálódások lehetőségeié). A vertikális pedig arra, hogy biológiai-evolúciós érettsége még mire tenné képessé mindezen felül. A vertikális dimenzió az abszolútum szintje, amelynek lényege nem közelíthető meg logikusan, mert nem érvényesek a kauzalitások, s a fogalmak elvesztik érvényességüket. Ez a dimenzió csak képzeletben, érzelmekkel és szimbólumokkal közelíthető meg.
A szerző kifejti, hogy őt a vertikális dimenzió, a transzcendens érdekli, és amikor félálomban azon gondolkozott, hogy mi legyen a kötet borítóképe, rögtön a létra ugrott be, ami valójában a vertikális közlekedés eszköze, és eszébe jutott a Weöres-idézet is („Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, / fölötted az ég, benned a létra.” – Szembe fordított tükrök), ez alakult aztán DNS-spirállá.
A moderátor kérdésére Szabó Imola elmondja, hogy rendkívül nehéz volt a megfelelő betűtípust megtalálni, illetve a rejtvényversek megvalósítása sem volt könnyű, mindazonáltal nagyon élvezte a közös munkát; valójában ő volt az, aki figyelt arra, hogy ne vigyék túl a koncepciót.
Imola rávilágít arra is, hogy ő az első perctől kezdve nem szövegekként, hanem elsősorban képekként kezelte a költeményeket, minden oldalt külön pozícionált. Magolcsay megjegyzi, hogy a munka során gyakran elszállt az agya és Imola volt a kontroll, akinek a csöndjeiből is sokat tanult, például amikor egy változtatási javaslatra, egy ötletre Imola nem válaszolt, a szerző rögtön máshogy kezelte a szóban forgó elgondolást. „Ez a technikám: a hallgatás.” – nevet fel Szabó Imola.
A vizuális költemények műhelytitkai kapcsán Magolcsay elmondja, hogy először a horizontális korpusz születik meg, de már ekkor van egy érzés, egy szószerkezet, amivel kapcsolatban eldől, hogy az rávetíthető-e a szövegtestre. Ez sok barkácsolást is igényel, de figyel arra, hogy a versírás nem maradjon meg csupán mateknak. A logo-mandala formájának megtanulása is fél évbe telt, tehát maga a koncepció megtanulható, de – ahogy arra a szerző felhívja a figyelmet – ez nem azt jelenti, hogy a szöveg költészetté is válik, hiszen ezeket a formákat meg is kell tölteni invencióval.
A kötet mottójával kapcsolatban Gaborják Ádám azt firtatja, hogy milyen úton-módon lett a könyv esztétikai alapja egy gazdasági definíció. Kiderül, hogy a szerző gazdasági szakközépiskolába járt, ennek kapcsán több közgazdász nevére is emlékszik, és évekkel később találkozott Menyhay Imre könyvével, aminek kapcsán felelevenítette a tudását. Ez az idézet pedig folyamatosan működött benne, és arra következtetésre jutott, hogy a vertikális, transzcendentális irányok működtetik a lírai teljesítményt. Magolcsay célja ezekkel a szövegekkel az, hogy mozdítsák ki az olvasót.
A moderátor felveti, hogy a költeményekben kihagyásos beszédmód működik, nincs mindig összefüggés az egyes szövegrészek között. „Nem akarok tökéletes szöveget írni, ami lineárisan halad.
A hangzás, a nyelv a fontos, a nyelv csengése, talán ezért váratlanok a sortörések vagy a képütközések.” – érkezik a válasz. Magolcsay elmesél egy történetet arról, hogy gyerekkorában megérzett valamit, amikor egy véletlenül megtalált C60-as kazettáról rock and roll zenét hallgatott. Nem tudta megfogalmazni azt a misztikus érzést, ami a hatalmába kerítette, mégis igyekezett megérteni, hogy miről lehet szó. Ennek köze lehet ahhoz, hogy őt elsősorban a transzcendentális irányok foglalkoztatják.
Gaborják a kötethez tartozó jegyzetapparátusra tereli szót, amivel kapcsolatban Gábor úgy nyilatkozik, hogy az előző kötetében is jelen voltak intertextuális játékok, ám azokat nem jelezte jegyzettel. Felfigyelt arra, hogy a hozzá hasonló avantgárd alapállású költők nagy része fityiszt mutat az olvasónak és a kritikusnak, tehát a szövegek értelmezéséhez nem ad semmiféle támpontot, ez pedig fárasztó lehet. Ezzel szemben ő a hivatkozásokkal egy-egy kulcsot szeretne adni a szövegek értelmezéséhez. Szabó Imola megjegyzi, hogy a hivatkozásokkal legalább annyit dolgoztak, mint magával a könyvvel, azok egyre csak gyűltek, mígnem a kötet nagyon fontos részévé nem váltak. Magolcsay e körben azt is elárulja, hogy a Nyolcadik nap… kötethez legalább ötvenoldalas, ismeretterjesztő jegyzetrészt tervez, ami legalább olyan hangsúlyos lesz, mint a szépirodalmi szövegek.
A beszélgetés végén Rajkai Zoltán is bekapcsolódik, és elmondja, hogy élete legnehezebb versei voltak a második ismeretlen költeményei, pedig pályája során ez idáig legalább ezer verssel foglalkozott. Egy színész számára a fő nehézséget jelen esetben az jelenti, hogy a Magolcsay-szövegek olyannyira függnek a korpusztól, hogy látni kell magát a szövegtestet. A másik nehézség, hogy nagyon sok értelmezései réteg nyílik meg, azonban egyszerre csak egyetlen egyet lehet előadni. Gábor rávilágít, hogy ennek a típusú versbeszédnek éppen az a célja, hogy minél többféle olvasatot generáljon. A szerzői szándék nem a saját üzenet előre tolása volt, hanem az, hogy az olvasó elinduljon maga felé, hogy újraolvassa, újragondolja a könyvet.
Az est záró felvonásában Szabó Kristóf rendkívül inspiráló, izgalmas vizuális videóinstallációját tekinthette meg a közönség, ami a könyv költeményeinek felhasználásával készült. A vetítés alatt pedig ismét Győrffy Ákos játszott. Szöveg, zene és kép együttese olyan pszichedelikus élménnyel lepett meg, hogy a taps után szükségem volt néhány percre, míg visszatántorogtam a vertikális dimenzióból a horizontálisba.
Bende Tamás
Fotók: Sam Matysen
Bak Imre Feszültség és harmónia című kiállításáról
Bak Imre Feszültség és harmónia
2015. 11. 04. – 2015.12. 05.
Deák Galéria
1066 Budapest, Mozsár u. 1.
Deák Csillag
Töredezett tükör
Belépve a Deák Galériába szemünket magához vonzza egy piros téglalap, mintha egy ajtót látnánk, amin be szeretnénk nézni. Nem csak benézünk, hanem be is lépünk egy ismeretlen térbe, amely tüzes, ellenállhatatlan, ahol tűz ég, izzó vas és vulkán lávája látható (Cím nélkül, 2015). A kép többi része a lefedést, az elfedést, a védettséget szolgálják, a vékony, keskeny vonalak, téglalapok függőlegesek, itt nem dominál a vízszint. Se ősz, se tél, levél sehol. Ág nélküli világ, összenyomódnak a sávok, valahogy a feltámadást, a stilizált keresztet juttatja eszembe a kép.
Bak Imre művének absztraktsága érzelemmel telített, feszültséget teremtő és hordozó. Itt nem az elmagányosodott embert látjuk és halljuk, hanem a pontosan fogalmazó, békességet igénylő művészt, aki képes nézőit maga mellé állítani. Kezdem érteni a kiállítás címét: Feszültség és harmónia. A következő izzó vörös kép, a Konstruktív dekonstrukció, 2015 is hasonló ellentétpáron alapszik. A sárga és a kék szín oldja valamelyest a piros szín erőszakosságát, kihatását. A fékező, egyensúlyt teremtő más színek területe visszaszorított, korlátozott, de ennek ellenére képesek összességében a piros szín ellensúlyát megteremteni.
Bak Imre képei elsősorban a konstruktivista és a hard-edge, valamint a color-field painting hagyományaihoz köthetők. A most bemutatott festményei, egy kivételével, az elmúlt két évben születtek. Finom határozottsággal mozdul el korábbi perspektivikus, látképszerű kompozíciójú műveitől egy bátrabb és élénkebb színhasználat és strukturális kombináció felé. Míg korábbi műveiben a tér mélységének hangsúlyozása kiemelkedő fontossággal bírt, addig legújabb képein újra megjelennek a sík, a függőleges és vízszintes vonalak alkotta, festészettörténeti utalásokkal gazdagított hálózatok.
A kiállítás központi darabja, a Fénytörténetek V. című hat méter hosszú, négyrészes táblakép a geometriai formák izgalmas hálózatából építkezik, és a korábbi dinamikus, tájképszerű művek összefoglalásának tekinthető. A tér mélységét folyamatosan érzékeltető, élénk színvilágú mű nem pusztán lezár egy korszakot, de nagyvonalú gesztusaival előrevetíti Bak legújabb, konstruktivista utalásokkal telített sorozatát. Idei festményein már a stabilitást és nyugalmat árasztó, elsősorban fekete vízszintesek és függőlegesek, hosszú háromszögek dominálnak, velük a változatosabb színkombinációjú terek racionálisabbak, de mégis oldottabbak lettek. Bár úgy tűnik, hogy Bak ismét az ortodox geometria felé fordult, mégis képes megtartani azt az esszenciálisan baki elvet, hogy a néző a tiszta absztrakción túl más jelentésrétegeket is felismerhessen műveiben.
A Fénytörténetek V., 2015-ben háromszögek olvadnak egybe, tartják egymást, töltik ki a teret, a vásznat. Alagutak, sátrak, a tér különös csúcsai és formái. Nincs uralkodó szín, a formák elrendezése a nyugalom felé tereli a néző érzéseit. Ez még nem az ősz, ha sápadnak is a színek. Nincs harsányság, visszafogott tekintet pásztázza a jelenségeket, rakja össze, szűri meg a látottakat. Nincs végletesség, sodródás sem. Az ékként használt háromszögek, színüktől függetlenül, a kép mozgalmasságát adják, mert formájuk lévén a folyamatos mozgás, feszültség, ellenállás van. A kihasítás pillanatnyi csend, az erőszak láthatatlan csendje. Aktuális a kép többértelműsége, a szövetség, az egymás mellettiség, az önazonosság keresése egy multikulturális közegben, egyúttal az egyéni határok megőrzése, fel nem adása is. A mű absztraktsága elleplezi, hogy itt a művész belső küzdelmét is látjuk, a látvánnyal, az észrevett, de becsukott szemekkel. A négyrészes műben megváltozik a fent és lent, oldalt, hátul és elől fogalmak kapcsolata, szemünk mozgatásával lelhetjük és fedezhetjük fel a forma összetettségét, labirintusát.
A Perzselő szorongás, 2014 képen a kékeslila szín térhatást kelt a talpát képező fekete és a fölfelé hegyesedő sárga háromszöggel. Mintha színes vitorlák lennének. De az egyiknek nem látjuk a csúcsát. A kép súlypontja eltolódik, nem a kép középpontja felé mutat, ezzel megbontja a kép kompozíciójának harmóniáját, a liláskék háromszög kívülállóvá válik, kijön, kilép a képből.
A Feszültség és harmónia, 2015 kép szigorúan szerkesztett, logikus felépítésű, mégis véletlennek hat, holott nem az. Mintha egy üres, kivágásaival hiányos acéllemez lenne a fekete sávokkal határolt mű. A bal oldalán nyitott, a jobb oldalán zárt. A menekülési útvonal adott, de egyirányú. A kép belső tere halvány, pasztellszíneket tartalmaz, alig sárga, lila, kék és szürkésfehér. A kimetszett tér szinte átlátszó, átlátható. Nézünk az ürességbe, a levegőbe, a hegyre, a tengerszemre. Nézünk a Héttoronyból. A közeli perspektíva révén nem azonnal ismerjük fel, a nyitott tér mellett valami nem az. Nem lakásalaprajzot, de nem is megművelt földek légi felvételét látjuk. A forma megtörik, ez adja a kép zártságát, labirintus jellegét. Itt nincs térhatás, síkban szemléljük a téglalapokat, nincs háromszög sem. Elhaltak az élek, a hegyes szögek.
A Változó lehetőség III., 2012 kép töredezett tükör is lehetne, a kép baloldaláról futnak a fekete háromszögek a kép jobboldala felé. A két háromszög közé szorult országút, fontos irány, az út kiemelkedik a térből. Visszatérni nem lehet, de az út a végtelent is tükrözi.
Kölüs Lajos
A hetedik hiánya
Bizalmi ékek, szögek sorakoznak a képeken. A feszültség forrását és hatását teremtik meg és hordozzák (Fénytörténetek V., 2015). Hatalmas felületű, több darabból összerakott kép mozgalmassága a kompozíció szerkezetéből, struktúrájából adódik. Bárhonnan is indulunk el a képben, mindvégig a kép közepében vagyunk. A középpontban. Bak Imrénél a struktúra a térillúzió. Világa nyitott, a mostani alkotásai befele koncentrálnak, ha nem is tárja elénk teljes önmagát, önmagáról, helyzetéről, küzdelméről ad képet. A nincs tovább soháját, a jelenben felbukkanó jövőt, az eltűnő múltat kereső-kutató elmét építi fel, mindössze hat új képpel. Konstruál, ha nem is a koncept talaján, filozófiájával. Bár a színek homályosabbak lesznek, mintha a szem öregedne, és egyre kisebb a színtartomány látása, élessége. Szó nincs erről. Békét akar és békét hoz. Nem a mindenki békéjét, ami lehetetlen, abszurd is lenne, hanem az önmagával való békét, hogy van és egyszer csak volt-lesz. Ezekben a háromszögekben, ezekben a selymes, súlytalan színekben. A néhány piros felületben, a drámai, vérhez köthető színben. (Cím nélkül, 2015)
Fedőlap is lehetne a piros téglalapot mutató kép (Konstruktív dekonstrukció, 2015), ahol nincsenek háromszögek. Ez a séma a béke jele, csipkebokor. Bak nem fogalmaz manifesztumot, nem szövegez paradigmaváltást, műveket hoz létre, fátylat terít a fehér vászonra, a színek betakarnak. Egyfajta kiegyezés a világgal, önmagával? Jégeső nélkül. Szavak sem kopognak, az alkotói lendület töretlen, hitelesen az, önszuggesztív és szubjektivitása eleven, kételyeket felvető, de nem válik kiszolgáltatottá. Ez kreativitásának köszönhető, kerüli a sablonokat, miközben sablonokkal dolgozik, kimér, bemér, átméretez, egymáshoz köt dolgokat. Kötései a mellérendeltséget sugallják (Fénytörténetek V., 2014), nincs alá- és fölérendelt mozzanat, vágy, gondolat. Nincs külső parancs, Bak belső énjéből merít, a késztetésből, hogy a művészi eszközök teljes birtokában képes legyen nyomról nyomra járni, azaz túlélni, megélni, átélni, alkalmazkodni. Visszahúzódó természete művészi határozottsággal párosul, teszi, mert meri tenni, és úgy, hogy a világgal és önmagával való konfliktusai ellenére a művész és nézője viszonyát nem veszíti szem elől. Felkarol és kiemel színeket, másokat háttérbe szorít, nem engedi érvényesülni, inkább lefokozza, tisztán szólhasson, a transzcendencia szolgálat, a művészet szolgálata, az örökkévaló keresése.
Nem lehet egy kifejezésformát egy másikkal interpretálni. – idézi Bakot Arturo Schwarz (Balkon Online). Ez a kérdéskör örök gond számomra. A nyelvileg megragadhatatlan nemcsak a képzőművészetben létezik, hanem az irodalomban is. Sőt két ember viszonyában is. Ember és ember közötti kapcsolatban, ember és természet vonatkozásában.
Bak Imre álmait nem ismerem, egyik kép sem álomszerű, ám mégis úgy érzem, hogy a művész az álom és valóság dichotómiáját is belefoglalja alkotásaiba. Az ismeretlen sötét ott lappang a fekete színekben és átjárókban, labirintusokban (Perzselő szorongás, 2014). Az emberi vágyban, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, szabadon, az eső után felragyogó napsütés élességében. Az ébredés utáni köd- és gondolatgomolyag, az emlékképek az emberi elme világát mutatják, a tudattalant, a távolit, az érthetetlent. Bak Imre töretlen munkakedve jelzi, a jelenben él, horizontja viszont távoli, a végtelen homályába vesző. Kunderát parafrazálva, képet csak képpel lehetne kritizálni, elemezni. Ennek belátásával jelzem, hogy Bak Imre hat képe a hetedik hiányában is teljes. Fél tucat. Kis és nagy kép, egész falfelületet elfoglaló.
Hogy mit jelent és mit jelöl a kép, az mindig kérdés. Innen vagyunk, vagy onnan, túl vagyunk vagy mégsem. A képeknek mögöttes tartalma van, ami nyelvileg csak részben ragadható és fejezhető ki. A kimondhatatlan Bak Imre geometrikus műveinek is elválaszthatatlan része. Érzelmi és gondolati tartománya kisugárzással bír, annak felismerésével, hogy a rétegzett, szelvényezett formák nem bonyolultak, de csak látszatra egyszerűek. Továbbra sincs perspektíva, ív és görbe. A forma- és színvariációk sejtetnek is, elengedik a ráció kezét, sőt a rációt kérdőjelezik meg, hogy önmaguknál többet mondanának vagy gondolnának.
Bak Imre elbizonytalanít kissé, hovatovább milyen úton jár, ha még nem járt rajta. Közelebb kerül hozzánk, mert szellemi (virtuális) tere nem csontosodott meg, képes önmaga akadémizmusát felszámolni. [B]enne akarok lenni a világ festészeti vérkeringésében, tekintet nélkül arra, hogy a képeimet el tudom-e adni vagy sem. Szakmai fanatizmus ez, amely ki tudja, még meddig tartó pályám vége felé sem tágít mellőlem. – vallja magáról. (Artmagazin Online)
A tér metafizikáját vizsgálja, és messze tekint, a végtelenbe, az üres térbe, a semmibe. Az üres tér azonban nem lehet üres, hanem bizonytalan, hogy ott van-e valami. Van is, nincs is. Micsoda szín-tér! Kimeríthetetlen. Bak Imre továbbra is a kép terében áll, egy minden gyanú felett álló világban.