Néhány perc késéssel érkezem kedd este a Katona József Színházba, Magolcsay Nagy Gábor második ismeretlen című verseskötetének bemutatójára. Nagykabátban, sállal a nyakamban állok a színház halljában, némiképp tanácstalanul. A nézőteret megtöltötték az érdeklődők, a színpad szélére gondosan odahelyezett kis asztalnál Rajkai Zoltán olvas fel a kötet verseiből, a költeményeket ki is vetítették, Győrffy Ákos pedig (mint a fél Horhos) zenél. A szerző összművészeti bemutatót ígért, láthatóan ezt be is tartotta.
A bevezető felolvasás után Szalai Zsolt, a könyv (és egyben lapunk) szerkesztője veszi magához a szót, Magolcsayval való egymásra találásukról beszél, a háttérben megjelenik az Ambroozia legújabb lapszáma is, benne Gábor és Szabó Kristóf versintallációival.
Érezhetően kis zavar támadt a rendezvény univerzumában, Zsolt tájékoztatja az egybegyűlteket, hogy a szerző sajnálatos módon eltűnt, de feltehetőleg hamarosan előkerül. Ezt gyorsan kihasználva megindulok, hogy leüljek végre. Annyian vannak, hogy csak az első sorban találok helyet. A várakozás perceit kitöltendő újra felolvasás következik, Győrffy Ákos megint aláfest, kifejezetten szuggesztív, megkapó ez így: szöveg, zene és kép. Később aztán megtudom, hogy Gábor pontosan érkezett, csak a színpad bal oldala melletti sötét folyosórészben, a fal takarásában várakozott, így az est többi résztvevője okkal gyanakodhatott arra, hogy késik.
Végül aztán minden érintett elfoglalja helyét a színpadon, a moderátor szerepében ezúttal Gaborják Ádám kritikust, a JAK elnökét köszönthetjük, aki az első kérdést a szerzőhöz intézi, arról érdeklődik, hogy milyen érzés volt kézbe venni második verseskötetét, elvégre az első már viszonylag régen, hat évvel ezelőtt jelent meg. Magolcsay a szüléshez hasonlítja az érzést: kilenc hónapon át pontosan tudjuk, hogy lesz egy gyerekünk, de mindez nem számít, mert amikor megszületik, az az igazán durva. Felmerül, hogy a szerző sok ötlete, kötetterve közül (Logo-mandalák; Nyolcadik nap: a bolygó kifosztása; második ismeretlen) miért éppen erre esett a választás. 
Gábor elárulja, hogy az AmbooBook Kiadó korábban már pályázott egy logo-mandala kártyagyűjtménnyel a Nemzeti Kulturális Alapnál, azonban az NKA pozitív döntése hiányában végül ez a könyvmegjelenés elmaradt, ellenben a következő pályázaton a második ismeretlen elnyerte a támogatást. A szerző elmondása szerint fel sem merült a két koncepció fuzionálása, hiszen ő sosem bont fel kötetkoncepciót, bár költészetében többféle versbeszéd jelen van, ezek egymástól el-elkülönülnek.
Gaborják a kötetszerkesztés felé tereli a beszélgetést, arra kíváncsi, hogy a kiadó hogyan figyelt fel a Magolcsay-világra, és felveti azt is, hogy a vizualitással és tipográfiával ennyire mélyen foglalkozó költészet papír formátumban nehezen adható ki. 
Szalai Zsolt leszögezi, hogy a vizuális költészetet kifejezetten szereti, Papp Tibor és Petőcz András ilyen típusú munkássága is közel áll hozzá, és Gábor publikációit már korábban is ismerte. A személyes találkozás egy nyári írótáborhoz köthető, végül Zsolt felkérésére másfél éve Magolcsay és Papp Tibor előadást tartottak a Véneki Alkotótáborban, Gábor a Metanoia Park címen futó projektjét mutatta be, amit aztán Szalai később kiállításként el is hívott Győrbe. „Kíváncsi voltam, mi van még a tarsolyában” – zárja válaszát a szerkesztő.
A könyv borítójával kapcsolatban Szabó Imola Julianna, a kötet tervezője elmondja, hogy nem pontosan emlékszik, hogyan jött a borítón szereplő DNS-spirál ötlete, lehet, hogy beszélgettek erről, mindenesetre tervezőként nehéz volt számára a hagyományos tipográfiai megvalósítástól ennyire eltérő kötethez megfelelő, kifejező borítót készíteni. Végül emellett a montázs mellett döntöttek a szerzővel, ami a spirálból és a háttérben meghúzódó tengerből áll. Gábor elmondja, hogy ő valójában – bármilyen infantilisnek is tűnik – megálmodta a borítót, amely egyébként kapcsolódik is a könyv mottójául választott Menyhay Imre-idézethez:
Az embert két dimenzió veszi körül: a horizontális a racionális, a vertikális pedig az irracionális (transzcendentális). A horizontális dimenzió arra ad feleletet, hogy az ember miért olyan, amilyen, s miért úgy gazdálkodik, ahogyan gazdálkodik (ez a relativitás szintje, a logikáé, a tudományos vizsgálódások lehetőségeié). A vertikális pedig arra, hogy biológiai-evolúciós érettsége még mire tenné képessé mindezen felül. A vertikális dimenzió az abszolútum szintje, amelynek lényege nem közelíthető meg logikusan, mert nem érvényesek a kauzalitások, s a fogalmak elvesztik érvényességüket. Ez a dimenzió csak képzeletben, érzelmekkel és szimbólumokkal közelíthető meg.
A szerző kifejti, hogy őt a vertikális dimenzió, a transzcendens érdekli, és amikor félálomban azon gondolkozott, hogy mi legyen a kötet borítóképe, rögtön a létra ugrott be, ami valójában a vertikális közlekedés eszköze, és eszébe jutott a Weöres-idézet is („Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, / fölötted az ég, benned a létra.” – Szembe fordított tükrök), ez alakult aztán DNS-spirállá.
A moderátor kérdésére Szabó Imola elmondja, hogy rendkívül nehéz volt a megfelelő betűtípust megtalálni, illetve a rejtvényversek megvalósítása sem volt könnyű, mindazonáltal nagyon élvezte a közös munkát; valójában ő volt az, aki figyelt arra, hogy ne vigyék túl a koncepciót.
Imola rávilágít arra is, hogy ő az első perctől kezdve nem szövegekként, hanem elsősorban képekként kezelte a költeményeket, minden oldalt külön pozícionált. Magolcsay megjegyzi, hogy a munka során gyakran elszállt az agya és Imola volt a kontroll, akinek a csöndjeiből is sokat tanult, például amikor egy változtatási javaslatra, egy ötletre Imola nem válaszolt, a szerző rögtön máshogy kezelte a szóban forgó elgondolást. „Ez a technikám: a hallgatás.” – nevet fel Szabó Imola.
A vizuális költemények műhelytitkai kapcsán Magolcsay elmondja, hogy először a horizontális korpusz születik meg, de már ekkor van egy érzés, egy szószerkezet, amivel kapcsolatban eldől, hogy az rávetíthető-e a szövegtestre. Ez sok barkácsolást is igényel, de figyel arra, hogy a versírás nem maradjon meg csupán mateknak. A logo-mandala formájának megtanulása is fél évbe telt, tehát maga a koncepció megtanulható, de – ahogy arra a szerző felhívja a figyelmet – ez nem azt jelenti, hogy a szöveg költészetté is válik, hiszen ezeket a formákat meg is kell tölteni invencióval.
A kötet mottójával kapcsolatban Gaborják Ádám azt firtatja, hogy milyen úton-módon lett a könyv esztétikai alapja egy gazdasági definíció. Kiderül, hogy a szerző gazdasági szakközépiskolába járt, ennek kapcsán több közgazdász nevére is emlékszik, és évekkel később találkozott Menyhay Imre könyvével, aminek kapcsán felelevenítette a tudását. Ez az idézet pedig folyamatosan működött benne, és arra következtetésre jutott, hogy a vertikális, transzcendentális irányok működtetik a lírai teljesítményt. Magolcsay célja ezekkel a szövegekkel az, hogy mozdítsák ki az olvasót.
A moderátor felveti, hogy a költeményekben kihagyásos beszédmód működik, nincs mindig összefüggés az egyes szövegrészek között. „Nem akarok tökéletes szöveget írni, ami lineárisan halad.
A hangzás, a nyelv a fontos, a nyelv csengése, talán ezért váratlanok a sortörések vagy a képütközések.” – érkezik a válasz. Magolcsay elmesél egy történetet arról, hogy gyerekkorában megérzett valamit, amikor egy véletlenül megtalált C60-as kazettáról rock and roll zenét hallgatott. Nem tudta megfogalmazni azt a misztikus érzést, ami a hatalmába kerítette, mégis igyekezett megérteni, hogy miről lehet szó. Ennek köze lehet ahhoz, hogy őt elsősorban a transzcendentális irányok foglalkoztatják.
Gaborják a kötethez tartozó jegyzetapparátusra tereli szót, amivel kapcsolatban Gábor úgy nyilatkozik, hogy az előző kötetében is jelen voltak intertextuális játékok, ám azokat nem jelezte jegyzettel. Felfigyelt arra, hogy a hozzá hasonló avantgárd alapállású költők nagy része fityiszt mutat az olvasónak és a kritikusnak, tehát a szövegek értelmezéséhez nem ad semmiféle támpontot, ez pedig fárasztó lehet. Ezzel szemben ő a hivatkozásokkal egy-egy kulcsot szeretne adni a szövegek értelmezéséhez. Szabó Imola megjegyzi, hogy a hivatkozásokkal legalább annyit dolgoztak, mint magával a könyvvel, azok egyre csak gyűltek, mígnem a kötet nagyon fontos részévé nem váltak. Magolcsay e körben azt is elárulja, hogy a Nyolcadik nap… kötethez legalább ötvenoldalas, ismeretterjesztő jegyzetrészt tervez, ami legalább olyan hangsúlyos lesz, mint a szépirodalmi szövegek.
A beszélgetés végén Rajkai Zoltán is bekapcsolódik, és elmondja, hogy élete legnehezebb versei voltak a második ismeretlen költeményei, pedig pályája során ez idáig legalább ezer verssel foglalkozott. Egy színész számára a fő nehézséget jelen esetben az jelenti, hogy a Magolcsay-szövegek olyannyira függnek a korpusztól, hogy látni kell magát a szövegtestet. A másik nehézség, hogy nagyon sok értelmezései réteg nyílik meg, azonban egyszerre csak egyetlen egyet lehet előadni. Gábor rávilágít, hogy ennek a típusú versbeszédnek éppen az a célja, hogy minél többféle olvasatot generáljon. A szerzői szándék nem a saját üzenet előre tolása volt, hanem az, hogy az olvasó elinduljon maga felé, hogy újraolvassa, újragondolja a könyvet.
Az est záró felvonásában Szabó Kristóf rendkívül inspiráló, izgalmas vizuális videóinstallációját tekinthette meg a közönség, ami a könyv költeményeinek felhasználásával készült. A vetítés alatt pedig ismét Győrffy Ákos játszott. Szöveg, zene és kép együttese olyan pszichedelikus élménnyel lepett meg, hogy a taps után szükségem volt néhány percre, míg visszatántorogtam a vertikális dimenzióból a horizontálisba.
Bende Tamás
Fotók: Sam Matysen
