Bak Imre Feszültség és harmónia
2015. 11. 04. – 2015.12. 05.
Deák Galéria
1066 Budapest, Mozsár u. 1.
Deák Csillag
Töredezett tükör
Belépve a Deák Galériába szemünket magához vonzza egy piros téglalap, mintha egy ajtót látnánk, amin be szeretnénk nézni. Nem csak benézünk, hanem be is lépünk egy ismeretlen térbe, amely tüzes, ellenállhatatlan, ahol tűz ég, izzó vas és vulkán lávája látható (Cím nélkül, 2015). A kép többi része a lefedést, az elfedést, a védettséget szolgálják, a vékony, keskeny vonalak, téglalapok függőlegesek, itt nem dominál a vízszint. Se ősz, se tél, levél sehol. Ág nélküli világ, összenyomódnak a sávok, valahogy a feltámadást, a stilizált keresztet juttatja eszembe a kép.
Bak Imre művének absztraktsága érzelemmel telített, feszültséget teremtő és hordozó. Itt nem az elmagányosodott embert látjuk és halljuk, hanem a pontosan fogalmazó, békességet igénylő művészt, aki képes nézőit maga mellé állítani. Kezdem érteni a kiállítás címét: Feszültség és harmónia. A következő izzó vörös kép, a Konstruktív dekonstrukció, 2015 is hasonló ellentétpáron alapszik. A sárga és a kék szín oldja valamelyest a piros szín erőszakosságát, kihatását. A fékező, egyensúlyt teremtő más színek területe visszaszorított, korlátozott, de ennek ellenére képesek összességében a piros szín ellensúlyát megteremteni.
Bak Imre képei elsősorban a konstruktivista és a hard-edge, valamint a color-field painting hagyományaihoz köthetők. A most bemutatott festményei, egy kivételével, az elmúlt két évben születtek. Finom határozottsággal mozdul el korábbi perspektivikus, látképszerű kompozíciójú műveitől egy bátrabb és élénkebb színhasználat és strukturális kombináció felé. Míg korábbi műveiben a tér mélységének hangsúlyozása kiemelkedő fontossággal bírt, addig legújabb képein újra megjelennek a sík, a függőleges és vízszintes vonalak alkotta, festészettörténeti utalásokkal gazdagított hálózatok.
A kiállítás központi darabja, a Fénytörténetek V. című hat méter hosszú, négyrészes táblakép a geometriai formák izgalmas hálózatából építkezik, és a korábbi dinamikus, tájképszerű művek összefoglalásának tekinthető. A tér mélységét folyamatosan érzékeltető, élénk színvilágú mű nem pusztán lezár egy korszakot, de nagyvonalú gesztusaival előrevetíti Bak legújabb, konstruktivista utalásokkal telített sorozatát. Idei festményein már a stabilitást és nyugalmat árasztó, elsősorban fekete vízszintesek és függőlegesek, hosszú háromszögek dominálnak, velük a változatosabb színkombinációjú terek racionálisabbak, de mégis oldottabbak lettek. Bár úgy tűnik, hogy Bak ismét az ortodox geometria felé fordult, mégis képes megtartani azt az esszenciálisan baki elvet, hogy a néző a tiszta absztrakción túl más jelentésrétegeket is felismerhessen műveiben.
A Fénytörténetek V., 2015-ben háromszögek olvadnak egybe, tartják egymást, töltik ki a teret, a vásznat. Alagutak, sátrak, a tér különös csúcsai és formái. Nincs uralkodó szín, a formák elrendezése a nyugalom felé tereli a néző érzéseit. Ez még nem az ősz, ha sápadnak is a színek. Nincs harsányság, visszafogott tekintet pásztázza a jelenségeket, rakja össze, szűri meg a látottakat. Nincs végletesség, sodródás sem. Az ékként használt háromszögek, színüktől függetlenül, a kép mozgalmasságát adják, mert formájuk lévén a folyamatos mozgás, feszültség, ellenállás van. A kihasítás pillanatnyi csend, az erőszak láthatatlan csendje. Aktuális a kép többértelműsége, a szövetség, az egymás mellettiség, az önazonosság keresése egy multikulturális közegben, egyúttal az egyéni határok megőrzése, fel nem adása is. A mű absztraktsága elleplezi, hogy itt a művész belső küzdelmét is látjuk, a látvánnyal, az észrevett, de becsukott szemekkel. A négyrészes műben megváltozik a fent és lent, oldalt, hátul és elől fogalmak kapcsolata, szemünk mozgatásával lelhetjük és fedezhetjük fel a forma összetettségét, labirintusát.
A Perzselő szorongás, 2014 képen a kékeslila szín térhatást kelt a talpát képező fekete és a fölfelé hegyesedő sárga háromszöggel. Mintha színes vitorlák lennének. De az egyiknek nem látjuk a csúcsát. A kép súlypontja eltolódik, nem a kép középpontja felé mutat, ezzel megbontja a kép kompozíciójának harmóniáját, a liláskék háromszög kívülállóvá válik, kijön, kilép a képből.
A Feszültség és harmónia, 2015 kép szigorúan szerkesztett, logikus felépítésű, mégis véletlennek hat, holott nem az. Mintha egy üres, kivágásaival hiányos acéllemez lenne a fekete sávokkal határolt mű. A bal oldalán nyitott, a jobb oldalán zárt. A menekülési útvonal adott, de egyirányú. A kép belső tere halvány, pasztellszíneket tartalmaz, alig sárga, lila, kék és szürkésfehér. A kimetszett tér szinte átlátszó, átlátható. Nézünk az ürességbe, a levegőbe, a hegyre, a tengerszemre. Nézünk a Héttoronyból. A közeli perspektíva révén nem azonnal ismerjük fel, a nyitott tér mellett valami nem az. Nem lakásalaprajzot, de nem is megművelt földek légi felvételét látjuk. A forma megtörik, ez adja a kép zártságát, labirintus jellegét. Itt nincs térhatás, síkban szemléljük a téglalapokat, nincs háromszög sem. Elhaltak az élek, a hegyes szögek.
A Változó lehetőség III., 2012 kép töredezett tükör is lehetne, a kép baloldaláról futnak a fekete háromszögek a kép jobboldala felé. A két háromszög közé szorult országút, fontos irány, az út kiemelkedik a térből. Visszatérni nem lehet, de az út a végtelent is tükrözi.
Kölüs Lajos
A hetedik hiánya
Bizalmi ékek, szögek sorakoznak a képeken. A feszültség forrását és hatását teremtik meg és hordozzák (Fénytörténetek V., 2015). Hatalmas felületű, több darabból összerakott kép mozgalmassága a kompozíció szerkezetéből, struktúrájából adódik. Bárhonnan is indulunk el a képben, mindvégig a kép közepében vagyunk. A középpontban. Bak Imrénél a struktúra a térillúzió. Világa nyitott, a mostani alkotásai befele koncentrálnak, ha nem is tárja elénk teljes önmagát, önmagáról, helyzetéről, küzdelméről ad képet. A nincs tovább soháját, a jelenben felbukkanó jövőt, az eltűnő múltat kereső-kutató elmét építi fel, mindössze hat új képpel. Konstruál, ha nem is a koncept talaján, filozófiájával. Bár a színek homályosabbak lesznek, mintha a szem öregedne, és egyre kisebb a színtartomány látása, élessége. Szó nincs erről. Békét akar és békét hoz. Nem a mindenki békéjét, ami lehetetlen, abszurd is lenne, hanem az önmagával való békét, hogy van és egyszer csak volt-lesz. Ezekben a háromszögekben, ezekben a selymes, súlytalan színekben. A néhány piros felületben, a drámai, vérhez köthető színben. (Cím nélkül, 2015)
Fedőlap is lehetne a piros téglalapot mutató kép (Konstruktív dekonstrukció, 2015), ahol nincsenek háromszögek. Ez a séma a béke jele, csipkebokor. Bak nem fogalmaz manifesztumot, nem szövegez paradigmaváltást, műveket hoz létre, fátylat terít a fehér vászonra, a színek betakarnak. Egyfajta kiegyezés a világgal, önmagával? Jégeső nélkül. Szavak sem kopognak, az alkotói lendület töretlen, hitelesen az, önszuggesztív és szubjektivitása eleven, kételyeket felvető, de nem válik kiszolgáltatottá. Ez kreativitásának köszönhető, kerüli a sablonokat, miközben sablonokkal dolgozik, kimér, bemér, átméretez, egymáshoz köt dolgokat. Kötései a mellérendeltséget sugallják (Fénytörténetek V., 2014), nincs alá- és fölérendelt mozzanat, vágy, gondolat. Nincs külső parancs, Bak belső énjéből merít, a késztetésből, hogy a művészi eszközök teljes birtokában képes legyen nyomról nyomra járni, azaz túlélni, megélni, átélni, alkalmazkodni. Visszahúzódó természete művészi határozottsággal párosul, teszi, mert meri tenni, és úgy, hogy a világgal és önmagával való konfliktusai ellenére a művész és nézője viszonyát nem veszíti szem elől. Felkarol és kiemel színeket, másokat háttérbe szorít, nem engedi érvényesülni, inkább lefokozza, tisztán szólhasson, a transzcendencia szolgálat, a művészet szolgálata, az örökkévaló keresése.
Nem lehet egy kifejezésformát egy másikkal interpretálni. – idézi Bakot Arturo Schwarz (Balkon Online). Ez a kérdéskör örök gond számomra. A nyelvileg megragadhatatlan nemcsak a képzőművészetben létezik, hanem az irodalomban is. Sőt két ember viszonyában is. Ember és ember közötti kapcsolatban, ember és természet vonatkozásában.
Bak Imre álmait nem ismerem, egyik kép sem álomszerű, ám mégis úgy érzem, hogy a művész az álom és valóság dichotómiáját is belefoglalja alkotásaiba. Az ismeretlen sötét ott lappang a fekete színekben és átjárókban, labirintusokban (Perzselő szorongás, 2014). Az emberi vágyban, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, szabadon, az eső után felragyogó napsütés élességében. Az ébredés utáni köd- és gondolatgomolyag, az emlékképek az emberi elme világát mutatják, a tudattalant, a távolit, az érthetetlent. Bak Imre töretlen munkakedve jelzi, a jelenben él, horizontja viszont távoli, a végtelen homályába vesző. Kunderát parafrazálva, képet csak képpel lehetne kritizálni, elemezni. Ennek belátásával jelzem, hogy Bak Imre hat képe a hetedik hiányában is teljes. Fél tucat. Kis és nagy kép, egész falfelületet elfoglaló.
Hogy mit jelent és mit jelöl a kép, az mindig kérdés. Innen vagyunk, vagy onnan, túl vagyunk vagy mégsem. A képeknek mögöttes tartalma van, ami nyelvileg csak részben ragadható és fejezhető ki. A kimondhatatlan Bak Imre geometrikus műveinek is elválaszthatatlan része. Érzelmi és gondolati tartománya kisugárzással bír, annak felismerésével, hogy a rétegzett, szelvényezett formák nem bonyolultak, de csak látszatra egyszerűek. Továbbra sincs perspektíva, ív és görbe. A forma- és színvariációk sejtetnek is, elengedik a ráció kezét, sőt a rációt kérdőjelezik meg, hogy önmaguknál többet mondanának vagy gondolnának.
Bak Imre elbizonytalanít kissé, hovatovább milyen úton jár, ha még nem járt rajta. Közelebb kerül hozzánk, mert szellemi (virtuális) tere nem csontosodott meg, képes önmaga akadémizmusát felszámolni. [B]enne akarok lenni a világ festészeti vérkeringésében, tekintet nélkül arra, hogy a képeimet el tudom-e adni vagy sem. Szakmai fanatizmus ez, amely ki tudja, még meddig tartó pályám vége felé sem tágít mellőlem. – vallja magáról. (Artmagazin Online)
A tér metafizikáját vizsgálja, és messze tekint, a végtelenbe, az üres térbe, a semmibe. Az üres tér azonban nem lehet üres, hanem bizonytalan, hogy ott van-e valami. Van is, nincs is. Micsoda szín-tér! Kimeríthetetlen. Bak Imre továbbra is a kép terében áll, egy minden gyanú felett álló világban.
