Filmtekercs
A képgyűjtemény több mint hetvenéves. Borítója világosszürke vászon, rajta Újvidék felirat, jobb fölső sarkába fekete-fehér zongorabillentyűket rajzolt valaki, és a közepe táján régi fotón színésznő mosolyog. Az első oldalon ajánlás a színésznő vendégszereplése emlékére, a dátum 1942. január 24. Belül, a képeken a volt báni palota több látószögből, híd, épületek, látképek, Duna-part, híd fölrobbantva.
Anna sokszor átlapozta ezt az albumot, de nem figyelt se Újvidékre, se dátumra. A színésznő, akinek a képgyűjtemény készült,ezek szerint a városban szerepelt ekkor. Annának eszébe jut a film, a Hideg napok, a hatvanas években forgatták. Megnézi a szereplők névsorát a neten. Igen, ott a színésznő neve, azé a színésznőé, aki Újvidéken játszott a razzia idején, és aki azt az albumot kapta, amit ő most a kezében tart.
Anna ezután nekiindul, elsőként ehhez a filmrendezőhöz megy, aki a Hideg napokat forgatta. A rendező azt mondja, nem tudott a színésznő korabeli vendégszerepléséről, kizárólag gyakorlatias volt a szereplőválogatásnál. Mellékfigurák alakításához olyan színészeket választott, akikkel nincs sok tennivaló, kevés instrukcióval, jól dolgoznak. Mivel a színésznő már számos filmben szerepelt, a karakterhez is passzolt az arca, alakja, ezért a rendező őt is beválogatta.
Meséli még a rendező, hogy a film jelmeztervezőjeközvetlenül a kijáratnál ült le a film bemutatóján. Senki nem értette, miért oda. A vetítés után mondta el, attól félt, rosszul lesz, ha végignézi, ezért széket kerített az ajtó mellé. A jelmeztervezőugyanis az eredeti újvidéki helyszínen ott állt a jégen, amikor elhangzott a tüzet szüntess, ezértnem lőtték bele a Dunába. A bemutatóig csak részeket látott a forgatásból, de a kész filmet levetítve, összefüggően mégis más. Érthető, hogy félt. Nem lett semmi baj, közli a rendező. A túlélő jelmeztervező szerint katartikus volt az előadás.
A képalkotás sok mindenre ráveszi az embert, majdnem úgy működik, mint az ősember barlangrajza. Eközben megtanul félelmet legyőzni, esetleg szembenéz valamivel.
Annát hosszabb utazásra küldjük, legyen lehetősége képkészítésre. Az utazás részint elképzelt, részint valóságos lesz. Az úton különféle levéltárak találhatók, mert fontosak a dokumentumok, de a tapasztalás annál inkább.
Itt az ideje a cselekvésnek, engedjük játszani Annát. Utazzon Szabadkára, Újvidékre, Zsabjára, Csurogra, délvidéki településekre vendégszerepelni. Bácskában éppen úgy, akárcsak máshol, változatos válogatási szempont szerint öltek. Anna ragadjon ki egy időintervallumot, pillanatnál is kevesebbet, mondjuk a múlt század negyvenes éveit, mégpediga teljes évtizedet. Álljon az egykori szereplők helyére, élje az életüket, legyen szerb, zsidó, magyar, próbálja ki magát mindegyik valóságban, különböző időpontban, többféle helyzetgyakorlatban.Eközben forgassa le a jeleneteket, vágja meg a kész anyagot, illessze össze a részeket, nézze végig, egészen a katarzis állapotáig, addig, amíg a képzeletvetítővászna lassan kifehéredik, mert összefüggéseiben látva a hatás egészen más, mintha töredéket szedegetne össze.
Lehetséges, hogy Anna filmszalagja fekete-fehérben készül, mégis megkérdezi majd, milyen színű a bűntudat, pedig ezt hagyományos mozgóképtechnikával érzékeltetni éppúgy lehetetlen, mintha a félelemmel kapcsolatban kérdezné ugyanezt.
Szavak
Föl, le. Hintázok. Előrelendülök, a két lábam a járda fölött kalimpál, ilyenkor látom a térdemet, szúnyogcsípéses lábszáramat. A csípéseket elvakarom, másnapra seb van a helyén, azt is elvakarom, folyik a lábamon a vér, szeretem nézni. Szétkenem, rajzolok vérrel a lábamra, csupa maszat vagyok. Hogy nézel ki megint, hallom a konyhából anyám hangját, így nem jöhetsz velem.
A krumplibogárnak nincs vére, sárgás, büdös lé folyik belőle, ha tégladarabbal szétlapítom. A hernyóknak sincs. A krumplibogarak egyformák, a hernyók nem. Van zöldesfehér, fekete, barna, zöld. A papmacska színes, és mintha szőrös lenne. Ütögetem a tégladarabbal, belőle olyan jön, mint a takony.
Vannak szép szavak és nem szépek. A felnőttek szerint. Parazsat teszek a nyelvedre, ha még egyszer hallom, ijesztget anyám, ha Katiról azt mondom, hülye. Állítólag ez nem szép szó. Kati a barátnőm. Játszunk, fésüljük a babákat. Játsszunk mást, megmosom a hajad, ajánlom Katinak. Tűri, hogy kibontsam a copfjait, belenyomjam a fejét a lavórba. Kicsit hüppög. Homokos víz van benne, attól szép lesz a hajad, vígasztalom. Kifésülni nem tudom, összeragadt kóccal a fején, bőgve rohan haza. Tudom, árulkodni fog.
Ülök a padlásfeljáróban. Nézem az orgonabokrok tetejét. A bokrok túl vannak a kerítésen, eltakarják a deszkák. Deszkakerítés, a kapuja nem kapu, csak ajtó. Bezártam a kaput, szaladok büszkén, anyám meg azt kérdezi, behoztad az ucc’ajtó kulcsát. Ha kinyitom, hintázhatok, mert a hintám az ajtó fölötti rúdra van szerelve. Ha nem hintázok, egy kampóra akasztom, a kerítés oldalára. Az udvarunk kicsi, nincs akkora hely, ahová a hintát fel lehetne állítani.
Nyáron mezítláb vagyok. Néha engem is kivisznek a szőlőbe, ilyenkor apám mögött ülök a biciklin. Vigyázni kell, nehogy elkapja a küllő a lábujjamat, mert az nagyon fáj. Kiérünk, apám a horolóval dolgozik vagy szőlőt kötöz. A benti kiskertünkben kapálni kell, de itt a homokon horolni. Így mondják.
Szeretek a szőlőben lenni, jó meleg a homok, a lábujjaim közé folyik. Szaladgálok a szitakötők, lepkék után. Leülök, térdig betemetem magam. Ások a kislapátommal. Találtam már csigahéjakat, kicsiket, nagyobbakat, a körtefa alatt egy gyűrűt, azt mondták, ezüst. Voltak rajta számok, ezernyolcszáznegyvennyolc, anyám elolvasta. Én túrtam ki a homokból, az enyém, játszhatok vele.
Anyám ujján karika meg kísérő gyűrű. Ez a nevük. Mosogatáskor leveszi mindkettőt, vigyáz rájuk. Van harmadik is, az ezüst. Ritkán húzza fel. Ünnepnapon. Azzal nem játszhatok. Sokszor hallottam, nem kő van benne, csak egy bakelitdarab, így mondják, de igazi kőnek látom. Köves gyűrű. A bakelitnek vöröses, barnás színe van, ha süti a nap, hasonlít a lábam szárán folyó vérhez. Van úgy, hogy feketének látom.
Apámnak nincs gyűrűje, elvették tőle az oroszok. Apám hat évig volt hadifogságban, a bakelites gyűrűt onnan hozta. Ezeket anyámtól hallottam. Nem tudom, milyen a fogság, kik azok az oroszok. Apám ezeket a szavakat nem mondja ki. Lehet, hogy nem szépek.
Pista bácsi tolja befelé a biciklit az udvarunkra, a ház oldalához támasztja, nem gondolok arra, hogy bassza meg az ánti, Pista bácsi mégis mindig kimondja, bassza meg az ánti. Ez csúnya beszéd, meg ne halljam tőled, gondolatban se, kapom a figyelmeztetést. Pista bácsinak lehet, kérdezem.
Sokszor vagyok rossz, ilyenkor sarokba kell állnom, nem jöhetek ki, csak ha engedélyt kapok rá. Előbb bocsánatot kell kérnem. Utálok bocsánatot kérni.
Hozd ide a szemétlapátot, mondja anyám, és várja a lapátot. Játszom, a babámat öltöztetem, zoknit húzok rá, nehezen megy. Ülök a babaszobában, ez a szemközti sarok, büntetésből nem ide szoktak küldeni. Anyám áll, kezében partvis. Ha szólok, ugorj. Éles a hangja. Te addig mit csinálsz, érdeklődök. Mindig tied az utolsó szó, kiabál, eredj a sarokba. Ott vagyok, jelentem ki, és húzom tovább a babazoknit. A másikba menj, utasít. Nagyon igazságtalannak gondolom ezt a sarokba állítást. Bezárva érzem magam. Nézem a falat. Világos szürkéskék, ezüstszínű, kiskosaras mintával. A kosarak üresek. Sok üres kosár. Kapargatom a vonalakat.
Van olyan is, amiről nem beszélünk. A hálószobaszekrény legalsó fiókjában két paroli apám egyenruhájáról. Ha egyedül vagyok, kihúzom a fiókot, nézegetem. A vállamhoz igazítom, lecsúszik. Hosszabb a vállamnál. A rádió fölötti képről pedig senki nem tudhatja, másik kép van alatta. Egyenruhás férfiak. Az egyikük apám. Nem értem, miért kell másik kép alá dugni. A pap bácsinak arról hallgatunk, hogy anyám párttag. Mindennap templomba járunk. Ezt nem hangoztatjuk, mondja anyám. Találgatom, mit jelent a párttag, hangoztatni.
Egyszer kötőtűvel megszurkáltam egy békát. Nehéz volt beleszúrni. Kíváncsi voltam, milyen a vére. Nem beszéltem róla senkinek.
Villamoson utazunk anyámmal, kinéz az ablakon. Szépnek látom. Nem olyan, mint otthon. Kanyarodik a sín, oldalra döccenünk, szandálom harisnyás lábához ér. Vigyázz, nehogy kiszakítsd, húzza odébb. Kesztyűs kezével végigsimítja az arcom. Üvegnejlon harisnyája van, a lábán körömcipő.
Hideg revü
A színésznő hazaért, bekapcsolta a villanytűzhelyet. A hallban a régi lemezjátszó hangszedő tűje alatt a bakelitlemez mintha forogna.
Közeleg az éjfél, lágyan.
Vigye el egy tangó tefeléd a
A színésznő átöltözik. A kalapot az előszobai kalaptartóba teszi, a cipőt áttöröli, sámfára húzza, és a gardrób alsó fiókjába pakolja. A ruhát kicsit szellőzteti, vállfára igazítja, utána beakasztja a hálószobai nagyszekrénybe.
Száz vágy muzsikál most az éjben,
szívem sír e zenében
Az öltözőasztalon muranói üvegből készült gyűrűtartó fénylik tompán, a mindennap viselt jegygyűrű ide kerül, de a blauvájsz már az ékszertartóba.
Ez a ritmus hozzon ide téged
Nem tartozom a kegyeltek közé, mondja, és könnyed mozdulattal vállára teríti a stólát. A nerc alig öregszik. Hatvan év múlva is szép. Olyan eleven.
a dal csupa ölelés,
csupa csók, csupa
A tűzhely legkisebb lapján eközben átmelegedett a rántott leves, utána kis jénai edényben a palacsinta.
ez a dal csupa
ez a dal csupa
A színésznő maga készíti a fizuráját, nem költekezik fölöslegesen. Takarékosan bánik a percekkel is. A lakásba érve első mozdulattal a tűzhelyet kapcsolja be. A konyha ablakból épp a Rózsadombra lát.
Száz vágy szava hív, te is érzed.
A színésznőről az a szóbeszéd járja, hogy fasiszta volt a háború idején. Énekelt a katonáknak.
Ez az éj, hogyha tova száll,
ilyen éj soha nem lesz már.
Azt is beszélik a háta mögött, hogy a kis Horthy szeretője volt akkoriban. Többen látták a magánpáholyában. Igaz, hogy csak egyszer. Újvidéken, egyszer. Revüben is fellépett. Ott énekelt. Énekelt. Az a revü. A revü.
Száz vágy szava hív, te is érzed.
Ez a perc, ez a végzet
Csak ne lett volna hideg. Annyira hideg.
