Huszonnégy

(regényrészlet)

 

 

Nem számított, hogy éjszaka van. Határozottan kopogott. Sima László készségesen engedte be, mintha már várta volna. Hellyel és kávéval kínálta.

Vajda Gergely nem zavartatta magát, helyet foglalt, a kávét is elfogadta, arra gondolva, hogy az övé, ami a termoszban van, jó lesz később.

– Mindig olyan jólesik kávézni éjszaka – mondta, hogy mondjon valamit.

– Nekem is.

– Nem tud aludni éjszaka?

– Nem akarok. Vagyis…

– Miért?

– Dolgaim vannak… Különben is, egyedül nem jó aludni. Nehéz…

Persze, az öreg Sima László egyedül él. Ez volt minden, amit Vajda tudott róla. Igaz ugyan, hogy egy ízben a szomszédasszonyuk (épp egy kis kölcsönért ugrott be hozzájuk) szóba hozott valami különös tragédiát Sima László életében, de ő és a felesége olyan tekintettel nézett rá, hogy jobbnak látta elhallgatni, s egy-kettőre távozni. Azóta kerüli őket, a kölcsön megadásáról is elfeledkezett. Vajda most már kissé bánta, hogy nem hallgatta végig a szomszédasszonyt, ha a történetet ismerné, jobban lehetne irányítani a beszélgetést, de talán még így sincs veszve minden.

– Ej-ej… – nézett szembe az öreggel fejét csóválva Vajda. – Hovatovább ez az álmatlanság is népbetegséggé válik… – tette hozzá, csak, hogy mondjon valamit.

– Igen, mert megérdemeljük…

– Ezt hogy érti…?

– Mert… – nyögte bizonytalanul Sima. – Mert mindenki, én is…

– ??

– Á… á…

– ??

– Nem is tudom…

– ??

Na, a beszéd, az egyszer nehezen megy!, állapította meg Vajda magában. Csak kuporgatjuk, gyűjtjük…, kifelé nem merjük engedni…, mert az rosszabb, mint a vetkőzés, jajj, szégyenlősek vagyunk… nattyon… Elő hát a harapófogóval? Vagy mi lesz ebből az egész riportosdiból?

– Na, jöjjön, tegyen cukrot a kávéjába… – váltott Sima, s közben legyintett, valahogy úgy: hagyjuk, nem érdemes.

– Mit akart az előbb mondani? – csökönyösködött Vajda a cukortartó után nyúlva.

– Hát… semmit…

– Semmit…?

– Csak… hogy ez a… gonoszság…

– Gonoszak vagyunk?

– Igen, vagyis nem is… csak… olyan…

– Milyen?

– Olyan…

– Valami nyomja a lelkét? – tette föl Vajda a kissé türelmetlen, és csöppet sem tapintatos kérdést, miközben óvatosan benyúlt a táskájába, hogy a diktafonját működésbe helyezze.

– Hát… úgy is mondhatnám… – kevergette elmélázva a kávéját az öreg.

Egy rendet hallgattak, kávéjukba kortyoltak.

– És…? – noszogatta aztán tovább Vajda az öreget.

– Tudja – folytatta az megremegő hangon, mint aki rég vár erre az alkalomra, s most izgatott – fontos elrendeznivalóm van…

Itt elakadt, mint aki nem tudja, vagy nem meri folytatni mondandóját.

– Kivel? – kérdezett vissza Vajda.

– Istennel. Vétkeztem vele szemben, de megbántam. Most azon vagyok, hogy kérjem bocsánatát. Hogy oldozzon föl engem. Mert így nem lehet élni…

Ezt szégyenkezve mondta, lehajtott fejjel. Vajda Gergely kezdett beindulni. Vajon, mi miatt emészti magát ennyire ez az ember? Mindenesetre látszik rajta, hogy belső kényszert érez kínjai kimondására. Milyen jó, hogy ide jöttem! Talán – jött tűzbe egyre jobban – megtudok valamit Isten és ember feloldhatatlan titkairól! Vagy… Francba – hűtötte le máris magát –, még el sem kezdtem a dolgot, máris milyen patetikus hangulatba kerültem…

– Isten jóságos – mondta aztán nem túl nagy meggyőződéssel, csak azért, hogy szóra bírja az öreget. Újabb egyenes kérdéssel a dolgok elébe menni nem merészelt, attól félt, ha nem tudja fenntartani a bensőségesség látszatát, elriasztja a vallani akarót. Mert, ha viszony van Isten és ember között, az csakis bensőséges lehet.

– Igen, jóságos – hagyta helyben Sima László tétován –, de aki a legnagyobb bűnt követi el vele szemben, aki a nevét hiába veszi a szájára…

– Hiába…?

– Nézze, világéletemben hívő ember voltam, akárcsak a feleségem, nyugodjon békében szegény…

– Nyugodjon békében – rebegte Vajda Gergely is zavartan. Csak ekkor tudatosult benne, hogy a személyes tragédiák napfényre hozása kínos is lehet.

– Falusi származású vagyok, akárcsak megboldogult feleségem. Békésen éldegéltünk az apámtól örökölt házban, szerettük egymást, féltük az Istent. Vasárnaponként eljártunk templomba, otthon mindennap hálát adtunk az Úrnak, hogy élünk és egymásé vagyunk. Ebédkor és lefekvéskor is imádkoztunk. A fennvaló meg is segített, gyarapodtunk szépen.

– Milyen gyarapodásra gondol? – szólt közbe Vajda Gergely meggondolatlanul.

– Milyenre? – csodálkozott el az öreg. – Hát új csűrt építettem, a pajtát kitataroztam, a városból vízpompát hozattam, bevezettük a vizet, elkészítettük a fürdőszobát…

Mindezt nagyon szomorúan, révedező tekintettel mondta, utána kis időre elhallgatott.

– No, de – folytatta kisvártatva –, hogy szavam ne feledjem – és Vajda Gergely ebben valami szemrehányásfélét vélt felfedezni –, volt nekünk a szobában, az ágyunk fölött egy szép, rézből öntött Krisztusunk. Esti imánkat mindig feléje fordulva mondtuk el, miután befeküdtünk az ágyba. Ez a feszület…

– Már nincsen meg? – kérdezte Vajda Gergely, mert gyorsítani szerette volna az elbeszélés ütemét. Utóbb jött rá, hogy kérdése a sietős, rossz artikuláció miatt állításnak tűnhetett.

Az öreg megütközve nézett rá:

– Honnan tudja?

– Mit honnan tudok?

– Hogy elástam…!?

– Elásta?

– Igen, a feleségem halála után.

– Nem tudtam.

– Csak megérezte? Hát ilyen nagy Isten hatalma?

Sima László immár szinte eszelősen folytatta történetét, mint aki meg van győződve arról, hogy úgysem hallgathat el semmit:

– Elástam, így akartam megbüntetni Istent azért, amit a feleségemmel tett. Utóbb jöttem rá, hogy ezzel magamat büntetem. Isten mindig tudja, mit kell tenni, ezzel szemben mi, emberek…

– Mit tett Isten a feleségével?

– Régen így mondtam: megölte. Ma már nem így gondolom.

– Mi történt, hogyan történt? – kérdezte Vajda Gergely enyhe irtózattal a hangjában. Az istenfélés és istenkáromlás különös kettőssége megmagyarázhatatlannak tűnt számára.

– Egy búcsú alkalmával… A feleségem épp gyengélkedett, az ágyban volt… Gyakran elővette valami asszonyi gyengeség, talán ezért nem lehetett gyermekünk se, ezért adtuk minden szeretetünket Istennek…

– Arra nem gondoltak…

– Nem – vágott közbe az öreg, mint aki tudja, mi következik –, sosem haragudtunk Istenre Sárám terméketlensége miatt, sosem vádoltuk őt. Inkább arra gondoltunk, azért kellett így legyen, hogy teljes szívünkkel Isten felé fordulhassunk.

– Na, és…? – próbált visszakanyarodni Vajda Gergely a történethez.

– Búcsúkor nálunk mindig vásár van. Egyedül kellett elmenjek a vásárba, a feleségem nélkül. Gondoltam, ha már a templomba se tudott eljönni, hát választok neki egy szentképet vásárfiának. Hazavittem, nagyon megörült a képnek, azt mondta, már régóta szerette volna, ha a konyhában is van valami, amire keresztény embernek jólesik rápillantani. Megkért hát, szegezzem föl. A hálószobába a konyhából kellett bejárni, egy fenyőgerendából rakott fal választotta el a két helyiséget egymástól. Kimentem, szeget, kalapácsot vettem elő, szemmel beállítottam, hogy hova kell kerüljön a kép, s verni kezdtem a szeget. Négyet-ötöt üthettem rá, amikor a szobából furcsa kiáltást hallottam. Gurgulázó kiáltást. Ma is a fülemben van… Befutottam a szobába, hát a súlyos, öntött Krisztus az ágyon hever, a feleségem mellett, neki pedig éktelen seb tátong a fején.

– Hogyan történhetett? – dermedt meg Vajda Gergely.

– Hogyan…, hogyan… A Jóisten a megmondhatója… Abba a gerendába kezdtem verni a szeget, amelyikbe a szoba felől a Krisztus is föl volt erősítve. A kalapácsolástól rázkódott a gerenda, a Krisztus megmozdult, s olyan szerencsétlenül esett a feleségem fejébe, hogy a sarka bezúzta a halántékát. Ha nem pont a sarka üti meg, életben maradhatott volna, mert azért nem volt olyan súlyos…

– Úgy látszik, így kellett történnie – mondta Vajda Gergely bárgyún.

– Igen. És ha elgondolom, hogy mindez búcsúkor, egy szentkép felszegzése közben történt, s a szobor egy olyan asszonyt pusztított el, akinek az Isten mindenkinél fontosabb volt…

– Mi történt utána? – nógatta Vajda Gergely az öreget, attól félve, ha elhallgat, búskomorságba esik, netán sírni kezd, s akkor ő is…

– Azt mondtam, nincs Isten. Mert, ha van, ilyesmi nem történhetett volna meg. Sárámat eltemettem, a pappal a temetés után összevesztem, a Krisztus-szobrot elástam az erdőben, a szentképet pedig földobtam a kamra legfelső polcára. Aztán annyira nem találtam a helyem az üresen maradt házban, annyira rossz volt szembenézni a falutársakkal, kiknek együtt érző tekintete mögött valami érthetetlen kárörömöt véltem fölfedezni, hogy jobbnak láttam a házat eladni, s onnan eljönni. Éppen akkor adták át itt ezeket a lakásokat, volt egy kis spórolt pénzünk, a ház árát fölpótoltam, azóta itt vagyok.

– Hány éve történt mindez?

– Tizenegy – mondta az öreg, és nagyot sóhajtott.

– És azóta?

– Egy ideig gondolni se akartam Istenre, hallani se akartam róla. Ha a számra vettem nevét, az káromlás volt.

– Aztán?

– Aztán lassan megváltoztak a dolgok…

– És a Krisztus-szobor?

– Néhány éve elmentem, hogy megkeressem, de nem találtam meg…

– Miért akarta megtalálni?

– Mert rájöttem…

– Mit gondol, mi lett a szoborral? – vágott a szavába Vajda Gergely. 

– Nem hiszem, hogy ember akadt volna rá…

– Hát akkor?

– Gondoljon, amit akar…

– Mire jött rá? – kérdezett vissza ekkor Vajda Gergely, mintha azt akarná jelezni, hogy erről nem gondol semmit…

– Hogy az figyelmeztetés volt. Isten figyelmeztetése. Mert mi azt hittük, hogy teljes szívből szeretjük, pedig valójában nem őt szerettük.

– Hanem?

– Nem tudom. Csak azt, hogy nem őt. Magunkat bizonyosan. S akkor a szentképek tisztelete bálványimádás.

– Mikor jött rá arra, hogy nem őt szereti?

– Mikor, mikor! – szisszent fel ingerülten az öreg –, újságíró létére okosabb embernek képzeltem magát! Hát akkor, amikor elhagytam, elfordultam tőle.

– Na, és mi van most?

– Keresem az utat visszafelé, de nem találom. Azt megértettem, hogy a feleségemmel nem jól közeledtünk feléje, azt azonban még mindig nem tudom pontosan, hogyan kell. Pedig nagyon szeretném. Az volna az egyetlen…

– Isten biztosan megmutatja a helyes utat – állította tétován Vajda Gergely.

– És ezt épp maga mondja? – nézett rá bosszúsan Sima László. A megnyugvásnak azon fuvallata, mely vallomása után arcát megérintette, hirtelen szertefoszlott.

– Miért, én…? – kérdezett vissza némi éllel a hangjában Vajda, de az öreg leintette.

– Hagyja, nem akarok személyeskedni. Csak arra céloztam, hogy például itt ebben a mi kis lépcsőházunkban is mennyi felesleges küszködés van. Pedig csak rá kéne bízni Istenre a dolgokat…

– Igen… – mondta Vajda nem túl nagy meggyőződéssel.

– S elgondolkodni, hogy miért… Miért jelent meg a gonoszság az életünkben? Mert oka van annak…

– Kire gondol?

– Akárkire… Mindenkire…

– Mégis…?

– Csak egy példát mondok… Ott né, Szépék, a negyediken, hogy szenvednek, hogy küzdenek…

– Kivel?

– Hagyja, nem ez a lényeg! Hanem az, hogy meg kellene értsék: a gonoszt nem legyőzni lehet, hanem megszelídíteni. Például imával.

Megszelídíteni, a francba, már megint ezt a hülye kisherceg, morogta magában Vajda.

– Vagy ott van Menyhárt Gizi… Ha tudna megbocsátani, elengedni, neki is sokkal jobb volna…

– Ne haragudjon meg – szakította félbe Vajda –, de valamit nem értek: ha ilyen jól tudja, hogy nekik mit kellene tenniük, akkor…?

– Nálam egy kicsit már késő… De ha lett volna, aki ezt megmondja nekem tíz évvel ezelőtt… Sajnos nem volt… Például ebben a lépcsőházban nincs senki, aki jóban lenne Istennel… Hát nem szomorú…?

– Hát, azért még…

– Aki Istenre bízta volna életét…

– A ma embere kereső típus…

– Ugyan már, ez csak egy kibúvó! Szépítgetjük az istentelenséget…

– Annyi új kihívás van, a vallásban az ember már nem találja meg a válaszokat… – mondta kis sértettséggel a hangjában Vajda: bosszantotta, hogy magyarázkodnia kell. Valahányszor összehozta a sors egy hívő emberrel – szerencsére (?) elég ritkán –, Vajda mindig kínosan érezte magát, mert az ő hitetlensége teljesen passzív volt, ami mellett nem nagyon tudott érvelni, így, ha vitára került a sor, alulmaradt. S alulmaradni pedig nem szeretett. Hogy ezt elkerülje, újabban azzal a „poénnal” vágta ki magát, amit még nagyanyjától hallott, hogy jobb, ha hiszünk Istenben, s utólag esetleg kiderül, hogy nincs, mintha nem hiszünk, s kiderül, hogy van; de most ezt Simának valahogy szégyellte „elsütni”. Érezte, hogy bántaná az öreget.

– Pedig a válaszok csakis Istenben vannak… – mondta az meggyőződéssel.

Vajda hallgatott. Most mondja ki kereken, hogy számára ez a téma ciki? Kínos? Üres kávéscsészéjébe bámult, hogy ne kelljen az öreggel szembenéznie, s arra gondolt, hogy túlságosan mélyen gyökerezik benne a kétely. Pedig volt alkalom, hogy szinte irigyelt valakit, amiért olyan mélyen tudott hinni, s ez erőt adott számára. Ő azonban képtelen volt erre. Eszébe jutott egyetlen Isten-élménye, ha az volt egyáltalán: Rómában, az örök városban, miután végigjárta a Vatikánt s a többi nagy szent templomot, s nem érzett semmit, a nap végén fáradtan betért egy kis, eldugott, lakótelepi templomocskába, inkább pihenésképpen. Beült egy padba, halk gregorián a hangszórókból, félhomály, gyertyaszag, és akkor meglegyintette valami lágy fuvallat, egyszerre erős, boldog sírás lett úrrá rajta, furcsa extázis. Ezt nevezik vallásos révületnek? Vagy csak a fáradtságtól eltompult érzékek játéka volt? Mindegy. Múló hangulat. Azóta se…

– Azért hoztam szóba ezt a dolgot – folytatta megcsendesedett hangon Sima –, mert úgy gondolom, hogy az értelmes emberek előbb-utóbb belátják, hogy…

– Á… á… Én nem is…

– S én magát értelmes embernek gondoltam… – folytatta az öreg, Vajda tétova közbevetését meg sem hallva.

– Gondolt? S ezek után…?

– Majd rájön maga is a dolgokra…

– Csak ne legyen késő…

– Hát igen… Ha mindenki rájönne, hogy más esélye nincs, mint a szeretet…

Már megint kezdi a szirupot, cöccentett kelletlenül magában Vajda.

– Sajnos úgy elvadult a világ… – folytatta az öreg.

– Azért nem kell annyira félteni a világot, na! – vetette ellen Vajda.

– Nem-é? Nézze csak meg a betegségeket! Egyre több testi nyavalyától szenvedünk, de betegek a növények is, elszaporodtak a kórokozók… Miért? Mert itt bent vagyunk betegek!

– Ez azért túlzás…

– Hát nem ez van mindenütt? Szeretetlenség, gonoszság… Tudta-e, hogy még szaga is van a gonoszságnak? Ha bemegy egy lakásba, egyszer az orrára figyeljen!

Francba ezekkel az okoskodó teóriákkal!, gondolta Vajda bosszúsan. Bezzeg, prédikálni másnak tud, de a saját ügyét nem tudja elrendezni…

– Csak azt nem értem… – akart rákezdeni, de az öreg leintette:

– Hagyja, ezt már mondta! Én olyan bűnt követtem el, amit csak halálommal oldoz fel a Jóisten. Ha feloldoz egyáltalán…

– Nem olyan nagy bűn a magáé…

– Nem? Nagyobbat el sem tudok képzelni…

Vajon takargat még valamit ez az öreg?, morfondírozott magában Vajda. Nem mondott el mindent? Valami még nyomja a lelkét?

– Én ehhez nem értek annyira… – nyögte ki aztán tétován.

– Nem ért? Mint a viccben, mi? Nem idevalósi…

– Hát, én nem foglalkoztam…

– Pedig jó lenne, ha Isten dolgaival mindenki foglalkozna…

– Nézze! – váltott keményebb hangnemre Vajda –, én örülök, hogy maga hisz, s hogy ez jó magának, de ne akarja rám kényszeríteni…

– Dehogy akarom én kényszeríteni… Nem is lehetne… Magának kell akarnia, erősen… Sokszor az sem elég… Lám, én akarom, s mégsem…

– S akkor? Akkor meg miről beszélünk? – kérdezte Vajda, némi éllel a hangjában.

– Nem is tudom, hogy érdemes-e beszéljünk bármiről is…

Sima László elhallgatott, nagyot sóhajtott.

Vajda Gergely kezdte kínosan érezni magát, s hogy a lassan kellemetlenné váló helyzetből kimeneküljön, kapta magát, s arra hivatkozva, hogy már nagyon késő van, elhagyta a lakást. A kávét elfelejtette megköszönni. Érezte, csalódást okozott az öregnek.

– Vajon mit várt tőlem? – töprengett az ajtó előtt megállva, hiányérzetével birkózva. Keserűen állapította meg, hogy újabb történettel gazdagodott, a megoldáshoz azonban nem került közelebb. Az nem jutott eszébe, hogy azt sem tudja pontosan, mit szeretne megoldani.

Aztán megvonta a vállát, valahogy úgy, hogy erről ő nem tehet, s máris az újabb fejezetre kezdett koncentrálni