A kislány, aki ismerte a hullócsillag láthatatlan felét
(Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2015)
Mindig roppant izgalmas és felemelő látni, ahogy egy könyv (teste) arcot kap, megtalálva a formák és színek harmóniáját. Szabó Imola Julianna második kötete, a Kinőtt szív markáns hang- és képi világával az idei könyvkiadás egyik legkiemelkedőbb s egyben egyik legszebb könyve. Ez talán nem is meglepő a szerző 2014-ben megjelent első, verspróza kötete, a Varratok után, hiszen már abban is erőteljes tudatos szerkesztés érvényesül, ahogy az írások a kilenc ciklusba, mint különböző fajta öltésekbe szerveződnek. De nemcsak a szövegekre terjed ki e megformáltság, hanem a kötet képi és formai világára is. Méltán nyerte el a Varratok – Szabó Imola Julianna és Palman Zsuzsi grafikus munkájának elismeréseként ‒ ifjúsági és szépirodalmi kategóriában a 2014 Szép könyve díjat.
A tehetséges intermediális alkotóként ismert szerző és ‒ frappáns önmeghatározását kölcsönözve – „betűéspixelrakodómunkás” legújabb kötetében Maros Krisztina illusztrációinak segítségével szintén egy jellegzetes gondolati és képi világba kalauzolja el az olvasót, amelyben megsokszorozódnak, illetve egymásba simulnak a jelentésrétegek. Erre utal maga a többféleképpen értelmezhető kötetcím, a sajátos műfaji megjelölés, a borító képi világa, a kötetbeli próza és vers részletek tördelése, a többnyire illusztrációkat tartalmazó oldalak szöveges párjain tükröződő, átnyúló illusztrációk. De ide lehet sorolni a tördelés olyan kifinomult megoldásait is, amikor ‒ akár a fehér, akár a fekete háttér előtt megjelenő szövegek esetében – a háttérben nagyobb betűméretben, elcsúsztatva, szürke színben megismétlődik nyomatékosításképpen egy-egy szó. Ezek nemcsak kiemelik az adott fogalmakat, hanem mintegy visszhangként ismétlik, meg is sokszorozzák az adott szó hangsorát.
E kötet tehát rámutat arra, hogy a kép és a szöveg elválaszthatatlanul összetartozik a szépirodalomban, annak ellenére, hogy a könyvkiadás hagyományai többnyire nem föltétlenül ezt mutatják. Ugyanakkor tovább is viszi ezt a gondolatot azzal, hogy a Kinőtt Szívnek egy Braille-írásos melléklete is készült, ezáltal a gyengén látók és látássérültek számára is hozzáférhetővé tették a könyv készítői az olvasást, ami viszont igencsak ritkaságnak számít a hazai szépirodalmi könyvkiadásban.
De térjünk vissza a könyv címéhez: a kinőtt szív jelentheti a valahonnan, valamiből kibújt, kifejlődött testrészt, szimbólumként a valamiből kisarjadt, megfogant szeretetet, szerelmet, de utalhat arra is, hogy tulajdonosa a korábbi határain, lehetőségein túlnőtt, túljutott. Ez utóbbi a felnőtté válásra is utalhat, ami egyszerre jelentheti a kiteljesedést és a gyerekkor hátrahagyását, vagy akár annak végleges elvesztését. Ezek az értelmezések eldöntetlenek maradnak, mellettük viszont a kötet olvasása közben további kérdések válnak aktuálissá: „Ahogy növök, mintha változna a testem. Változom. De mi lesz azzal, amit elhagyok? Azt megkapja valaki?” ‒ torpanunk meg a kötet első gyermekhangjának első mondatai közben, amelyek a növekedés fogalmáról kialakult elképzeléseink újragondolására késztetnek. (9.)
A Kinőtt szív „felnőttmesekönyvként” való meghatározása által a műfajok és az életkorbeli határok el- és összemosódnak, a gyermek és a felnőtt hangja szorosan, elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Szabó Imola Julianna kötetében minden mindennel összefügg, nemcsak a társművészetek, a forma és a nyelv, a kimondható és a kimondhatatlan, a születés és a halál, a hiányzó és a jelenlevő, az épp megérkező és az eltávozó, a rész és az egész, az elmúlás és a virágzás mind-mind a teljesség részei, annak sok-sok egymást kiegészítő oldalai. Nincs csak fekete és csak fehér, hanem sok-sok árnyalat és színek vannak, amelyek a jelentésrétegek legszélesebb skáláját teremtik meg.
A vörös/piros szín vissza-visszatérő felbukkanása utal a fekete és fehér árnyalatain túl a sokszínűség jelenlétére erőteljes szimbólumként hatva át az egész kötetet: például a hátsó borítón a szélben eregetett papírsárkány színeként tűnik fel, ahogy az a hold és a felhők között lebeg, a belső borítólapok piros árnyalata öleli körül a könyv testét a külső borító fekete hátterének ellentétpárjakét, a Szélkislány piros ruhája és cipője szintén piros, a borítón látható tulipán több helyen tűzpirosként bukkan elő, a fa termése, az ajak színe és Zsilike kabátja ugyancsak piros. A kötetet átfogó szimbólum tehát a piros szín, ami archetipikus lenyomatként az életet, a szeretetet és a láthatót/a látást/a tisztán látást jeleníti meg.
A Kinőtt szív borítóját a szívformára (is) emlékeztető vörös szirmok/falevelek telítik élettel, hiszen egy képzeletbeli, absztrakt arcot teremtenek azzal, ahogyan szájat és szemet (esetleg szemöldököt) formálnak a betűk köré. Teszik mindezt úgy, hogy a kontraszt révén egyben ki is emelik a fekete háttérből a kötet címét hordozó fehér színű betűket. Egy hatalmasként ható szék lábai adnak keretet e képzeletbeli arcnak, amiről egy kislány mezítelen lábai lógnak alá, melyet légiessé tesz az áttetsző, fehér tulipánokkal díszített ruha/szoknya széle. Ugyan e kislánynak a borítóképen nem láthatjuk az arcát, mégis egy nagyon bensőséges találkozás ígéretét hordozza e kép az olvasó számára, ahogy a gyermek fedetlen lábfejét láthatjuk közvetlenül a két piros szirom felett, melyek mintegy rá is terelik a figyelmünket a fekete háttérből kiemelkedő két sápadt lábfejre.
Azonban nemcsak a színbeli kontraszthatás teszi összetartozóvá a borítón a szövegképet a szirmokkal és a kislány alakjával, hanem a légies mozgást és lebegést imitáló megjelenítés is. A szöveges közlés tipográfiai megoldásai között a dinamikusság érzékeltetése ugyancsak helyet kap a betűk méretén, elhelyezésén és típusukon keresztül. A középen olvasható cím a kézírás lendületét, ritmusát imitálva szintén egyfajta mozgást érzékeltet, miközben az említett képzeletbeli arc központi elemeként is értelmezhető, miáltal mintha az orr kontúrjait is megrajzolná. Ez kiemeli a címsort az olyan statikus képi alakzatok közül, mint amilyen a székláb vagy a szirmok közé ékelt kötet adatait megjelenítő betűk halmaza, a szerző neve és a műfajmegjelölés közül.
Szabó Imola Julianna felnőttmesekönyve nemcsak a szöveg és a képiség szoros összetartozása révén kapcsolódik a Varratokhoz, hanem témájában is folytatója annak. A szerző első kötetében családtörténetek és egyéni történetek töredékei, mozaikjai fonódnak eggyé a veszteség és az elvesztés kimondása, elmondása és a megélt gyász legapróbb rezdüléseinek, vagy a sokszor kikerülhetetlen kérdéseknek és vágyaknak az igen érzékletes ábrázolása révén. A Kinőtt szív két fejezetben két kislány történetét foglalja magába: az első a Szélkislány firkantásai, amelyben az édesapját elveszítő kislány hangját hallhatjuk, a második a Zsilike kabátja címet viseli, amiben egy a látását elveszítő kislány történetét ismerjük meg. E két különálló történet nemcsak az elvesztés és a hiány megélése és megfogalmazása révén tartozik össze, hanem a két elbeszélő hangjának rokonsága miatt, az erős életszeretetük révén, ami csillapíthatatlanul megmarad a veszteség megélése mellett mindkettőjükben.
A Szélkislány firkantásai főszereplőjének és gyermekhangjának kérdései a gyász megélésének húsba markoló dilemmáival szembesítenek, ami kikerülhetetlenül összefügg annak a nyelvnek a keresésével, amelyen keresztül ki/elmondható a hiány, és mégis megjeleníthető, felidézhető az, aki már nincs jelen, aki meghalt. E nyelv gyakran a hiány magába fogadásán keresztül képes megragadni a teljességet, ami töredékessé teszi a kimondott szavakat és mondatokat.
Szélkislány esetében a gyász nem a tagadás és a fájdalomtól való eltávolodás, menekülés révén jelenik meg (ahogy a felnőttek esetében gyakran tapasztalható), hanem a megsokasodó kérdések, a szavak, a hiány megízlelése által, ahogy szeretné megérteni a történéseket, az apa hiányát és saját érzéseit. Nem menekül el, hanem kertelés nélkül kimondja tapasztalatait, érzéseit: „Apa tegnap meghalt. Állítólag sokan teszik, hallottam valami slamisztikáról, ami szerint nagyon sokan. De ő nem sokan volt”. (15.) Egyszerre keresi apát, az apa gesztenyére emlékeztető tekintetét a fáról lehullt fénylő gesztenyék között, illetve a felnőttek által adott kész magyarázatok és elméletek között. Ez utóbbi eredménye a slamasztika és misztika (de itt eszünkbe juthat még a statisztika) szavak összeolvadása és egyúttal az azok által adott válaszok elfogadhatóságának megkérdőjelezése. Egyikben sem talál választ, hiszen ő a személyeset keresi, a pótolhatatlant, az apát és egyben az egyénileg is elfogadható magyarázatot az elmúlásra.
A mellébeszélést teljességgel kerüli e gyermekhang úgy az apa haláláról: „Apa elaludt. / Éjszaka lett / a szeme helyén.” (21), mint az itt maradottak gyászáról: „hiába faggatom. A mama egy megfáradt belüljáró.” (22.), „Egy ideje a mama mindent múlt időben mond. Csupa két té az életünk. Míg más az autójával, mi az idővel tolatunk.” (32.) vagy az aggódásról, hogy a veszteség továbbfokozódik és még az emlékek is kitörlődhetnek: „Nem emlékszem. Nem emlékszem arra, hogy milyen volt apa keze. Nem emlékszem.” (53.). Ez utóbbihoz kapcsolódik a félelem, hogy mi is elveszhetünk az emlékezésből: „Apa, emlékszel még rám? / Van időd rám gondolni a felhőkön ülve?” (57.) E szorongást igyekszik enyhíteni a gyász tehetetlenségének felszámolásával, azzal, hogy mégis tehet/tesz valamit, ebben az esetben az üzenésen keresztül: „Mi van, ha apa nem tudja, hogy hiányzik nekem. Üzennem kell neki”. (67.)
Az elbeszélő számára azonban a halál és a vég vitathatatlanul összekapcsolódik az élet kezdetével, a születéssel, azaz magával az élettel: „Állítólag én is egy vizes zsákban laktam odabent. Méghozzá fejjel lefelé. Ha így kezdődik ez az élet nevű valami, akkor nem csoda, hogy utána is sokszor a fejük tetejére állnak a dolgok” – elmélkedik a narrátor. (17.) A gyász súlyát ellensúlyozza, vagy legalábbis elviselhetővé teszi a humor, ami áthatja e kislány világlátását. Nemcsak a fájdalmat éli meg és ismeri meg teljes odaadással és őszinteséggel, hanem a mindennapi örömöket is a történésekben, a barátságokban és a szerelemben. A világot a maga teljességében éli és ismeri meg humorral és játékkal fűszerezve: „A kullancsok nagycsaládosak. 9000 testvére van annak az egynek, akit ma kiszedtek belőlem. Ha ilyen sokan élnénk egy lakásban, akkor én is magamba költöznék”. (50.) Természetesen öniróniától sem mentes e felfedezés során: „Büdi a lábam. Tényleg. De hogy ez mitől van? Megszagoltam a kutya lábát, és nem olyan. És még azt mondják, hogy az állatok a büdösek.” (19.)
A Kinőtt szív második fejezetében egy tanulási folyamatnak lehetünk tanúi a főszereplő kislány átváltozás-történetén keresztül. Zsilike elveszíti látását, minden megváltozik körülötte, álomszerűvé válik, az éjszaka mintha szétterjeszkedne a nappalon, s mint egy hatalmas varjúsereg terítene be mindent. Eltűnnek a színek, a kék, a piros, minden kormossá válik. A vakságot és a sötétséget visszatérő motívumként a varjú ősi, mitikus alakja a testesíti meg a történetben, akik ugyan félelmetesek eleinte, de sosem bántanák a kislányt.
Zsilikének újra kell tanulnia a világot és eligazodni benne. A látás helyét fokozatosan átveszik a különböző érzetek, amelyek együttesen válnak jelentéssel telítetté, saját szag-, érintés- és hangtérkép megtanulása segíti Zsilikét a tájékozódásban: „Apu szaga. Anyu illata. A muskátli szirma szőrös. Apu arca is. Dörzsölöm. Gyűjtöm a szagokat, mint a fényképeket a nagymama. Csak ez olyan érintésfénykép”. (90.) Ezt az újratanulási folyamatot erősítik Zsilike számára a képzelet és a megmaradt emlékképek foszlányai: „Régen rengeteg mesefilmet néztem. Most rengeteg mesefilmet elképzelek.” (93.)
Az elmélyedés fokozatos lépcsőfokait mutatja e folyamat, ami a külső és belső látás ősi dilemmájával szembesít. A külső és belső terek, a látható és láthatatlan átértelmeződnek és másként válnak belakhatókká. Megváltoznak a korábbi „játékszabályok”, Zsilike felismeri ‒ akárcsak Szélkislány –, az ember önmagában is elbújhat. Más szabályok szerint történik már a bújócska, hiszen elég lehet önmagunkban vagy képzeletben elrejtőzni, nem szükséges a testnek is ahhoz, hogy ne találjanak ránk mások.
Természetesen e változást és a kislány önállóvá válását nemcsak Zsilikének kell megtanulni, hanem a családjának is: „Anyu azt mondta, hogy elvisz. Nem értette. Világgá csak egyedül lehet menni, még a világtalannak is” – halljuk a gyerekelbeszélő önironikus felismerését a nyelv jelentésrétegeinek egymásba csúszását is ízlelgetve. (99.) A Szélkislány firkantásaihoz hasonlóan a Zsilike kabátjának nyelvezete gyakran szikáran és tömören szókimondó, sokszor pedig a töredékes és roncsolt mondatok képezik le pontosan, hitelesen a főszereplő életének változásait s a szereplők érzéseit. Egy másik példa a fogalmak többértelműségére ezáltal a keserű valóság-felismerésre: „Nagymamának a szemefénye. Én.” ‒ jegyzi meg Zsilike miután megvakul. (85.)
Az önállóvá válás egyik fontos stációja, amikor már a másság, a látás hiánya a kislány életében mellékessé válik, amikor már ő is ugyanúgy megoldja az éppen rá eső feladatot mint más: „Anya ma tortát sütött, apa közben felolvasott egy könyvből. Én terítettem meg az asztalt egyedül. Kezdek hétköznapi lenni.” (131.) A következő jelentős lépés pedig amikor Zsilike felismeri, hogy „Lehet betűvel is kiabálni, és tapintással énekelni”, ezáltal a szabadság megélésének újabb lehetőségeit fedezi fel, melyek a hiány ellenére az élet teljességének és szépségének megtapasztalását fejezi ki. (107.) A történet végére eltűnnek a varjak, helyettük már Zsilike válik képessé képzeletben a szárnyalásra: „És nem jött több madár. Csak én tártam ki a karom.” (131.)
A Kinőtt szív megrendítő s egyúttal nagyon tanulságos kötet a gyász, a fájdalom, az elvesztés megéléséről és az élet méltóságáról. A gyászban és a betegség során felszámolódik a gyermek és a felnőtt közötti távolság. A veszteség a felnőttet is gyermekké teszi, olyanná, akiben az addigi értékek válságba kerülnek és újból fel kell építenie a világról, önmagáról s az életről vallott nézeteit. Újból meg kell tanulnia azok törvényeit és történéseit. Ennek megértésében segíthet e két kislány hangja; azáltal és úgy, ahogy felszámolják a tabukat és azokat a társadalmi értékrendszereket, amelyek kiszorítják, eltávolítják, nem létezőként kezelik a veszteséget, az elmúlást, a másságot és a gyengébbeket.
