Kíméletlenül tudja
(Darvasi László: Isten. Haza. Csal. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)
Amennyiben a Darvasi László-féle univerzumban támad bolyongani kedvünk, első látásra rendkívül heterogén szövegvilág tárulhat elénk. Később ezek az elsősorban prózai textusok műfajok szerint válnak elkülöníthetővé; jól kivehetően egészen más beszédmódokat és eljárási technikákat alkalmaz a szerző novelláinak, tárcáinak, illetve regényeinek felépítésében. Ez alapján 2015-ös kötete, mely az enigmatikus Isten. Haza. Csal. címet kapta, egyértelműen a novellafüzérek sorozatának folytatása a szerzői életműben.
A három nagyobb ciklusra tagolódó könyv összesen harminchárom írást tartalmaz, melyek elrendezése nevezhető esetlegesnek is: nem körvonalazódik a címekhez kapcsolhatóan olyan logikai ív vagy koherens motívumhálózat, mely kizárólagossá tenné a sorrendiséget. Ugyanakkor – zárójelbe téve a szerkesztés eme aspektusát – a szövegek hangoltsága mégis valamiféle irányt jelez; a finomabb, már-már lírai hangvételű művektől haladunk a brutalitás – és az ehhez szorosan tartozó obszcén nyelvi struktúra – megvalósulásai felé, amiből csak a kötet utolsó novellái mozdítják ki, pontosabban vissza valamelyest az olvasót.
A szándék, hogyan is definiáljuk a Darvasi-novellák fémjelezte módszert, mellyel a rendben káoszt teremt, szereplőinek pedig reményvesztettséget és kiábrándultságot, ebből fakadóan pedig halálvárást kölcsönöz, időről időre kudarcot vall, vagy többfelé nyitja meg az értelmezés lehetőségét. Ha figurái interakcióba is kerülnek egymással, dialógusaik a végletekig lecsupaszítottak, vagy kvázi-párbeszédként valósulnak meg: „– Isten – mondta a fiú. – Nem tudom. Nem emlékszem – vonogatta a vállát. – Isten, Jézus, lélek – magyarázta a férfi. – Isten, Jézus, lélek – ismételte a fiú. És kényszeredetten elmosolyodott.” (8.)
A novellák olykor kivonatolható történet nélkül mesélnek az emberi kapcsolatokról, melyek mozgatórugója, szerves összetevője a fájdalom, vagy még inkább a fájdalomra emlékezés. Ennek ellenére a mély érzelmi töltettel rendelkező történetszálakat minduntalan egy szenvtelen elbeszélő közvetíti – függetlenül attól, hogy épp homo- vagy heterodiegetikus pozícióból valósul-e meg a narráció. A poentírozó technika ahhoz is hozzásegíti a szerzőt, hogy a már említett brutalitást egy már önmagától eltávolított nézőpontból bontakoztassa ki.
„– Tessék – mondta az építésvezető, a zacskót az asztalra engedte. Lehajtott még egy abszintot, ment. Nem mondta, hogy viszontlátásra, kongott a lépcsőház, pedig az ilyen forróságban a lépcsőházak zajai eltompulnak. A kifliszacskón átütött a vér. Valószínűleg kézzel fogták meg, aztán kicsavarták a nyakát. A férfi párkányra helyezte a tetemet, éppen oda, ahová néhány órája szart, aztán, ahogy egy ideje szokta, beszélni kezdett hozzá.” (20.) – így a Papagáj című novella, amelyben azért ölték meg a munkások egy templom építése során az említett madarat, mert az folyton folyvást egy női nevet ismételgetett – feltehetőleg a novella főszereplőjének egykori szerelmére utalva.
Továbbvezethető ez a gondolatmenet nemcsak a hit és a hitetlenség elegyedése, hanem a társadalom és az egyén egymásnak feszülése mentén is, ami alapvető jellegzetessége a kötet írásainak. A szövegek hangsúlyos állítása az, hogy nem alakítható ki érinthetetlen mikroszféra a létezés fennálló körülményei között. Minden cselekmény és tett határsértések áldozatává válik, a viselkedésbeli mintázatkövetéseket – melyek egy közösség biztonságát szavatolhatnák – hagyományvesztések szövik át és ellenérdekek döntik romba. Ilyen egység mindenekelőtt a család, amelynek elszakíthatatlan kötelék képzete illuzórikus. S bár a generációk közötti összekötő kapocs a feltétel nélküli elfogadás volna, a felnőtté válás során a múltról lehull a lepel. Számos példa utal az igazat-nem-mondás, az elhallgatás, a kegyes hazugság válfajaira.
– Emlékszel? A fiam emlékezett. – Mire hazaértünk, az őz meghalt. Nem csak a lábával lehetett baj. És te el akartad temetni. Ahogy láttad akkoriban, mint temetik el a nagyapád, az én apámat, és a nagymamád, az én anyámat. Azért rimánkodtál, fiam, hogy szögeljünk össze egy őzkoporsót. És így temessük el. – Emlékszem – mondta a fiam. – Egészségére, apuka. – A két meggyfa közé temettük. De tudod-e, hogy üres volt az őzkoporsó. – Egy ideje tudom – mondta a fiam. (…) – Az őzet megettük – mondtam. – Megetettétek velem az őzet – bólintott a fiam. – Egészségére, apuka. (77.)
Kétfelé nyílik tehát út az értelmezésben: az egyik a gyermeki perspektíva feladása lenne, ami logikus következménye és aktusa annak a folyamatnak, amely a traumák feldolgozásáért kezeskedik. Viszont a másik út a „múlt feneketlen kútjába” történő őszinte, egyszersmind kegyetlen betekintés, mely az emberséghez rögvest az embertelenség aspektusát is hozzákapcsolja, így tüntetve fel, mintegy fénytörésben a létezés morális attitűdjét. A novellákban gyakori valamelyik szülő – döntően az anya – távolléte, hiánya a felmutatott generációs viszonyokban, így a kettős szerepet betöltő, magyarázó, közbevető figurák pozíciója már-már demiurgoszi magasságokba emelkedik. Az apa nézőpontjából ez a tényező egy patriarchális, zsarnoki rend megképződéséhez járul hozzá. Az a tény pedig, hogy a narrátor szócsöve cenzúrázatlanul kimond mindent, mert neki mindent szabad, a groteszkbe billenti át az elbeszélések fonalát.
A halál állandó jelenléte, tematizálása is erősen hat a novellák tónusára, azoknak minden elemét átitatja, legyen szó leírásról vagy párbeszédről. Például egy kisgyermeknek kell végighallgatnia, elszenvednie az alábbi sorokat:
– Egyszer voltam egy mészárszék megnyitóján – nézett a távolba [a férfi, betoldás tőlem: T. M.], a platánok lombjai alól felderengő piszkoskék sávig. – Rengeteg művész, a legfelsőbb körök, pezsgő, és aztán az első disznó legyilkolása, megfeszítése természetesen. Mit gondolsz, hallotta valaki a jajveszékelést? Ezer csilingelő pohár között hiába sírdogálsz, hiába átkozódsz. Proszit, és az utolsó teremtett lény, aki életed utolsó kortyát felhörpinti, akit utoljára látsz, az a böllér! A gyerekeket nem az különbözteti meg a felnőttektől, hogy ők nem ölnek. Ó, dehogyis nem ölnek. Ölnek a gyerekek is. Csak temetni nem tudnak még. (155.)
A gyilkosság mellett a temetés procedurális kibontakozása is már az életmű elejétől fogva izgatja a szerző fantáziáját, novellásköteteiben rendre visszatér ez a motívumszerkezet. Ezek alapján nem pusztán a halott arcán keresztül fedezhetjük fel az idegenség tapasztalatát, de jelen kötetben olyan referenciapontokat is használ Darvasi, amely nyelvi és területi határátlépéseket is magában foglal. Így jut el egyik főhőse – vélhetően közvetlenül a rendszerváltást követő időszakban – Romániába, hogy magával vigye vissza feleségének holttestét Magyarországra. Ám az utazás egy újabb, nem várt, lelki síkon lezajló pusztulást még magában foglal. Jól példázza ez a cselekményszál azt a módszert, amely lényegében úgy foglalható össze, hogy Darvasi enigmatikus halál-elbeszélője szerint a faktuális mindig egy absztrakt jelentésmezővel telítődik – a gyászmunka mélyen rituális aktusában a szubjektum olyan hagyományokba, közösségekbe lát bele rövid ideig, amely élmény olyannyira szubverzív, hogy a túlélő identitását sem hagyja érintetlenül, sőt, megváltoztatja azt.
A Darvasi-próza maradandóságához ugyanakkor ebben a kötetben is hozzájárul az a kétfenekű eljárás, amely a groteszk és a brutális minőségekkel egyszerre kerül a felszínre: ez pedig a megalázott és megnyomorított perspektívák ábrázolása iránti, részletező fogékonyság.
A szövegek mögött ott húzódik tendenciózus jelleggel egy nagy tapasztalattal rendelkező, didaktikussá mégsem váló – és a már említett zsarnokival ellentétesen ható, gyöngéd – elbeszélő, akinek úgy van mondanivalója családról, testvériségről, férfivá válásról, hogy az ezekhez a szerepekhez tartozó beszédmódokkal és szereplőkkel többé-kevésbé nyelvi szinten is képes azonosulni. Nem elhallgatva, hogy vannak szöveghelyek, amelyek konstrukciója alapjában véve elhibázott (például a Zuhanás című novella mondvacsinált, mesterkélt narrátora), Darvasi Isten. Haza. Csal. kötetének leghatásosabb textusaiban a prózát jellemző metaforikus leírások a feszültséggel teli drámai dialógusokkal markánsan fonódnak össze.
A szőke, arany szempillás öcsém fél, mert hallja anyát. Én is hallom anyát, én nem félek. Anya hangja olyan, mint a szél. Anya hangja olyan, mint a föld, amikor megreped. Mint a fagyott tó, amikor megreped. Olyan szép, hogy amikor a nemzeti szalaggal körbefuttatott tükörbe pillant, az is megreped. Anya hangja nincs. Anya hangja attól van, hogy más van, millió láthatatlan damillal mozgatják a világot, fák, emberek, egy autó olyan lassan gördül végig a házunk előtt, hogy abban csak maffiózók ülhetnek. Anya hangja megvigasztalt, amikor senki se szólított meg.
– Mit csinálnak? – suttog felfelé az öcsém a sötétben. (…) – Basznak – suttogom lefelé, és az öcsém hallgat, eltűnődik ezen, aztán újra kérdez. – Az mit jelent. – Az nem jelentés, hanem csinálás. – És miért csinálják. – Anya szeret énekelni. Apa meg szerelni. – Nekem is kell majd szerelni? – Nem tudom, öcsi, igazán nem. – Annyira félek – csuklik az öcsém. – Nem akarok szerelni. Nem akarok szerelni. (156.)
Ebbe a kontextusba szemérmetlenül kígyózik be az erotikától megfosztott testiség éppúgy, akár a szerelmi szenvedély, a perverzió, az erkölcshöz nem köthető féltés vagy az önzés, ellenpontjaként pedig a feltétlen szeretet. Mindeközben az egymást keresztező nézőpontok plasztikusan rétegződnek egymásra, így konstruálva egy többdimenziós szövegteret.
A három ciklust talán kizárólag a testibe és lelkibe vetett hit perspektíváinak eltérése alapján különíthetjük el: az első ciklus egy remélt, de jelen nem lévő Isten, a második egy Haza, a harmadik pedig egy Család illúzióját tartja fenn, egyszersmind szét is foszlatja. Híven tükrözi ezt, hogy a harmadik entitást már meg sem lehet fogalmilag jeleníteni a maga teljességében. Végül csupán azt a kérdést teheti fel az olvasó, a maradékért érdemes-e élnie, „ha már ölni sem lehet”? Darvasi harminchárom novellája nem ad kizárólagos választ, de a szerző az utazás során belebonyolódik a kegyetlenségbe és belebonyolódik a szeretetbe, hogy aztán mindkettőt a maga csupasz valóságában hozza felszínre. Ezt pedig kíméletlenül tudja.
