Art deco és kortárs művészet – A Serralves Alapítvány kincsei Portóban
Portugália gazdag történelmi múlttal rendelkező ország, de amíg valaki nem látja az építészeti és természeti kincseit, talán át sem tudja érezni kellőképpen az ibériai kulturális gazdagság lényegét. Portóban, ahol összeér a Douro folyó és az Atlanti-óceán, az épületek által minden utcában érezhető a múlt dicsősége. Eltávolodva a belvárostól, a tengerpart felé, feltűnnek a villák, melyek hol romosan, hol a Sotheby’s táblájával várják a sorsukat – felújítást, új tulajdonosokat, vagy mindkettőt. Van azonban egy rendkívüli villa, amely már megmenekült a pusztulástól és egy olyan alapítvány központja lett, amely a kortárs művészet felkarolásával és széles körű megismertetése melletti elköteleződésével hívja fel magára a figyelmet.
A Serralves Alapítványt ma már külföldön is Portugália egyik legsikeresebb kulturális projektjeként tartják számon, amelynek érdekessége, hogy egyenértékű kultúrkincsként őrködik az art deco stílusú Serralves-villa, a villa egyedi parkja és az újonnan felépült kortárs művészeti múzeum kincsei fölött. Az alapítvány küldetése, hogy a különböző társadalmi háttérrel rendelkező és különböző korcsoportú közönségben felkeltse az érdeklődést az építészeti és természeti örökség iránt, különös tekintettel azok kortárs művészethez való viszonyán keresztül. Ehhez kiváló lehetőséget ad a múzeum, a villa és a kert elhelyezkedése. Az alapítványt 1989-ben egy magánszervezet hozta létre a köz szolgálatára, példát teremtve az állammal és a civil társadalommal megvalósítható innovatív együttműködésre. 1991-ben állapodtak meg Álvaro Siza építésszel, és 1999-ben már át is adták az új kortárs művészeti múzeumot. A látogatók nem csak az alapítvány területének elrendezésében érzékelhetik a különféle terek izgalmas harmóniáját, de a modern múzeumi épületen belül is, melynek alakítható belső terei rugalmasan képesek igazodni az időszaki kiállítások igényeihez.
A Serralves Múzeum Portugália vezető kortárs művészeti múzeuma, amely nyilvános programok sokaságával vonzza a látogatókat és népszerűsíti a kortárs alkotók munkáit. 2015 októberétől két új kiállítás várja a látogatókat, egészen január közepéig (Helena Almeida – My Work is My Body, My Body is My Work [17 Oct 2015 – 10 Jan 2016], How to (…) Things that Don’t Exist – An Exhibition Developed Out of The 31st Sao Paulo Biennial [02 Oct 2015 – 17 Jan 2016]).
Az 1934-ben született portugál művésznő, Helena Almeida a 60-as évek óta kísérletezik olyan munkákkal, amelyek saját testének térhez való viszonyát állítják a középpontba, de egyúttal érzelmes dokumentációi a folyamatosan alakuló és deformálódó női test életének és fokozatosan gyarapodó korlátainak. Az időbeli változás beszűkíti az alkotó fizikai lehetőségeit, a fotók és rajzok olykor kegyetlenül adják vissza az idő múlásának kikerülhetetlen nyomait és egy olyan személy térfoglalási kísérleteit, aki szellemében és művészetében folyamatosan gazdagodik, miközben teste kénytelen az ellentétes irányú átalakulásnak engedelmeskedni. Jelen kiállítás közel nyolcvan festményen, fotográfián, videón és rajzon keresztül tárja elénk Almeida életművét, a korai absztrakt festményektől egészen a legújabb munkákig. Megfogni a megfoghatatlant – talán ez lehet Almeida munkáinak egyik legelemibb vágya. Úgy érezhetjük, mintha kinyúlna vagy kiszólna a képeiből, fotóiból és rajzaiból, mikor a kék színt választja a tér megjelenítésére, a lószőrt pedig állandó kellékként használva leginkább az idő fonalára emlékeztet, egyúttal térhatásúvá teszi a sík képeket. A tárlat 2016 tavaszán a párizsi Jeu de Paume-ba költözik. A múzeum attrakciói közt járva nem is tudatosult bennem mindaz, ami most, visszatekintve, egyértelműnek látszik: a megfoghatatlanság megragadásának kísérletei kötik össze a két időszaki kiállítást, hisz a How to (…) Things that Don’t Exist vagy konkrétabban a How to (talk about) Things that Don’t Exist című anyag éppen arra kérdez rá, hogyan reflektálhat a művészet olyan dolgokra, melyek adódnak, adódhatnak, következhetnek bizonyos mai világunkat meghatározó helyzetekből, tényekből, eseményekből.
A 31. Sao Paulo-i Biennáléra készült alkotások – festmények, szobrok és videóinstallációk – a művészet erejére és hatalmára fókuszálnak, feltételezve, hogy a művészet meg tudja változtatni a világ dolgairól alkotott elképzeléseinket. A vallás, a történelem és bizonyos felügyeleti rendszerek autoritását megkérdőjelező művek a ’hogyan lehetne másképp’problematikája felé vezetik a nézőt. Már maga a cím is a folyamatos változásra és kísérletezésre utal, mert az üresen hagyott zárójel lehetővé teszi, hogy akár a címet és a témát is máshogyan értelmezzük. Az esetlegességek ilyen szintű jelenléte a kortárs művészetben megengedi az asszociációt a kortárs amerikai filozófia esetlegességekről szóló elméleteivel és a művészet társadalmi szerepvállalásának szükségességéről szóló vitákkal. Ez a művészet nem elégszik meg a hagyományos esztétikai kategóriák kereteivel, lételeme a társadalmi nyilvánosság és a figyelemfelkeltés.
A szervezők nem titkolt célja, hogy kimozdítva a kiállítást eredeti, brazíliai közegéből, az európai közönség előtt is lemérjék a nézők reakcióit és vitára bocsássák az anyag továbbgondolásának lehetőségeit. A Sao Paulo-i Biennálé közel hatvan éves történetében korábban nem volt példa a kiállított művek utaztatására. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy az erőszak elharapódzására és a tiltakozás szükségességére csak úgy lehet ráirányítani a nézők figyelmét, ha hagyjuk, hogy elhordják a kiállítótérből a hatalmas sárga plakátokat, amelyeken nagy fekete betűkkel az áll: VIOLENCIA. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tárlat Brazíliából jött, és az ötletnek még nem lehetett köze a novemberi párizsi eseményekhez és az Európán eluralkodó pánikhoz. Már ez az egy eset is jól mutatja, hogy mennyire más és új színezetet tud kapni egy művész megjegyzése egy más térben és új élethelyzetben. A folyamatos újraértelmezés igénye és kényszere kézzelfogható jellegzetessége a kortárs művészetnek és talán a 21. századi közönségnek is.
A fehér, világos és nagy tér sötét víziói és korképe után kell valami levezetés a művészeti kalandtúrán. Talán éppen a múzeum parkjában, vagy a kert másik meghatározó épületében, a Serralves-villában. Aki elkötelezett híve a szépségben való gyönyörködésnek, az ámulattal fogja konstatálni, hogy az art deco eme portugál építészeti csodája milyen lenyűgöző részleteken keresztül képes elénk tárni egy rég letűnt korszak kifinomult designját.
A Serralves-villát és parkját a portugál iparmágnás, Carlos Alberto Cabral, Vizela grófja (1895-1968) építtette családja korábbi nyári rezidenciájának területén 1925 és 1944 között. Az 1923-ban megörökölt területet folyamatos földvásárlásokkal bővítette a tengerpart felé.
A villát Portugália egyik legkiemelkedőbb art deco épületeként tartják számon. 2012 óta nemzeti műemlék. A villa terveit egy francia építésznek, Charles Siclisnek (1889-1944) és José Marques sa Silvának (1869-1947) tulajdonítják, de maga a tulajdonos, valamint Émile Ruhlmann (1879−1933), és Alfred Porteneuve (1896−1949) is nagy szerepet játszott a végső forma elérésében. A belső tereken a korszak olyan kiemelkedő művészei dolgoztak, mint René Lalique (1880−1945), Edgar Brandt (1880−1960), Ivan da Silva Bruhns (1881−1980), Jules Leleu (1883−1961), Jean Perzel (1892−1986) vagy Raymond Subes (1893−1970). A tulajdonos és a felesége pusztán néhány évet töltött az épületben 1944-es beköltözésük után. 1957-ben a család eladta a birtokot Delfim Ferreirának, Riba d´Ave grófjának (1888−1960), aki tiszteletben tartotta a korábbi tulajdonosok ízlését és kikötését, semmilyen lényegi változtatást nem rendelt el az épületben, és nem darabolta fel a birtokot. A portugál állam egy modern művészeti múzeum tervét szem előtt tartva vásárolta meg az ingatlant Ferreira örököseitől 1987-ben.
2004-ben, amikor már az új múzeumépület is elkészült, Álvaro Siza felügyelte a villa teljes restaurálását is. A villa ma teljesen üres, bútorok, berendezési tárgyak híján azonban még erőteljesebben érződik a tervezők zsenialitása, akik az épület különböző szintjein úgy komponálták meg a szobák elrendezését, hogy a park szerves egységként lélegezzen együtt a ház belső tereivel. A rengeteg üveg- és tükörfelület könnyeddé, légiessé varázsolja a hatalmas épületet, az átrium pedig a ház szívét képezi, ahonnan belátható a galéria és az épület minden földszinti szobája. Az emelet az intim tereké, hálószobáké és fürdőszobáké, melyekben még ott vannak az eredeti márvány kádak és tükörök. Mintha egy időutazás részesei lennénk, mintha éppen most hagyták volna el tulajdonosaik a villát.
Eredetileg Émile-Jacques Ruhlman tervezte az ebédlőt, a hallt, a szalont, a billiárd szobát és a mosdókat. A központi hall mennyezete és az egész házat meghatározó rafinált megvilágítás René Lalique zsenialitását dicséri, a rendkívüli gondossággal kimunkált vaskapu pedig Edgar Brandtnek köszönhető. A villa meghökkentő rózsaszín színét Alfred Porteneuve választotta, amely a mai napig meghatározza az épület karakterét. A kandalló türkiz színe, az egyedi tervezésű kilincsek, a fűtőtestek takarórácsai és az intarziás parketta a luxus és kifinomult tervezés lenyomataiként őrzik az art deco lényegét. Az európai múzeumok szigorú biztonsági intézkedéseit ismerve egészen meghökkentő, hogy bárki, aki betér a Serralves parkjába, végigsétálhat a villa termein, s bejárhatja annak minden zugát anélkül, hogy bárkivel is találkozna. Az élmény felemelő, s egyben ijesztő is. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a Serralves sikerre van ítélve. Egyedi és változatos, tele lehetőséggel.
A 18 hektáros Serralves Park villához közeli területén látható a felújított francia kert, a park távolabbi részében egy tó, szökőkutak, mesterséges barlangok, átjárók, sövénylabirintus különböző színben pompázó kaméliabokrokkal, erdős parkrészek és egy tradicionális farm állatokkal.
A már-már meseszerű látvány, a portugál kertépítészeti örökség egyedi példája Jaques Greber-nek köszönhető, aki az 1930-as években tervezte meg a növényritkaságokat is felvonultató parkot. A terület szintemelkedései miatt sokkal nagyobbnak érződnek a sétautakkal bejárható részek, a panoráma pedig, ezáltal még változatosabb. A park egyben kiállítóhely is, amely helyet ad a múzeum állandó szoborkiállításának. A Serralves Alapítvány felírta Portugáliát a kortárs művészeti alapítványok palettájára, és így Porto kiváló példa lehet minden olyan város számára, amely ugyan rendelkezik különleges építészeti műemlékkel, de még nem látja át pontosan a benne rejlő, hosszútávú lehetőségeket.
A fotók a szerző felvételei
