Az Esterházy Péter, Keresztury Tibor és Szilasi László alkotta kuratórium Áfra János Két akarat című kötetét tartotta Horváth Péter-ösztöndíjra érdemesnek. A jutalmazott mű Áfra János második verseskötete, amely 2015-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál. Novák Zsüliet interjúja.
Azt gondolom, mind a két köteted nagyszerű módon fel lett dolgozva az eddigi kritikákban, beszélgetésekben. Ezért inkább azzal a kérdéssel kezdeném ezt a beszélgetést, hogy miért nem festesz?
Anno azt képzeltem, hogy lehet e két dolgot párhuzamosan művelni, de ez nem működik olyan egyszerűen és magától értetődően, mint ahogy azt megálmodja az ember. Az irodalom az életemben eddig sohasem csupán a versírásból állt, még időszakosan sem. Persze, írok. De szerkesztek, csinálom a PhD-t és kritikákat közlök kiállításokról, nyitok tárlatokat, mindemellett nem könnyű hitelesen jelen lenni a képzőművészeti élet másik oldalán is. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne erre igényem. Szeretnék még festéssel foglalkozni. Most volt is egy megkeresés a budapesti Erzsébetligeti Színháztól egy kiállításra, ahol költő-festők szerepelnének egy-egy külön térben. Még vacillálok, hogy bele merjek-e vágni, de talán ki kéne használni az alkalmat, s motivációt meríteni a lehetőségből, lesz, ami lesz.
Azért is kérdezem, mert nyilvánvaló: foglalkoztat a képzőművészet. A Két akarat című köteted előkészületénél, úgy tudom, először minden vershez szerettél volna egy-egy kortárs művészeti alkotást rendelni.
Ez azért is volt, mert képzőművészeti inspirációkból építkező kötetet terveztem, csak munka közben egyszerűen más kezdett el foglalkoztatni. Egy sokkal személyesebb hangot éreztem akkor és ott hitelesnek, elmozdultam a családi és párkapcsolatok kérdései irányába. Nem akartam csak azért is ragaszkodni a kiinduló tervhez. Kerültek versek az eredeti koncepcióból is a kötetbe, sok esetben pedig összefonódtak a személyes élmények is a képi impulzusok. Cél volt persze, hogy ne nagyon ugorjanak ki a korábbi szövegek a kötet egységéből. Valószínűleg így is egy kicsit sűrűbbek ezek a többinél, de a képek alapján való olvasás is inkább csak egy lehetőség, ezért csak a Két akarat végén szerepelnek listázva az egyes írásokhoz tartozó alkotások címei. Nem törvényszerű a leválasztásuk a személyesebb olvasásról. Így utólag épp az lett érdekes, hogy hogyan állíthatóak párhuzamba azokkal a versekkel, amelyekhez nincs kép rendelve. Hozzáteszem, nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy egyszer az eredeti tervet mégiscsak megvalósítom, de akkor már úgy kéne, hogy színes képekkel jelenjen meg a könyv, s a vizuális világa magában is narratívát képezzen.
Ebben látod a jövőt? A társművészetekben? Kapcsoljunk össze zenét, képzőművészetet, irodalmat?
Fontos, hogy legyenek olvasók, a művészeti ágak közti együttműködések pedig az olvasótoborzás megfelelő eszközeivé válhatnak. Ma már nem evidens, hogy az emberek vásárolnak kortárs verseskötetet. A fizikai jelenlét rendszeressége és a közösségi oldalakon való aktivitás egyaránt ösztönzőleg hatnak, hogy ezt megtegyék, hiszen egy-egy szélesebb kört elérő szöveg felkeltheti a kíváncsiságot.
Megvédted a Két akarat kötetcímet, habár a kiadód nem volt tőle elragadtatva. Miért ragaszkodtál hozzá?
Mert számomra ezt jelentette ez a munka, ez a könyv, ez az alkotói folyamat. Hiszen mégiscsak arról van szó végig, hogy két ember mit kezd egymással, hogyan találkoznak, lesznek szerelmesek, majd mi történik a személyiségükkel egymás viszonylatában.
A legtöbb író, költő természetesen örül annak, ha vannak jó szövegei, amik egy kötet pilléreit adhatják, ami elbírja az esetleg kevésbé kiválóan sikerült alkotásokat. Ezzel szemben te elég bátran kiszórtál olyan verseket, amelyek bekerültek a Szép versek vagy a Hévíz antológiába.
Kikértem néhány barátom véleményét a készülő kötettel kapcsolatban, olyanokét, akiknek adok a szavára, ennek alapján szortíroztam a szövegeket. A megváltozott beszédmód is szükségessé tette, hogy ki tudjam dobni azokat a verseket, amelyek nem rosszak, de nem illettek volna bele a szerkezetbe. Az egységérzet sokkal fontosabb, mint az, hogy minden egyes jónak gondolt vagy népszerűbb szöveghez foggal-körömmel ragaszkodjon az ember.
Az első köteteddel elérted azt, ami feladata egy első kötetnek, megmutattad a saját hangod. Mi volt önmagaddal szemben az elvárásod a második kötet kapcsán?
Azt mondta nekem egyszer egy tapasztalt szerző, hogy a második kötetben kábé úgy és azt kell megírni újra, mint az elsőben, csak jobban. Elgondolkodtam, hogy akarom-e én ezt csinálni, de úgy éreztem, hogy ez nem elégítene ki. Nem szólhat arról az életem, hogy egy bejáratott módon írok végig. Ha ez kockázatos is, inkább szeretnék kiszámíthatatlan maradni, mintsem mindig azt írni, amit várnak tőlem. A Két akaratnál már bátrabban kísérleteztem, hiszen lekerült rólam az eredetiségkényszer. Mindig lesz, akinek nem tetszik egy új vállalkozás, de úgy érzem, nem kell mindenkinek megfelelni. Ezért lett például a kötet témája a szerelem, még ha ez manapság nem is annyira trendi.
Nem annyira trendi? Én inkább attól tartottam volna, hogy közhely, még ha mindenkit érint is. Vagy azért, mert hiányzik, vagy azért, mert megvan.
Pont ez volt számomra érdekes, hogy mindenkit érdekel. Van egy olyan szűkebb, de számomra mégiscsak mérvadó szakmai kör, akik az elmúlt időben nem preferálták ezt a témát. Ugyanakkor a párkapcsolati dinamikával foglalkozó írásoknak mindig kulcsszerepe lesz az életünkben. Azért érdekli ez az olvasót, mert olykor az olvasmányélményekből is tanulságokat vonhat le, erőt meríthet a folytatáshoz. Ami le van írva, az valahogy mindig tényszerűnek tűnik, ugyanakkor a szöveg inkább csak egy emlékhelye lesz az eseményeknek. Nincsenek feloldva vagy elfelejtve a megírás tényétől a dolgok, inkább valamiképp átlényegülnek az értelmezés által.
A Horváth Péter-ösztöndíj kapcsán lehetőséged van arra, hogy Stuttgartban tölts egy hónapot. Kihasználod-e az alkalmat?
Szeretném, csak sajnos mostanában nem lesz erre lehetőségem, időm. A KULTer.hu-val nagy átalakuláson vagyunk túl, s még vannak tennivalók, az Alföldnél pedig most állt össze a megújult szerkesztőség, s itt is lesznek változások. Talán 2016 második felében inkább…
Valakinek jót tesz, ha elismerik a tehetségét, munkáját, valakinek éppen a használ, ha nem teszik. Te gondolkodtál azon, vajon hogyan kell viszonyulni az elismeréshez vagy annak hiányához?
Nem dimenzionálom túl a dolgot. Nagyon sokat dolgoztam, ami elvezetett valamihez, de nem biztos, hogy ezután is ugyanígy el fog. A díj megléte semmit sem változtat mindazon, amiért felelősséget vállaltam. Ugyanannyi munkám és feladatom van, mint előtte, ha nem több. Persze, bennem is van olyan vágy, hogy csak az írásnak és esetleg a képzőművészetnek éljek. De még ha erre reális esély adódna is, az ember nem dobhatja le hirtelen magáról mindazt, amit vállalt, legalábbis én egykönnyen nem tudnám.
