Teraszon, ezerféleképpen
Kimegyek a teraszra, kiszellőztetem a fejem, teleszívom a tüdőm
friss levegőéggel, mondod, közben pakolsz, teszel-veszel, az új adag
mosást teregeted, rendet raksz, mert, ahogy szoktad mondani, nem
bírsz rendetlenségben létezni, mindennek a rend az alapja!, lassan
el is hiszed magadról, hogy ilyen precíz és pedáns vagy, pedig csak
nyugtalan és bizonytalan, semmi más, nem találod a helyed, túl
sok
volt mindaz, ami rosszul érintett az utóbbi időben,megijedtél talán,
de az is lehet, hogy ez csak a látszat, változatlanul erős vagy,
téged nem győzhet le senki, arról mesélsz, gyerekkorodban hogy
mentél szembe a széllel, milyen győzelem volt, legyőzni a szelet,
mellkasod nekifeszítetted a levegőnek, a levegőégnek, és élvezted,
hogy legyőzöd az ellenállást, meghátrálásra kényszeríted magát
a természetet, mindenkinek bebizonyítod, hogy te vagy az erősebb,
te vagy az, akit nem lehet legyőzni,
a nyári széket majd hozd be, árt
neki a hideg, meg az eső, mondom én, kissé egykedvűen, majdnem
közömbösen mondom mindezt, pedig elvileg tudom,hogy azért
akarsz egyedül lenni a teraszon a hűvös, decemberi estében, mert
nagyon elfáradtál, émelyegsz és szorongsz, mindenből eleged van,
kint a teraszon aztán a mélységet bámulod, elképzeled, milyen is
lenne, ha fellépnél a korlátra, és leugornál, hogyan is torzulna el
a tested, "nem a zuhanásban, sem a szétlapuló testben", suttogod
magadban, aztán még ezt is: "a folyamat, ahogy eljutunk", de nem
fejezed be, nem akarod befejezni, ezt most ezerféleképpen értjük,
rágyújtasz egy cigarettára, aztán el is nyomod, nem azért, mert
az egészséged félted, csak éppen olyannyira hamis, színpadias,
hogy jön ide a cigaretta?, sehogy, a semmi jön ide, igen, így van,
a semmi érkezik ide, bámulod a semmit, és megnyugszol lassan.
Mert Istennek így
Mert Istennek így tetszik, mondod, ezért így kellene
tenned, hiszen így a helyes, az a helyes, ami Istennek
tetsző, ezt szinte már kiabálod, azt nem mondod meg,
hogy honnan is tudod, honnan is tudhatod, mi is tetszik
Istennek, vagy mi nem, talán azt tudhatod, hogy mi is
tetszik neked, talán ezt az egyet tudod, de, hogy Isten
mit is gondol a cselekedeteimről, azt, nem is tudom,
azt talán mégsem tudhatod, persze, igazad van, igazad
lehet, íme: erkölcsi törvény bennem, a csillagos ég pedig
felettem, suttogom magamban, próbálok úgy cselekedni,
ahogy mondod, közben figyelem, ahogy nő a szemedben
a kétségbeesés, mint másban az idegen anyag, növekszik
a harag, apámban nőtt így a pusztulás, szorongásaiból
koporsófedelet épített magának,
nekem is tetszik, ami
Istennek tetszik, válaszolom, csak ezért, hogy lenyugodj
végre, nézem, ahogy dobálod szerte a lakásban mindazt,
ami a tiéd, pólókat, bugyikat, melltartókat, harisnyákat
hajigálsz ki a szekrényedből, egész kupac, mit kupac,
egész hegy van már körülötted, ahogy dobálod a ruháidat
szerte, figyelem, lassanként fölébed magasodik minden,
már nem is látsz ki a kupacból, a ruha-hegy betakar,
Istennek nem tetszik az, hogy ennyire ideges vagy,
mondom magamban, ahogy nekem sem tetszik, látom,
benned is növekszik az idegen anyag, miként apámban
növekedett, növekszik benned a pusztulás, mi ez a vágy
a pusztulásra?, vajon tetszik-e ez a vágy Istennek?, kérdem,
miközben tudom, figyeli robbanás előtti feszültségeink.
