szerpentin
ha még egy kanyart ilyen gyorsan
veszünk be, akkor kifolyik belőlem
minden, amit a nagyi belénk
tömött, nem bírom már magamban
tartani a cipőt, ami túl kicsi volt,
de hordtam egész héten, nehogy
megsértődjön, és esténként
vattába áztattam a sarkam és
a lábujjaim, és kinyitottam
az ablakot, hogy szellőzzön
ki az izzadtság és a vérszag,
bár azt nem utáltam, csak féltem,
hogy megtudja, szóval kérlek,
ne menj ennyire gyorsan, mert
lecsúszik a hátamról is a takaró,
rajta van még a folt, amit
a sárga trikómból vágott ki, pedig
az volt a kedvencem, persze már
el volt az szakadva, de akkor is,
hogy vághatta szét, éreztem mindig
amikor hordtam, még rajta a szárító
nyomát, mint a bordáim, olyan biztos
és kiszámítható volt, úgyhogy
kérlek ne menj ennyire gyorsan,
mert ezt már nem bírom megemészteni,
tényleg nem, a tükörben minden
túl kicsinek látszik, és én utálom
a szerpentineket, mert megbízhatatlan
minden autó, ami követ, ahogy gurulunk
kifele a kígyó gyomrából, és a kígyó
is kúszik kifele az én gyomromból, legalább húzd
az ablakot lejjebb, hogy fújja ki a
szél a hajamból a kolbász szagát,
amit titokban adott ide nagyi,
nehogy andrás tata meglássa,
és fújja ki a mustár illatát és fújja
ki azt, hogy nem ismerném fel
a fényképekről sem, és fújja ki azt,
hogy nem tudom, hogy mi közöm
volt hozzá, fújja ki az asztal lábát,
amiről ettük azt a húslevest,
ami, csak a nagyanyám belehullott hajszálai
és a kezével gyúrt galuskái miatt
volt olyan, amilyen, hogy essen le
az akasztóról a kalap, mert annak
nincs helye ott, nem szabadna ott
lennie, mint a fájásnak a hátban,
mert elaludtam a kanapén egyszer,
és azóta a kanapé minden sajgása
átköltözött a gerincembe, és fújjon
le mindent, amiért nem tudtam
megharagudni, hogy a bátyám nevén
szólított, és menjünk már inkább
gyorsabban, nem számít, mi
folyik még itt, csak érjünk haza,
köpjön ki végre a kígyó az ágyamba,
hogy javítsanak ki a rugók
minden görcsöt a gerincből,
mindent, amiről azt mondom,
ismerem, pedig még a nevét
is csak márványról tudom.
gyomormosás
csakk annyit tud róla, hogy felette
lakik a másodikon, mindig
nyikorogtatja az ajtót,
csoszog, és gyakran hasad a padlón
a porcelán, ezt ismeri, és képzelt
meztelenségét, néha arra gondol,
hogy majd egyszer meglesi és közben
lenyel egy pohár mosóport és
buborékok jönnek fel a szájából,
ahogy habzik és köhög, ez igazán
felizgatná, mindegy, hogy szőke
vagy barna épp, vagy megint
vörösre festette a haját, mert
ez a legbensőségesebb viszony,
a távolság a habzó száj és az
erekció között, ahogy a gyomorból
felkúszna a váladék az orrüregbe
is, ettől tiszta lesz minden, illatos
lesz a nyála, ez a legszebb halál,
erre gondol csak, és elképzeli, hogy
ha nem volna így tele a szája,
akkor mesélhetne neki,
ő minden apró részletre
visszakérdezne, mert ezek a nők már
ilyenek, nem figyelnek, csak kérdeznek,
míg közben felfut a szemük, mint
lila harisnyákon, és ekkor fogja el a hányinger,
ahogy serceg fogai közt a mosópor,
nem a legjobb, de gazdaságos,
csak barackillatú, ezt gyűlöli,
és elkezd csengeni ekkor a telefon,
belezörög a krákogásba, de tudja, hogy
csak az anyja, mert ki más is, meg
a szomszéd kopog fel néha, mikor
túl hangosan nézi a pornót, és ekkor
hányi kezd, a legszebb öklendések
ezek, tiszták, mint a haldoklók
tekintete, a mártíroké, és ő csak követi a ritmikát,
a felérkező borsódarabok, ahogy
szétfröccsennek, mintha kottából olvasná,
úgy kimérten krákog is mellé néha,
így áll össze az egész, ez a bensőséges
viszony, ez a privát harmónia, és ekkor
még elképzeli, hogy a nő, ha volna férje,
biztos minden reggel leszopná, és ez
megnyugtatja, ezért lefekszik a
konyhapadlóra, prüszköl, könnyezik,
nyúlik a taknya a földön, kicsorog belőle
már minden csepp iszony, és már csak
azt hallgatja türelmesen, ahogy az ablak
előtt galambok pengetik a szárítókötelet,
míg az utolsó bugyi is lehull a sárba.
