A gordonka a villamosra rezonál
Érkezik a szentjánosbogár
Pókháló-hárfán és pitypang-hegedűn
Játszik a fuvallat akár cérnával a tű
Bariton gospel folydogál
Ruth karjai közt fonott kosár
Mandula és olíva
Rejtély van a lelkébe írva
Lassan aszú borrá érik a nyár
Jön a kék ág lila levél fagy a szár
Ablakpárkányon kapirgál a vágy
Hidegen hagyja az illat az eszme
Mert legszívesebben elkeseredne
Majd kicsattan az álmodozástól a teste –
Nem számít már hű-e szent-e?
Magányát magáénak érzi este
De reggelre nem elég ez se –
Mítosz főhajtása Logosz előtt
Megjelent álmomban Duchamp a dada-baba
a fésű és a ruhafogas párbeszéd – szülőágyában
fogant mítosz
a vállfa és a palackszárító egymásnak esett
a csészék között a komód mélyén
hallható volt tisztán
Arp és Max Ernst
csöndes dialógusa a könyvespolc mögül
majd Miró és Magritte fogott kezet holdudvardudvák között
az este és egy hisztis esőcsepp
mint a fejfájás és a folyó
a lábak és az elme
mind reflektálnak egy akkumulátorra
az értelemmel és a kíváncsisággal
megspékelt elektronika kiáradására
ahogy két szép női kéz
egy vizes frottír anyagból kicsavarja
a nedvességet
mi végett?
s az ágyterítő gyűrődéseit kisimítgatja
a ráncokat elrendezi mintha ettől függne valami
nagyon elemi
és közben pirulákat nyel le
önti a poharába a nyarat az éjszaka
s a nő is
a tojássárgáját és a mézet
a whiskyt és a répapépet –
mert az egekben a kiállítás soha nem ér véget
