Házi áldás
Kihűlő disznófej egy bádogtálban,
nézem sokáig, s nem kell értenem,
mégis remélem, hátha végtelen
világ a vers, amely minden sorában
ugyanabból van, és más lesz belőle,
betűből szó, majd szóból mondatok,
hogy azt hihetném, én is ott vagyok,
míg hull a fény a puha agyvelőre,
meg-megremeg a síkos bádogon,
pedig szonett csak, pillanatnyi étek,
de nem az enyém, inkább a tiétek,
tizennégy sorát erre áldozom,
és tizenötödik sor soha sincsen,
mert ami nincsen, abban van az Isten.
Őszi passió
Egy-egy tenyérnyi láng lehull a fáról,
s amint kialszik a vizes kövön,
megértem végre, hogy nincsen közöm
ehhez a tűzhöz, mely halál utánról
világít vissza rám irtóztatón,
már térdig járok az izzó parázsban,
s körös-körül a táj beszél magában,
elkezd egy verset, hátha folytatom,
és nem lehet, hiszen kettészakadt
a lélek: ugyanazon ég alatt
vérzik a lomb, míg hallgatnak az ágak,
s szenvedhet kint a test, ha bent nyugodt,
mert tudja azt, amit én nem tudok,
hogy így vagy úgy, de új életre támad.
