betűleves
talán nem kell mindig kimondani, ami egyértelmű,
és talán eltöröltetik az idő logikája a szenvedésben,
meglehet, mégsem ugyanaz a veszteség minden veszteség
(egy végtelenül szentimentális kép tör rám,
szégyellem is magam miatta, talán meg kellene gyónnom;
szamárfüles emlék: a küszöb az árnyékom hívja hiába).
elképzelhető, hogy minden, ami jó, pusztán játék.
talán ennek tudható be az unalmas
és arcvonások között ráncolódó fásultság;
összevegyül az esti hideg a nem oldódó szorongással.
talán magamra venném, ha megbántanának.
persze az én koromban az ember
már csak egy rakás voltból meg talánból áll.
de hát én semmit sem tudok.
majdnem úgy van
a második korsó közepén erős felhangok,
mintha majdnem véletlen, igazad van,
maradjunk a gyenge hazugságok elkerülőmezőjében,
de hát az én szívem sem habostorta,
és ha nem veszed észre, akkor is él,
mocorog, válaszol, épp csak nem csattog,
aztán majd úgy beszél — tőled tanult —,
hogy nem mond semmit, értsünk ebből, ha ez szép,
befogom az orrom, mikor szarban vagyunk,
portérkép, mostan éhes disznókkal álmodom,
ennyi az én kis titkom, hajnalban szóváltásba keveredem,
„kérem, őrizze meg a hidegvérét, és írjon” — mondják,
„alighanem épp most hagytam abba” — válaszolom azonnal,
„valakit viszek magammal” — replikázik a rézfaszú bagoly;
projektálj csak, most már majdnem jól esik.
