Emlékek sodrásában
(Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015)
Ha egy kortárs magyar szöveg a gyermek, illetve kamasz szemszögét helyezi középpontba, nem csak az lehet kérdés, hogy melyek a jellegzetességei annak a narratívának, amellyel hitelesebben működtethető az adott mű, hanem talán az is, hogy tud-e még újat mutatni egy olyan színtéren, ahol több kiemelkedő, a hasonló narrációt kulcsfontosságú eszközként használó szöveget ismervén az olvasó újdonságra szomjazhat. Kiss László legújabb kötetének, a Ki mondta, hogy jó volt című regénynek fülszövegére pillantva okkal teheti fel a kérdést az olvasó, hogy mi is megy végbe ebben a szövegben, amihez még nem volt szerencséje a publikumnak?
Nem titkoltan önéletrajzi ihletésű kötetről van szó: a rendszerváltás körüli időszakban járunk Gyulán: megelevenednek a város, a főszereplő számára legfontosabb helyszínei, például az Árnyas utcai udvar és nagyszülői ház, amely a gyermekkor egyik legfontosabb pontjaként értelmeződik, és amely beépülve a szövegbe, az egész kötetnek jelentőségteljes keretet ad. A regény egy tizenéves kisfiú gyermekkorának részleteit, bizonyos szempontból szignifikáns pillanatait tárja az olvasó elé, amelyeket egy izgalmas narratív megoldással kísérhetünk figyelemmel: a Ki mondta, hogy jó volt érdekessége a tudatfolyam-jellegű, nagy információmennyiséget az olvasóra zúdító, magával ragadó, és filmszerűen pörgő elbeszélésmód, amely megidézi a gyermeki beszéd és szemléletmód jellegzetességeit is, abszolút hitelesen formálva a gyermek-serdülő-fiatal felnőtt elbeszélőről alkotott képet. A szöveget emiatt nagyon lendületesen olvashatunk, bár a befogadó kezdetben könnyedén elveszhet egy-egy szinte túlontúl hosszúnak érződő, több soron átívelő mondatban. „És eszembe jutott anyuka mulatságos aggodalma, hogy vigyek esőkabátot, mert ki tudja, mi lesz, esőt mond, arra gondoltam, milyen szép is ez és milyen izgalmas, és hogy olyan, akár egy jól kigondolt, nem is, inkább épphogy véletlenszerűen felépített szimbólum, és akkor van ez az Edina, vagy most már csak volt, vagy a fene se tudja már, és hogy milyen rútul elbánt velem” (115.)
Miközben a regény elbeszélésmódja és szerkezete a gyermekkorra, a változásra, és annak ellentmondásosságára is reflektál, a szöveg nyelvezete már az első fejezetektől fogva sem egy gyermeknarrátort szólaltat meg, hanem a múlt történéseit felidéző elbeszélőt. „Lüktetett tovább az a sok élmény, amit ezen a rövid távon átéltem, és egytől egyig hazavittem őket a lakótelepre is, féltőn gondoskodva róluk, és lefekvés előtt még egyszer lajstromoztam magamban az aznap látottakat” (39.) A fejezetek olvasásakor mégis a serdülőkorú főhős perspektívája, és ezzel összeköthetően a változás, illetve az elmúlás szubjektumra gyakorolt hatásai kerülnek a centrumba. A szöveg nagyon tudatosan rá is játszik arra, hogy a gyermeki nézőponttal összehangoltan változzon: az elbeszélő jelenéhez közelebb lévő, higgadtabb, nyomasztóbb szöveghelyek feszültebben íródtak meg, amikor pedig a fiatal, gyermek-/serdülőkori évekbe nyerünk pillantást, egy-egy gondolat, kiragadott emlék kapcsán nagyobb kitérőket tesz a szöveg. A narráció tehát, akárcsak a főszereplő, fiatal felnőtté váló gyermek, változik. A mondatok egy ponton érezhetően rövidülnek, így a Látogatás, illetve A hely című, vagyis a zárófejezet olvasásakor már rövid, néhol kifejezetten tömör és egyszavas mondatokba ütközünk: „És persze hal. Sok-sok hal. Nagymama hessegető mozdulatot tett a kezével, hogy büdös. Áll az egész kóceráj, mint a cövek. Nevettek.” (164.)
A kötet végén találhatunk egy, a szerzővel készített interjút: Ráismerni a tájra (Kiss Lászlóval Bíró-Balogh Tamás beszélget). A szerző ebben kiemeli, hogy a sok regényszerű novellaciklus után, amelyek az utóbbi időben születtek, egy novellaciklus szerű regény megalkotását tűzte ki célul. (175.) Az, hogy ciklusba rendezett, de önállóan is olvasható novellákat végül regényként fogadhatjuk be és értelmezzünk, a tárgyalt narratív jellegzetességek mellett annak is köszönhető, hogy a szövegrészeket többször feltűnő emlékek, mozzanatok is összekapcsolják: ilyen a gyermekkort meghatározó horgászat vagy a labdarúgás iránti szenvedély, a kamaszkori kihívások, vagy éppen kulcsfontosságú személyeket, hozzátartozókat érintő epizódok. Utóbbiak kapcsán a legfontosabb a főszereplő nagyanyja lehet: a szövegben az ő alakján keresztül is fokozottan hangsúlyozódnak a gyermekkor-felnőtt élet, otthon-idegen, vidék-nagyváros stb. ellentétek, amelyek folyamatos nyomatékosítására a szöveg tudatosan fektet nagy gondot. Ez a személy megmásíthatatlanul jelképezi a felnőtt élettel szembeállított gondtalan időszakot, a versengéssel szembehelyezett önfeledt, különösebb cél nélküli játékot, az idegen város atmoszférájának ellentettjét, a vidéki otthonosságot.
A nagymama alakja, a gyermekkor lényeges helyszínévé váló kert és ház nemcsak visszatérő elemek, hanem érzékletes keretet is adnak a regénnyé szerveződő novelláknak. Amint az első, Hely című fejezettel elmerülünk a főhős emlékeiben, az Árnyas utcai helyszín képe tárul elénk egy jelképes leírással: az udvarból a főszereplő képzeletében hatalmas, faltól falig érő tó lesz. A kezdő szövegrész hangulatát több tekintetben megtörő, egyetlen hosszú mondatból álló második fejezetben, azaz már a kötet elején értesülünk arról, hogy a főszereplőt végül milyen veszteség éri: „mintegy foghegyről, mintha az, amiről beszél, a világ legtermészetesebb dolga volna, úgy mondta, nagyanyád meg fog halni.” (24.) A regény végén, a nagyanya elvesztése után, az utolsó előtti, Udvar című részben ismét a figyelem fókuszába helyeződik az Árnyas utcai helyszín, a zárófejezettel hibátlan keretbe foglalva az egész regényt. Utóbbi, tehát a feszült, tömör, velős mondatai kapcsán már említett rész, A hely a címében jelentőségteljes határozott névelőt kap.
Kiemelhető a szöveggel kapcsolatban a vízzel kapcsolatos szimbolika tudatos és ügyes használata, amely érdekesen működik például a vidékről kirajzolódó kép kapcsán, illetve lépten-nyomon a főszereplő mindennapjaiban: itt gondolhatunk a horgászatra, a kerékpározásra a Körös mentén, vagy jelképesebb részekre, például a kezdő és zárófejezeteket olvasva. „A megvadult eső ádázul mossa a koporsót, melynek peremétől vastag sodrással, egyenesen az állvány előtt ülők lába alá hömpölyög a víz.” (162.)
Kiss László könyve tehát átgondolt és sokatmondó szöveg, amely egyébiránt kivételesen magával ragadó humorral íródott. Miközben a szöveg nagy hangsúlyt fektet a főszereplőt ért veszteségekre, csalódásra, az olyan jelenetek, mint a diákokat fülsiketítő sípszóval motiváló testneveléstanárról készül filmből kiragadott részlet, aki magára haragítja a horgászokat, a családi összejövetelek során a labdarúgó csapatok közötti ellentétek miatti konfliktusok, vagy más, képszerűen leírt részletek garantáltan mosolyt csalnak az olvasó arcára. „a gát aljában nekilódul, mint a törökök az egri várnak, és kötény van a derekára hurkolva, de aztán kikerül a kamera látószögéből, csak a hangja hallatszik föl, egyedül a hangja maradt benne a filmben, hogy »rohadnál meg, Béla«” (24.) A humor nem csupán a jól eltalált hangvétel miatt működik, hanem mert a befogadó könnyedén megtalálhatja a kapcsolódási pontot az elbeszélő által felelevenített jelenetekben: ahogyan maga a regény is, egyszerű, de annál hatásosabb, emberi szituációkra támaszkodik.
Kiss László legújabb kötetét érdemes kézbe venni, mert az újdonságokkal látszólag már kevésbé kecsegtethető tematika ellenére is új arcát mutatja meg az olyan típusú szövegeknek, ahol az emlékezés, a gyermek- és serdülőkor határozza meg az elbeszélést. A Ki mondta, hogy jó volt főhősével, a magával ragadó hangvételnek is köszönhetően, a befogadó könnyűszerrel fedezhet fel személyes kapcsolódási pontokat, a novellaciklussal rokonítható regény elképzelése pedig azért is működik, mert bár az egyébként fejezetek egymástól függetlenül is élvezhetőek, a szöveg végül mégis egészben, a gondosan megtervezett keret érvényesülésével lesz igazán hatásos és megragadó olvasmány.
