Amikor a szerelem az égbolt
(Szabó T. Anna Kyoko ‒ Rófusz Kinga: Senki madara. Magvető Kiadó ‒ Vivandra Kiadó, Budapest, 2015)
Szabó T. Anna első kisregénye, a Senki madara nemcsak egy szívbemarkoló szerelmi történet színes fordulatokkal, amely egy ismert japán mesét és mitológiai világot gondol újra és tovább, hanem a csend és a csendünk által el- és kimondhatónak, valamint az így el nem hangzott szavak mégis meghallásának elragadó poémája.
A történet a magyar népmesei hagyomány elemeit is mozgósítva egy elárvult egyszerű juhászfiú életútjának elmesélésével indít, majd fokozatosan e hagyományt egyre inkább átitatja a japán mondák, mítoszok érték- és hitvilága a főszereplő igen különleges találkozása révén a darumadárból lett lánnyal. E leginkább felnőtteknek szóló mesében a fiú és a lány egymás megismerésén keresztül, a másik által megjelenített, egymástól nagyon is eltérő két kultúra sajátosságait és határait élik át és tanulják meg fokozatosan. (E ponton fontos még a darumadár szimbólumára is gondolnunk, ami szintén összeköti e két távoli világot, hiszen a daru mindkét kultúrkörben jelentős ősi jelképnek számít.) A kötetben megjelenő kulturális kettősséget viszont már magából a szerzői névből is sejthetjük: a Kyoko japán utónévből, ami ‒ mint ahogy a Szabó T. Annával készített interjúból kiderül ‒ a szerző valóban létező, hivatalosan is jegyzett neveként egy személyes gyerekkori háttértörténetre emlékeztet.
A Senki madara két főszereplőjének élettörténetét, találkozásukat, együttlétüket és az elvállást természetes közegként öleli körül a csend, ami sok esetben forrása, máskor pedig következménye a nyelv és a szó által teljességgel elmondhatatlannak. Ilyen értelemben a csend megtörésének valamint tiszteletben tartásának váltakozása adja a kötet különleges ritmusát és egyedi hangulatát, miközben ez teszi igazán hitelessé az egyes emberi és kulturális határok megmutatását, és az azok közötti átjárhatóság/átjárhatatlanság ábrázolását.
A csend megtörésének nehézségével többszörösen is találkozunk a kötetben, amikor például a szótlansághoz szokott fiú keresi a szavakat és a nyelvet, hogy kérdést, máskor pedig a felmerült kérdésre választ tudjon megfogalmazni mások vagy önmaga számára. Ez a bizonytalanság a könyv kezdetén egy rövid mondat erejéig mintha a kötet elbeszélésmódjába is beszűrődne: „Tátos nem volt együgyű. Csak éppen nem azt nézte és nem azt látta, amit a többiek”. (5.) Az egész kötetre jellemző feszesség e mondatok olvasásakor mintha egy pillanatra meginogna, megtorpanásra késztetve az olvasót. Hisz már az első mondatoktól kezdve egyértelmű, hogy nem mindennapi a főszereplő. „Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén, és minden teremtényt meg tud gyógyítani” ‒ tudjuk meg az első bekezdésből. (5.) Mássága majd minden gesztusában megnyilvánul, de mégis nehéz lenne gyengeelméjűként gondolni rá, ezért hatnak fölösleges magyarázkodásként és töltelékmondatként e sorok. Szerepük így csupán annyi, hogy általuk utal a szerző arra, később felbukkannak olyanok, akikről kiderül, bolondnak tartották Tátost.
A nyelv és emberi szó nélküliség ugyanakkor végig kettős marad a kisregényben, egyszerre testesíti meg a hiányt és a teljességet. A juhászfiút, aki korán, alig ötévesen elárvult, kisgyerekkorában édesanyja nem szavakkal nyugtatta meg, hiszen szeretete és gyöngédsége nem a beszéd által, hanem gesztusain keresztül nyilvánult meg. „Régen, egészen kicsi korában, még azt hitte, hogy a dallam és az érintés elég, hiszen az édesanyja is csak így felelt az ő szólongatására: dúdolással, zümmögéssel, ringatással és cirógatással”. (7.) Ennek is tulajdonítható, hogy alig voltak szavai a felcseperedő gyermeknek a világ dolgaira, az élőlények és történések megnevezésére. A nyelv jelrendszere helyett viszont sokkal gazdagabb szókinccsel szólaltak meg számára a pusztában megfigyelt állatok, természeti jelenségek és történések jelzései. Egészen kiskorától „nemcsak az elevenek szavát, de az elemek beszédét is értette” ‒ olvashatjuk gyermekkorának felidézésekor. (7.) Az emberek helyett ‒ hiszen azok a mássága miatt nem tudtak vele mit kezdeni ‒ az állatoktól, az esőtől, a felhőktől, a földtől, a széltől, a szagoktól, az ízektől és az álmoktól tanult, ezek nyitották meg előtte „a megértés kapuját” (5.), ami véghetetlenül határtalanná is tette számára a pusztát, ahol Uccu nevű pulikutyájával élt. Egyaránt érzékelhetővé vált számára a látható és a láthatatlan dolgok sokasága, aminek köszönhetően megtanulta, hogyan gyógyíthatja meg a beteg állatokat, másokat vagy akár önmagát.
A fiú nevének keletkezése is egyszerre hordozza magában a csend megtörésének gesztusát, mint ahogy jelzi az imént említett hiány és a teljesség kettősségét is. Tátos ‒ miközben a történetben egyszer sem nevezi meg magát ‒ a nevét egy öreg pásztortól kapta, mivel sem ő sem más nem tudta, hogy valójában hogyan hívhatták. Magyarázatot is kapunk a könyvben e névre: miszerint egyrészt a magyar hitvilágból ismert, a természetben járatos, nagy tudású gyógyító emberre utal, másrészt a szájtáti, illetve a szájtátó tulajdonságokra, melyekből ebben az esetben nem annyira a tétlenkedés, hanem sokkal inkább a szemlélődő, nézelődő, megfigyelő magatartás jellemzi a főszereplőt.
A történet fordulópontját jelentő találkozás és a japán mesevilágból beemelt átváltozástörténet szintén a csend és csend megtörésének határán következik be: Tátos az ősszel megérkező darvakat „kitárt karral, csendben üdvözölte”, majd „csendben behúzódott a nád árnyékába, és nézte a madarakat” (12.), s amikor már megszokták és ismerték a darvak, akkor játszotta el furulyáján a darunótát, amit gyerekként írt. E dallal babonázza meg és csalogatja vissza többször magához a szürke darvak közül a kecses hófehér színével és a feje búbján piros folttal kitűnő, a többiektől mindig külön levő gyönyörű madarat. Szintén fontos jelenet, amikor Tátos egyik alkalommal éjjel meglesi a magában táncoló madarat, és rájön, hogy „a madár az ő nótáját táncolja el néma, átszellemült elszántsággal”, (17.) akárcsak az, amikor a bojtárok által fabrikált csapdából kimenti a madarat és hogy megnyugtassa, halkan, a szavak értelmére nem figyelve mormol neki mindenfélét.
A darumadárból lett lány és a juhászfiú találkozása szimbolikus, a társat és a teljességet megtestesítő szerelem megtalálását jeleníti meg, melyben nemcsak a másikat keresik és ismerik meg, hanem önmagukat is a „ki vagy?” és „ki vagyok?” kérdéseken keresztül. Fontossá válnak tehát a szavak, a másik szavai és a másik nyelve, melynek tanulásával egymást igyekeznek megragadni, mint ahogy a másik tükörképeként önmagukat is. A szavak segítségével a két távoli világ ahonnan a két fiatal származik egyre közelebb kerül és simul egymásba. Eszerint a Hokkaidó hegyeiről származó különleges lány, Tori szavai töredékesen bár, de felidézik távoli otthonának és kultúrájának néhány jellegzetesebb sajátosságát is.
Mindent felforgat a fiatalok egymásra találása: „Tátos úgy érezte, kilép a bőréből, kilép talán még a világból is ‒ mint amikor tánc közben addig forgott, amíg elveszítette a saját középpontját, és egyszerre kipörgött belőle minden súly, minden gondolat, csak a határtalan, fényes semmi maradt, fájdalom nélkül, érzés nélkül, emlékek nélkül ‒ olyan semmi, amiben ott a minden”. (26.) A megélt szerelem teljességét jelzi, hogy Tori és Tátos a kimondott szavakon túl, egymás legapróbb rezdüléseiből is értik, érzik egymást, olyan pillanatokban is, amikor még/már nincsenek szavaik. Ilyenkor veszi át az emberi nyelv, a beszéd helyét a tánc, a zene, a mozdulatok mint kalligrafikus jelek, a festészet, azaz a művészet és az alkotás, melyek összekötik, de el is választják őket egymástól.
A magasság és mélység jegyeit hordozó égi és földi tájakról, mint teljesen ellentétes világokból származó fiatalok nagyon is hasonlítanak egymásra: Tori szintén társaitól elkülönülve látható, egyedül van, de mégsem magányos, hiszen a természettel és önmagával teljes harmóniában él, akárcsak Tátos. S ahogy korábban a fiú a természet elemeivel és történéseivel azonosulhatott a dallamok és a tánc révén, Tori tánca is egy-egy kísérlet a szerelmével való azonosulásra. De ebben azonosulásban csakis egyedül lehet lenni, azaz senkivel (sem) lehet osztozni. Merthogy az alkotás rítusa igényli a csendet és a magányt, ahhoz hogy az alkotó önmaga maradhasson, miközben mégis kilép önmagából, kell a kötetlen szabadság. Mindketten ösztönösen élik meg ezeket a pillanatokat, melyeket a másik számára megtanulni aligha lenne lehetséges. Így hiába vágyik Tátos arra, hogy megtanuljon a lánytól festeni, helyette az öreg kereskedőtől sajátítja el a papírból hajtogatott darunak, a szenbazuru elkészítésének rítusát. Ez utóbbi viszont célt ad a számára és reményt, hogy vágyai teljesülni fognak, s örökéletű lesz a szerelmük.
Szabó T. Anna felnőttmeséje a balladákra jellemző tömörséggel és rendkívüli érzékenységgel, hitelesen ábrázolja a szerelemben átélhető teljesség legapróbb rezdüléseit, mint ahogy az első szerelemnek épp e megtapasztalt teljességéből fakadó mohóságát is, amikor a másik válik a mindenné, akivel nem lehet betelni. Egymásra találásukban megjelenik az önfeláldozás, a saját világról való lemondás, aminek kikerülhetetlen következménye a harmónia megbomlása. Mindketten (el)veszítik addigi életüket, s miközben egymást próbálják (a maguk számára) megmenteni, aközben külön-külön a titkaik kezdenek gyarapodni. Tori madárként és emberként teljesen legyengül, veszíti erejét, Tátos már nem törődik a nyájjal, rossz érzések gyötrik, már nem tudja sem magát meggyógyítani, sem Uccut, sem Torit, akin látja, egyre inkább csak árnyéka önmagának. Múlhatatlan tanulságok ezek a mindenkori szerelemről, melyek örökérvényűvé és aktuálissá teszik Tátos felismerését, miszerint csakis úgy őrizheti és mentheti meg (a maga számára is) szerelmét, és ezáltal önmagát, hogy élni engedi a lányt.
A szerelemben nemcsak a távoli világok érnek össze, hanem a múlt, jelen és jövő is, azáltal, ahogy a fiú és a lány gyengédségét és összetartozását kifejező mozzanatok felidézik Tátos világra eszmélésének kezdeti, meghatározó időszakát és édesanyjának alakját is az érintéseken és a dallamokon keresztül: „Érezte, hogy nem űzheti tovább: várnia kell rá. Mint amikor az anyjára várt négyévesen: nézte, amint távolodva egyre kisebb lesz, de tudta, hogy nemsokára megint feltűnik, és ahogy közeledik, megint igazi anya lesz belőle.” (16.) A jövő pedig a reményen keresztül jelenik meg, hiszen bármikor visszatérhet az elveszített kedves, aki már többször visszatért. Ezt erősíti a természet ciklikusságának az ábrázolása is, az ősztől őszig tartó történet és a vándormadár-motívum is, melyek az örök újjáéledés lehetőségét hordozzák.
E teljesség ábrázolása a kötetben levő képek és a szöveg szoros összetartozásán, egységén keresztül jön létre. Rófusz Kinga grafikái kiegészítik és képileg továbbgondolják a történetben jelenlevő szimbólumok sokaságát, izgalmas értelmezési játékba hívva az olvasót. A Senki madara színszimbolikája a fekete-fehér-vörös árnyalatain keresztül szintén az élet, a halál, a szerelem, az újjáéledés jelentésköreit mozgósítják. Az alakábrázolásoknak pedig széles skálája figyelhető meg a személyestől a személytelenig, az alakok statikus ábrázolásától azok lebegő megjelenítésén keresztül, amelyeken olykor a megfoghatatlanság is megmutatkozik. Így ismerhetjük fel például a szerző arcvonásait a borítóképen látható japán nő portréjában; megjelennek az ösztönök és a vadság a szél erejének ábrázolásán keresztül; a veszély, illetve a (meg/le)kötöttség és kötődés a halványpiros madzag, hurok által, amely mint visszatérő motívum tűnik elő a legtöbb képen; a titokzatosság a rejtőzködés megmutatása révén. A kötet képiségét e motívumok használata mellett meghatározza a keleti ábrázolás fegyelme, a hagyományos japán portrék illetve a hagyományos daruábrázolás hangulatát idéző képek sorozatának köszönhetően pedig ízelítőt kaphatunk a tradicionális japán kultúra képi világából, amit erősít a borítóképen és a címlapon a betűk japán hagyomány szerinti függőleges szedése.
Szabó T. Anna és Rófusz Kinga közös kötete feledhetetlen olvasmány. Története térben és időben pontosan ugyan nem rögzíthető, de mondanivalója az ember és természet összetartozásáról, az emberek kapcsolatáról, a szerelemről, az élet méltóságáról, a szabadság erejéről kortól és időtől független örök aktualitással bír.
