Érmezei Zoltán szobrászművész életmű-kiállításáról
Érmezei Zoltán szobrász (1955‒1991). Kaposváron és Nagyatádon együtt dolgozott mesterével, Pauer Gyulával. Konceptuális gondolkodása és „posztművészeti életmódja” csaknem tíz évig hallgató – eltűnt vagy halott (?) – művésszé teszi. Tevékenységének már elején is a kezdet és a vég problematikája foglalkoztatta, művészetét folyamatos „életmű-kiállításként” fogta fel. Eltűnési periódusában, a Sodrás utcában (Erdély Miklós, Pauer Gyula és Legéndy Péter társaságában) Poszt-Művészet Projekt bemutatót tartott, amit semmi bejelentés, csupán egy plakát előzött meg. A kiállítás – nem deklarált módon – azzal nyílt meg, és abból is állt, hogy Érmezeit kb. egy hétre bezárták egy szobába. Érmezei és Rauschenberger János torzuló és bemozduló agyaglevonatokat készítenek egymásról. Ugyancsak vele készíti „tükör-labirintus képeit” az 1980-as években: önmagukat festve, rajzolva a tükörre. Életében megrendezett utolsó kiállítása, ahol önmagának a helyszínen gipszből mintázott corpusát állítja fel, valójában önmaga életének- halálának-feltámadásának, valamint művészetének mementója és ars poeticája is egyszerre. Korai halálával válik élete egyszerre áldozattá és művészetté, művészete pedig élettel teljessé. (Artportal)
Vissza/Előretekintés. Érmezei Zoltán életmű-kiállítása
2016. 02. 05. ‒ 2016. 03. 27.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Deák Csillag
Kiterítenek úgyis
Sokszor emlegetett tény, hogy Érmezei Zoltán húszévesen, 1975 márciusában, hirdetést adott fel a Magyar Nemzetben saját haláláról és temetése időpontjáról. Közhely, hogy akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz. Ha a művész nagyon korai, 35 éves korában bekövetkezett halálára gondolunk, mondhatnánk, ez mégis az előbbi feltevés ellenkezőjét bizonyítja. A Ludwig múzeumbeli kiállítást látva nem azt érezzük, hogy fiktív halálhírének közlése az életét hosszabbította meg, hanem azt, hogy akár a halhatatlanság kényes kérdését is megkísértette életműve által. Nemhiába vonult vissza tíz évre az ominózus hirdetés után, semmi se volt hiába. Rövid élete alatt egy teljes életművet hozott létre.
Szakadatlanul tanult, mindent dokumentált, fáradhatatlanul jegyzetelt, cédulázott. Nála nincs szemét, kidobandó cetli, áthúzott vázlat, minden hozzá tartozik életéhez, művéhez. Milan Kundera Halhatatlanság című regénye jutott eszembe, hogy minden, amit halálunk után hátrahagyunk, az mások kezébe kerülve, hamisításokra, akár visszaélésekre ad alkalmat, és mi már nem szólhatunk bele, nem korrigálhatjuk a hibákat, tévedéseket. A kiállítás koncepcióját Beke László, Érmezei személyes ismerője és értője fogalmazta meg. A kurátorok munkáját segítette Érmezei korábbi alkotótársa, Rauschenberger János is a művek és installációk rekonstruálásával.
Érmezei újra és újra megalkotja formáit, másként és megint másként. Tükörterembe téved, de nem téved, maga teremti meg tükörtermét (Rajzoló tükörkép), és nem válik esetlenné, nem csetlik-botlik, nagyon is tudatában van annak, hol jár, hová került, mit fog és mit láthat. Nem tüköréletet él, nem válik mássá, másodlagossá, kitakarhatóvá, elfedhetővé. És nem válik belőle Nárcisz sem, aki a víztükörben meglátva önmagát, saját mivoltába lesz szerelmes. És mindez mégis, az ön-élet, az ön-elsajátítás kettőzést, megkettőzést jelent. Vagy megháromszorozást, sorozattá változtatást? Mert saját lenyomatát teszi a tükörre, önmaga lenyomatát nézi és láttatja, ahogyan az egyik ismert híres festményen a festő a festőállvánnyal a képben sokszorosan tükröződik, végtelenítve jelenik meg. Érmezei a valóságot uralni, formálni akarja, hogy legyőzze az anyag időtlenségét, keménységét, élettelenségét, állandóságát. Ez életprogram is (Életprogram). Lendületet visz az anyagba, szellemmel ruházza fel, de mindvégig a földi világban jár, nem válik belőle Orpheus, aki az alvilágba utazik, hogy szerelmét visszaperelje a túlvilági hatalmaktól. Érmezei szembenéz a halállal, a megváltással, a jóval és a rosszal. Olyan korban élt, amikor a hazugság volt az igazodási pont, művei az adott kor szelleme ellen szóltak. Corpusai a szabadság szimbólumai is, és ezeket nem elsősorban vallási tárgyú művekként foghatjuk fel, hanem a belső szabadság, az azonosulás lehetőségeiként, a művészi akarat megnyilvánulásaiként.
Sorozatai következetesen végig viszik elgondolásait. Az arcra támaszkodik, a gesztusra, a nézésre, a szájra, a szemre. Kettős fedezékbe vonul, a természetlegbensőbb ellentmondását foglalja formába, az igaz és hamis kettősségét és elválaszthatatlanságát. Nincs csak jó, és nincs csak rossz. Összetartoznak. „A szabadság fogyatékosság, a fogyatékosság megélt szabadság” – vallja, paradoxonjai elevenek és elgondolkoztatóak. Kiteríti a szobrait, a szobrot is tükrözteti, új arcot szab neki. Feltárja a palást rejtélyeit. A gömböt teríti ki, térképpé változtatja. A világok átjárhatóvá válnak, de ha síkba tesszük, a gömbformával ellentétben, határai is vannak. A párhuzamosak összetorlódnak, összegabalyodnak. A káoszban is ott a rend. Nem időutazó, nem látnok, aki a jövőbe és a múltba egyaránt beletekint. A föld emlékezete sorozat, 1989 (werkfotó) művében összegzi az emberi lét esendőségét, halandóságát, talán végleges elvesztését is. A magányt és a halált, hogy valami és valaki elmúlik, megszűnik, emlékfoszlánnyá válik. Réteggé. Földréteggé. Üvegkerettel szegélyezett alapon áll az installáció, de nem látjuk mégse, mi van a feltárt réteg alatt. Csak a felszínt kaparjuk?
Corpusain nem ábrázol keresztet, de látjuk, sőt érezzük a felfeszítettséget. Előre halt, mondanám. Vagy inkább előre élt. Az örökparadicsomban él, a jelenben. Saját magát váltotta meg halálával. Rimbaud még életében vált olyanná, akinek a továbbiakban semmi köze nem volt az irodalomhoz. Élő halott lett belőle, kilépett a művészet világából. Érmezei újrafelfedezése azt jelenti, hogy a kortárs művészet részévé válik. Ismét. Teljes joggal. Ennek a kiállításnak egyik legnagyobb érdeme, hogy evidenssé tesz valamit, nem kell magyarázni, hogy miért. Hogy Érmezei is hasonlít egy kicsit Rimbaud-ra? Igen, talán volt és ma is van benne, művészi értelemben egy kis kalandozó, éhező kisfiú, aki nem csak nyugtalan volt, de eljegyezte magát a művészettel. Örökre. Eljegyezte magát a halállal.”az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor ‒ ezért őrzi meg”. (József Attila: Eszmélet) Művei mégis életigenlők, bár nem az élet nagyszerűségét ábrázolják, sőt talán meg is kérdőjelezik olykor. Bizonytalanságai tetten érhetők, de látni, hogy képes ebből a bizonytalanságból kilépni, kiválni, és maradandót alkotni. A Feltárás, a Corpusok ennek bizonyítékai. Tudja, hogy a halál a fizikai lét valóságában nem megismerhető, nem birtokolható, mégis a sírgödörbe fekszik, lenyomatot vesz testéről. A halál jelenét játssza el. Megéli, átéli. A túloldalt (Daugerroplasztika 1, 1988).
A lét végességét kutatja, és folyton a kezdetekbe botlik. Felcseréli a pólusokat. Egyek. A valóság válik fikcióvá, a fikció meg valósággá. Az élet halál is, a halál meg élet is. Örökös kettősség jellemzi, magányos harcos, aki ennek ellenére képes alkotótársakkal szövetséget kötni. P.É.R.Y. Puci vásznai ezt bizonyítják. Az egyéniség feloldódik a műben. Már nem számít, hogy ki az alkotó, fiktív vagy valóságos személy. A szerző halála című művében írta Roland Barthes: „az olvasó születésének ára a Szerző halála”. A képhez közelítő néző saját identitását is megkérdőjelezi, mert feltehető a kérdés, ki ő, a néző? A látható képben ott az ismeretlen néző, aki egyszerre alkotóvá és művé válhat. Örök jelen tárul elé, térben és időben. Párbeszéd folyik, önmagával, ismeretlenekkel. Ezek a művek képuniverzumok is, folytonosságukban létezők. Kitágul a hatástér, hálózat jön és jött létre. Az egyetlen szerző hatalmi helyzete megszűnt. Az egyén halhatatlanná vált, miközben megszűnt.
Érmezei (meg)tagadottból (tűrtből) jelen valóvá vált és válik. Életünk részévé. Ez lenne a kánon? Az értelmezés iránya szabad és ez a szabadságfok teszi maradandóvá a kiállítást. Nincs egységes nézőpont. Nézőpontok váltakoznak, sorakoznak. A világ változatossága, a lehetőségek sokasága az, ami fontos. A szikrák. A csillagszikrák. A hazugság hálóját szétszaggatók.
Kölüs Lajos
…mintha árnyékot vetne az égre
Fényes árnyék, ragyog. John Forbes Nash jut eszembe, a ragyogó elme. Makulátlan is. Érmezei Zoltán szintén az. Egy agyas kiállítás teremről teremre igazolja ezt. Nem baj, hogy olykor konceptes, meg pszeudo is. Meg nem is. Villanások a művek, beragyogják az égboltot. Nincs dörrenés, mégis nagyot dörren ez a kiállítás. Szembesülök a művészet innovatív felfogásával, a játékossággal, a mese, a hit ismételt erejével. A levés, a múlhatatlan élet valami elképesztő dinamikájával és izzásával. Akár a maghasadás, megállíthatatlan. Egy töprengő és talán izgága elmét látok. Wajda filmjét idézhetném, a Hamu és gyémántot, benne Maciek (Zbigniew Cybulski) figuráját, aki gyilkolni készül. Cybulski szemüvege sötét, Érmezei szemüvege átlátszó, folytonos transzparenciában van. Át akar látszódni, mutatja magát, az ujjakat, a fejeket. Kettős látása van, hol a bal, hol a jobb oldalra fókuszál, aztán mindkettőre, a bal és a jobb latorra, középütt Jézus. A film és a regény címe Cyprian Norwid lengyel romantikus költő A kulisszák mögött című versének soraira utal. A versszakot Andrzejewski választotta regényének mottójául: „Csak hamu marad, hogy hulladék gyanánt / Széjjelszóródjék a szélben? – vagy marad / A hamu mélyén csillagfényű gyémánt, / Örök győzelmet hirdető virradat!” (Radó György fordítása).
A Corpusszal kezdem (Corpus 7 - Bal lator, 1991, gipsz, plaster), azonnal bevonódom a műbe, a gravitációba, a légiességbe, a halhatatlanságba. Jézus teste elfordul, miközben megfeszül. Érmezei e művekben a szenvedés, az elbizonytalanodás és a belső sötétség világába vezeti a nézőt. A lelkierő forrását keresi és mutatja fel. „Még halála előtt láthattam Érmezei Zoltán saját testéről készített corpusait. Először megbocsáthatatlan volt számomra, hogy valaki a saját élő testét helyettesíti be abba a testbe. De hát nem ez a Fiú igazi sorsa? Az Apához való visszatérés? Ez az utolsó kép a láthatatlan háttér előtt?” (Kelényi Béla költő, tibetológus véleménye)
Külön teremben látni a P.É.R.Y Puci panorámaképeket. „Dráva-partot, azaz a határon túli területet mint érintetlen és elérhetetlen tájat ábrázoló »panoráma«-képet, s e nagyszabású és nagyvonalú gesztus indirekt politikusságát és iróniáját talán nem szükséges részleteznünk” (Pillinger Erzsébet: Szociális érzékenység a kortárs képzőművészetben). A FUGA kiállítótermében is láttam ezeket a képeket. Választott fókuszpontjuk kötötte le figyelmemet, a ragadozó madarak nyugalmával néztek a tájra, így váltak részeseivé, beleolvadtak a természetbe, miközben a három alkotó is eggyé vált. Érmezei, Rauschenberger, Pauer panorámaképei felidézik A magyarok bejövetele című körképet, Feszty alkotását. „[E]gy koncept realizálása, a „hármas látás” összegezéséből inkarnálódó pszeudoszemély életre hívása volt a cél. Egy művész megteremtése, aki nincs, de aki – a műveiben – mégis él.” (Perneczky Géza: Héj és lepel. Holmi, 2006. július)
A kiállítás többi termeiben sűrített alkotásokat látunk, eszenciákat, képzőket és ragokat. Előjátékot, tanulmányokat, várom a nagy művet, az összegzést, és elképedek, nincs ilyen, illetve a kezdet és a vég egy és ugyanazon képlet, forma, idő és tér. Benne vagyunk a közepében, nem látjuk sem az elejét, sem a végét életünknek. Tesszük, amit gondolunk és remélünk, hogy tennünk kell. Ördögi kör, nincs kiszállás. Igaz, Érmezei tíz évre eltűnt, samesz lett, írja az egyik művészettörténész. Samesz. Inas, Pauer Gyula és mások mellett. Hogy fölszívta magát, az üvegtárlókban gondosan elrendezett papírfecnik is jelzik, hol és milyen úton járt, mit akart és szeretett volna megérteni. Az anyag és a valóság világában elmélyülni, és följönni, föltárni az átalakulást, a megmaradást.
A földből kiásott sír. (Feltárás, installáció, Domb kiállítás, Csepel, 1990), a földbe temetkezés, a halál fontos témája. Az elmúlásé, az átváltozásé. Nyomot hagyni, akár egy sírban. És nem sírni érte. De tudni, hogy ő van ott, ő lehet majd ott. Miként Cybulski, Érmezei és végig megy egy bizonyos úton. Nem téved el, nem selejtet gyárt, ha vannak is melléktermékek. Rádöbbenések, a tükör mire jó, mi jöhet ki belőle. Benne van a tükörben, a tükör csapdájában. A gondolat termékenységét látjuk, ahogy anyagi formát ölt. Ez az öltés az egyik legszebb mozzanata a kiállításnak. Samu Géza a fába fűzőt, kötést toldott be, a hasadékot összefogni, Érmezei is összefog, összegez, akár egy-egy műve után. Látni akarja önmagát, hova is jutott. Jutni akart valamire. Nash Nobel-díjat kapott felfedezéséért. Amerikában élt. Elképzelem, ha Érmezi tehetsége okán ott élhet és alkothat, furcsán ejtenék a nevét, világhírű lenne, lett volna.
Igen, ez a volna a valóság, mert minden valóság álom is, álommal tele szőtt. A hely és idő belezavar az életünkbe. Vagyunk, akik vagyunk, a körülmények ellenére. Ez a kiállítás nem a körülményekről szól, hanem a körülmények feletti diadalról, amit az utókor már annak lát, ha torzó is ez az életmű. Teljes és mégis a hiány világa is. A Napos oldal írója, Karácsony Benő is szembesült az élet lehetetlenségével, és azzal, hogy élni kell. Most és akkor. Érmezei is ezt tette. Nem álcázta magát fekete szemüveggel, és nem menekült.
És jöjjön Hamlet: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri/ Balsorsa minden nyűgét s nyilait;/ Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,/ S fegyvert ragadva véget vet neki?/ Meghalni -- elszunnyadni -- semmi több;/” Érmezeit sokat foglalkoztatta a halál. Kettős portréi is maszkok, halottiak. Érmezei is töpreng és cselekszik, hol fordítva, cselekszik és töpreng.
Érmezeinek felsőbb parancsa van az életre (A képzet síkmásai, 1988, vászon, C-print). A fény és tükör által, benne és kint is lenni. Művei, így együtt látva felkavarja a néző lelkét, gondolatát. Felkavaró, hogy a látás képessége a megértés, felismerés révébe akar hajózni, küzdelemmel, lékveszély mellett. Idézem Emmerich Ann Katalin szavait és látomását Isten intelméről: „És ha nekem már nem lesz hangom, a halottak szája fog szólani.”
„kimozdítani a nézőpontot” – A magyar falu poétikái
A Fiatal Írók Szövetsége által szervezett, A magyar falu poétikái címet viselő irodalmi tanácskozás 2016. március 3–5. között valósult meg egy észak-borsodi kis faluban, Szögligeten. A konferencia egyik mottója, a nézőpont kimozdítása felől olvasva ez a helyszín tökéletes választásnak látszik, hiszen így a konferencia résztvevőiként nemcsak az előadások lendülete hozott közelebb a magyar faluról szóló diskurzushoz, de párhuzamosan valós idejű, saját tapasztalat birtokába is jutottunk.
E tapasztalat és az irodalmi szövegek így léptek párbeszédbe egymással ezen a hétvégén: egy irodalmi konferencia résztvevőiként néhány napra magunk is részesei és formálói lettünk Szögliget életének.
E saját perspektíva mellett Bubenkó Gábor előadásai és videói révén, valamint Pista bácsi tájházának megtekintése során betekintést nyerhettünk egy olyan diskurzusba is, amelyben a falu szülöttei definiálják önmagukat, történelmüket, épített és természeti környezetüket.
A nézőpont kimozdítására tett kísérlet számomra csupán annyiban tűnik problematikusnak, hogy ez mindvégig egyoldalú maradt: sajátos módon a faluról szóló konferencia eseményeibe a falu lakói nem vonódtak be, így – részben a konferenciaterem szűkössége miatt – nem válhattak részévé a róluk (is) szóló tanácskozásnak. Ebből kifolyólag úgy látszik, hogy bár külső megfigyelőként a tudományos megközelítések mellett megtapasztalhattuk egy jelenkori magyar falu perspektíváját, ugyanakkor megfordítva ez nem mondható el: a falu lakói nem pillanthattak be egy külső nézőpontú megközelítésbe.
A programok során a magyar falu poétikáit térben és időben tágan értelmezve, a tizenkilencedik századi faluábrázolásoktól a kortárs irodalmat jellemző domináns áramlatokig, Szajlától a délvidéki irodalom kortárs és félmúltbeli tendenciájáig tartott az előadások repertoárja. A teljesség igénye nélkül igyekszem kiemelni azokat a főbb irányvonalakat, amelyek a konferencia programját meghatározták.
Többször vetődött fel az a kérdés, hogy a falu témáját színre vivő narratívák mely korszakban milyen előképekre támaszkodhattak, melyek voltak a megelőző irodalmiságnak azok a reprezentáns darabjai, amelyek mentén (vagy amelyek ellenében) az újabb szövegek megszülettek és értelmeződtek.
Az előadások felhívták rá a figyelmet, hogy már Jókai és Móricz szövegeit is az őket megelőző falunarratívák felől olvasták. A mai kritikai diskurzusban oly gyakran citált „móriczi hagyomány” pedig valójában nem egy egységes tömböt képez, hanem rendkívül heterogén, széttartó szövegeket is magában foglal, emellett úgy jeleníti meg a paraszti világot, hogy a valós képet felnagyítja, és az atipikus figurákat részesíti előnyben. Oláh Szabolcs Cserna-Szabó András Sömmi című regényéről szóló előadásában arra is láthattunk példát, hogy e móriczi hagyomány mellett korábbi szövegek – jelen esetben Tömörkény írásai – is újraértelmeződnek a kortárs irodalomban.
Fontosnak tartom Szilágyi Zsófia megállapítását, amely szerint a parasztregény, a faluregény és a szegénységet megíró szövegek közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, jóllehet ezek a kategóriák gyakran összeérnek. Kulcsár-Szabó Zoltán Oravecz Imrével folytatott beszélgetésében utalt arra is, hogy a faluról szóló tudás nagyon gyakran nem személyes tapasztalat révén, hanem közvetett módon, irodalmi szövegeken keresztül képződik meg.
Több előadás is tárgyalta Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét. E szöveg kapcsán a szegénység problémájának, a hatvanas évek vidékképének megjelenítése mellett teret kap a kitörés elvi lehetetlenségének kérdése is, amely abban kulminál, hogy bár a Nincstelenek – és mellette természetesen más szövegek is – megjeleníti a saját közegből való kilépés lehetetlenségét, azonban az elbeszélés léte már egy olyan külső perspektívát sejtet, amelyből a múltbeli történet elbeszélhető.
A kitörés mellett az elvágyódás irodalmi mintázatai is megfogalmazódtak, leghangsúlyosabban talán Oravecz Imre műveivel
kapcsolatban. A szerző azt emelte ki a beszélgetés során, hogy az elvágyódás romantikus felfogása helyett írásaiban inkább a kivándorlás racionális okait kell górcső alá vennünk. A sokat tárgyalt falu-város oppozíció és a centrum-periféria meghatározottság leginkább a vajdasági falu irodalmával kapcsolatban vetődött fel. Izgalmas határterületeket érintettek azok az előadások, amelyek a népviselet faluábrázolásban betöltött szerepéről, vagy a kulturális emlékezet és a településnevek allegorikus kibővüléséről (Olaszliszka, Gyöngyöspata) és az ezt megíró narratívákról szóltak.
Az irodalom mellett a kortárs filmművészet is tudósít a magyar faluról. A helyszínen vetített film, Szabó Szonja Ammen című alkotása nemcsak a magyar falu egy lehetséges jelenkori olvasatát adja, de együttolvasható azokkal az irodalmi szövegekkel, amelyek a faluközösségen kívülről jövő segítség, a felemelés-felemelkedés mikéntjének kérdéseit fogalmazzák újra. A filmet követő beszélgetés egyik fontos pontja a film értelmezésének több lehetséges fókuszáról szólt, amely kapcsán Tompa Andrea többek között a szegénység kérdésének etnikumok és felekezetek feletti, általános érvényű tendenciáit emelte ki.
A falusi vendégszeretet és a természeti szépségek biztosították a tanácskozáshoz a kellemes környezetet, az előadások sokfélesége pedig hozzájárult ahhoz, hogy a magyar faluról és az azt megíró szövegekről szóló gondolkodás valódi párbeszédbe léphessen egymással, és a különböző megközelítések egyaránt érvényre juthassanak.
Szántai Márk
Fotók: Laki-Lukács Boldizsár
Szamódy Zsolt Olaf és Szunyogh László kiállításáról
Szamódy Zsolt Olaf (1956, Budapest) Balogh Rudolf-díjas fotográfus középiskolás kora óta foglalkozik alkotó fotográfiával, 1991-től szabadúszó. Kezdetben a madárfotográfia, majd a sport és a természet érdekli. Később a komáromi erődrendszerről, a tatabányai cementgyár agóniájáról készített tárgy- és épületfotókat. 2002‒2015 között a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke.
Szunyogh László (1956, Tatabánya), Ferenczy Béni-díjas szobrászművész a szobrászatot a költői lét sajátos megnyilvánulási formájának tekinti. Figurális indítású érzékenyen mintázott kisplasztikáinak, érmeinek anyaga kő, fa, bronz. Érmei a hagyományos utat követik. Munkáinak jellegzetessége az intelligens, belső összefüggéseket hordozó formajáték, kifinomult stilizálás. Redukált formái a legtöbb esetben szimbolikus jelentést hordoznak. A férfi‒nő kapcsolatot boncoló bronzszobrait erőteljesen átírt, elvont formákból építi fel.
Szamódy Zsolt Olaf és Szunyogh László kiállítása
2016. 03. 10. – 2016. 04. 03.
Kortárs Galéria
2800 Tatabánya, Szent Borbála tér 1.
Deák Csillag
Két szikla közé esett mag
„Micsoda abszurd dolog azzal szembenéznünk, hogy létezésünk egyszer véget ér és ennek mi emberek még tudatában is vagyunk. Ennek a fájdalmas tudatnak a birtokában olyan megrázóan szép a létezésünk, mely egyszeri és megismételhetetlen. De azt hiszem éppen ezért olyan gyönyörű az, amit átélünk” – állítja Szunyogh László egy vele készült riportban.
A kiállítás meghívóján két művész portréját és maszkját látjuk. Élő maszkját (Szamódy‒Szunyogh: Polaroid portré tanulmányok, 2006, I‒IV.). Szobor és fotó találkozik egymással, mindegyik alkotás légies tünemény. A szobrok a mozgásról, lendületről, érzelemről, viszonyról szólnak, a fotók hol a vízről, a fa törzséről, hol egy városról. Vízközelben érzem magam, ahogy a hullámok, az olajfoltok úsznak, formálódnak. Elhalnak, újraszületnek, a semmiből a semmibe tartanak. Árnyak feszülnek árnynak, a felszín csöndje vár, mintha követnénk az álmainkat.
Szunyogh László gondosan munkál és formáz, a szín is fontos számára, eszköz arra, hogy szobra színt valljon. Kisplasztikái vonalból valók, ha nem is vonalzóval húzta meg a határokat. Megyik János pálcikaszobrai jutnak eszembe, ahogy a falból kiállva Jézus testét formázták. Szunyogh posztamensekre helyezi szobrait, kisplasztikáit, talpuk van, szilárdan állnak, nem függenek. Feszültségük abból adódik, hogy az alkotó nem tisztán geometriai jellemzőket követ, hanem a megalkotandó mű belső logikáját. Anyagtalanít, mintha sokallná a súlyt, a tömeget. „A mozgás egyik legjobb közvetítője a vonal, mert közvetlenül követi a belülről jövő impulzusokat ”– írja Szunyogh. Azt a vonalat keresi, amely a szobor belsejében kitapintott húrrá, tengellyé válhat. A mozgás lendületté formálódik, miközben csak sziluett-szobrot látunk, pelyhet, könnyű lepkeszárnyat, amely ellenáll a szélnek, ellenáll a centrifugális erőnek. Erőhatások futnak, keresztezik egymást, egyensúly jön létre, és ez a dinamikus egyensúly hatja át a műveket. Láttam Körösényi Tamás kiállítását a Műcsarnokban, a Művészet él címmel. Amorf, folyton más alakba forduló, érzékien ható tárgyai hol az égbe törtek, hol kiterjedtek valamilyen irányba, az anyag belső feszültségének, tartásának engedelmeskedve. Szunyogh szobrainak változó kontúrja kiemeli a tárgyat a térből, mondhatnám azt is, hogy kimetszi. A szobor sziluettje megtelik erővel, elevenséggel, mozgással. Bemozdul a sík, térré válik.
A Tékozló sugárral, 2016 elhagyott cipője felidézi bennem a Duna-rakparti cipőket, egyben van Gogh elnyűtt cipőjét, és a bibliai történetet a tékozló fiúról, aki itt most ellenfeszül valaki akaratának. A hazaérkezés előtti pillanat, a hazavágyás gyűrődik bele az alkotásba. Az égbeszökő vonal, nyíl a távlatot nyitja meg, és a néző is úgy érzi, valaki figyeli a tékozlót, valaki vigyáz rá, de magának kell döntenie, hogyan tovább.
A Figura holdsarlóval, 2013 alakja dicsőséget arat sarlójával, büszkén tartja, annyira magabiztos, hogy fél lábon is kibírja. A Figura rúddal, 2013 mű nem rúdugrót ábrázol, a rúdra támaszkodik, de az át is szúrja, lecövekel. A Figura hangszerrel, 2014 alakjának a teste a hangszer, magán játszik, minden porcikájával. A Figura buborékkal, 2014 műben a buboréknak súlya támad, a figura fejét hátra dönti, egyensúlyoz a terhével, a Pár sugárral, 2010 két figurája gyűrődik, egy sugár tartja őket a térben, nem tudjuk, melyik a nő, és a férfi, itt talán már nem is számít, csak az, hogy sorsuk közös, legyen az még a jelen vagy már a múlt. A Titanic című film szerelmespárját vélem felfedezni a hajó fedélzetén. Az egyenes sugár és a hullámzó gyűrődés mutatja, a pár lendületben van, energiájuk kiapadhatatlan. Pszeudo-Sziszüphoszként is értelmezhető a kettős figura. Az Angyal sínnel, 2011 mű József Attilára is utalhat, mintha az angyal jobb kezében, szárnyában tartaná a költő testét, lelkét, az égbe indulás előtt. Hatalmas szárnyai mintha lekonyulnának, nem csípi a kötött pályát, mert nem repülhet.
Az Autó hárfával, 2013 mintha a zene hangján suhanna a kocsi, vagy inkább felszarvazott lenne, mint Samu Géza teknője? A férfiak az autóval önmagukat csalják, sokuknak legfontosabb dolguk a gépkocsi. A Vonat hold- és napkoronggal, 2013 műnél a vonat, mintha házzá vált volna, csak homlokzata maradt, nagy ablakokkal, mozdulni se tudna, de tud, nem holdkóros, inkább napkóros, az vonzza, napimádó.
„Az alkotó ember jelenlétét, a természetben hagyott kézjegyét igyekszem feldolgozni képeimen. ... elsőrendű motívum az ember, képeimen személyesen csak ritkán jelenik meg, de jelenléte folyamatosan érzékelhető” állítja magáról Szamódy Zsolt Olaf. Bárhol jár, akár az Atlanti-óceánnál, a Balti-tengernél, az Adrián, a természet erejét, a természet ember általi beavatkozását keresi és mutatja meg. Mintha az a kérdést tenné fel, hogy ”… vajon mennyi kockázat rejlik a mindent birtokba vevő Homo Sapiens jövőképében”.
Szamódy fotótechnikája hagyományosnak mondható, közel megy és jut képe tárgyaihoz, legyen az víz, fa, ház, emberi arc, mozdulat. Képeinek vizualitásában a részletek különös hangsúlyt kapnak, ránk bízza, hogy hogyan rakjuk össze a részleteket. A képek pszichológiája a megértésen alapszik, az elfogadáson, nem ítélkezik, járjon bár Kínában, Indiában, ahol erős és szokatlan ingerek, látványok érik a turistát, a látogatót. Szamódy azonban nem turista, olyasmit vesz észre, amit a mindennapi emberi szem nem biztos, hogy meglát, és ha látja is, nem tartja fontosnak. Szamódy a részletek felmutatása mellett a lényeget is láttatja, a kép egésze képes átírni a részletek egyediségét, új összhangot teremtve a részletek között. Ez nem mindig jelent harmóniát, sőt akár sokkolhat is az összkép. Sorozataiban a természet és az ember párviadala bontakozik ki, nyer új értelmet, időtlenné válnak a megfigyelt jelenségek, sőt néha bélyeggé, stigmává. A jelent emeli a jövőbe, miközben a múltat hozza közelre és közelebb.
Az Adria, Solvent, 2010 fotó mintha egy angyalt is megidézne, aki lebeg a víz színén vagy az égbolton, miközben egy sötét árnyékot látunk a kép jobb sarkában. Olajfolt, egy hajó árnyéka? Előrevetíti a művész a kékség pusztulását.
Szamódy a kiállításon több fotójának címe mellett Hamvas Bélát idézi: „A koloskai hárs heroikus fa (Heroikus Hárs). Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nő, […] A mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká.”
Kölüs Lajos
Akik álmodni mernek
Előttem sárgán-rezesen csillogó felületek, térbe kúszó vonalak, az idő megformált, ellesett pillanatai, a mozdulatlanság feszültségei, a tér már nem az a tér, ami volt a szobrok nélkül. A térnek súlya lett, centrális tere, vonzza a tekintetet. Az arányok, a mozdulatok, az irányok és ellenpontok sajátos viszonyában a szobrok belső dinamikája fogva tartja a néző pillantását. Keresem az egyensúlyt, mintha a libikóka nem vízszintes helyzetben találná meg a nyugalmi állapotát, hanem a fent és a lent létezésében, a ferde vonalban, a zuhanásban és a felfele törekvésben. (Pár sugárral, 2010, Tékozló sugárral, 2016)
Szunyogh mer személyes és elfogult lenni, azaz vitatható, nem tökéletes, miközben a tökéletes mozdulat, egyensúly állapotát keresi, kutatja, vagyis a lehetetlent. (Figura halmokkal, 2013) A mű figurája cigánykereket vet, de a föld magához vonzza, nem menekül, tótágast áll, mintha a világ szaladna ki talpa alól, valami nagyon megváltozott, míg a levegőbe lóg a két lába, semmi sem stabil. Mintha egy női mellbimbóra támaszkodna a figura, szimbolikusan a születés utáni legkedvesebb helyre, ahonnan mindenki elszakad egyszer. Világunkban dinamika és mozgás van, csak látszólagos a nyugalom, a stabilitás. Szunyogh érdeme, hogy az állandóságot úgy bontja ki, hogy ne tűnjön szembe sem a kezdet, sem a vég, hogy ezek egybetartozóak, elválaszthatatlanok, kölcsönösen hatnak egymásra (Figura hangszerrel, 2014). Mint a hang és a csend, egyik sincs a másik nélkül.
Figuralitás és absztrakció fonódik egybe. Szunyogh sokadszorra is nekifut egy-egy témának, variál és sorozat lesz belőle. (Kapu szívvel, gyűrűvel, virággal, 2015) Körbejárja a témáját, csontozza, lényegít, és a művekből kiviláglik, hogy kimeríthetetlen a gondolat és az érzés formába öntése. A kapu szimbolikus jelentésű, be- és kilépő vonal, hely, bejutunk valahová, és kijövünk valahonnan. Áttételesen itt a születés és halál témája nyer megfogalmazást, a szerelemmel felvértezett gondolat és érzelem mellett. A Figura rúddal, 2013 másként fogalmazza meg a zuhanáshoz köthető érzelmet. Itt a figura előredől, mintha széllel szemben dacolna, a rudat háta mögé tartja, ott fogja, a rúd válik olyan eszközzé, amely a teret szinte felszúrja, akár egy lepkét a lepkegyűjtő. A rúd teherré válik, egyben támaszkodó eszköz is. Az öregedés pillanatát is érzem a szoborban, valaminek az elhagyását, valaminek a megértését. Hogy a küzdelem, a le nem mondás gesztusa és görcse egyaránt azt sugallja, hogy folytatni kell, nem szabad feladni semmit.
Számomra legkedvesebb szobra a Hölgy turbánnal, 2016. A turbán zöldje az egyiptomi és keleti világot idézi fel bennem, a szinte penge, lemez arc az ártatlanságot, a könnyedséget, finomságot, a lélek megfoghatatlanságát, másképpen titokzatosságát fejezik ki. A Vonat hold- és napkoronggal, 2013 az idő gondolatát fogalmazza meg, a hold hatását, az árapályt, miközben a vonat a síkon halad, éjszakából a fényre, a fényből a sötétségbe. Itt is a vonal gondolat formálódik művé.
Szamódy Zsolt Olaf fotói közül a Porto, 2009 párkép lenyűgözött, itt nem a vízről, nem a fák göcsörtjeiről, göbjeiről van szó, hanem arról, hogy a tenger megszűnik, sávokra, síkokra bomlik, oszlik, úgy is mondhatnám, hogy néhány ecsetvonássá lényegül. Nincs távlat, nincs végtelenség, pont fordítva van, ahogy gondolnánk. Lépcsővé válik a végtelen, lépdelhetünk rajta, lehetnénk a Gangesz partján is, a megtisztulás előtti pillanatban. A Lishui, 2009 fotón folyosóvá válik a térköz, mintha átlátszó üvegfal választaná el a földbe, sziklába vájt folyosót. Lebeg a tér, megfoghatatlan, kisiklik szemünk elől, tünékeny jelenségként.
Szamódy a fény és árnyék egyensúlyát keresi és találja meg, az időtlenséget, mintha mérlegre tenné az életet és a halált. Megfogalmazása szerint „Gyakorlatilag mindegy, hogy az egyes művészek alkotása kortárs vagy hagyományos, a lényeg, hogy a pici plusz, a szikra legyen meg, mert akkor átmegy az alkotás másoknak is”. Szikrázik a víz, a homok, kéken, zölden, a fény mindenütt ott van, mélyben és magasban. Wenzhou, 2009, Sarud, 2009 két ország, Kína és India földjén született, valahol az áthatolhatatlanság és a fájdalom szépségét látom, a titokzatosságot, a kínt, hogy élni és életben maradni nagyon is emberi tett.
A koloskai hársfa „Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna” (Hamvas Béla). A fa göbjei jelzik, az itt és a most pillanatában ott a megélt és a gyötrelmes múlt, de ott a helytállás is, a megmaradás súlya és akarata.
A Szamódy–Szunyogh: Polaroid portré tanulmányok, 2006 I‒IV. képen saját (halotti?) maszkjával néz szembe a két művész. A másolat és az eredet örök voltát látjuk, és azt a pillanatot, amikor az elmúlás élménye, érzése, gondolata rántja a mélybe az embert, mit hagyunk hátra, bármi fontosat. Az időt is szemlélteti Szamódy, a test megszűnését, a metamorfózist, az átalakulást. Miként számos fotóján a változást vesszük észre, ahogy a víztükörben, a víz felszínén megjelenik a mozgás, a vonal, egy rozsdásodó test. Szamódy színest lát, a színek és formák ellentéteit járja körül, ragadja meg. Az Új-Delhi, 2007 fotón a fény és árnyék ütközik egymással, elpipáljuk az időt, miközben a fehér lepel takarhat akár egy halott ember testét is. A nádból készült pergola nyitott a világra, a fényre, mondhatnám azt is, a fehér végtelenbe, az égbe.
Wenzhou máshol is létezik, a túlélés ösztöne nemcsak emberi tulajdonság. Golyó ütötte repedések, lyukak láthatók a képen? Nem tudom, odaképzelem a golyót, amely lehet maga az idő is, amely rombol, pusztít. Szamódy montíroz, egybeolvaszt, homályban is hagy jelenségeket, ezek az áttűnések a világban tapasztaltak egyértelműségét kérdőjelezik meg, a kész gondolatokat és ítéleteket. Mintha maga Szamódy is egy koloskai hársfa lenne, de azzal a különbséggel, hogy mer álmodni, a valóság álmait jeleníti meg, nem teremt fikciókat, igaz, a valóságot úgy adja és mutatja fel, mintha az csupán fikció, képzelete szülöttje lenne. Az is: a meg- és átélt élmények születnek újjá fotóin. Ez az újjászületés teremtés is, az adott hely és pillanat egymásra találása, akár a vízfelület fodrozódása, alig pár másod- vagy tizedmásodperc, és eredményként olyasmit látunk, ami a természet csodája, az emberi lét forrpontja, az élet diadala, tudva, Petőfi sorait idézve: „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!”