Érmezei Zoltán szobrász (1955‒1991). Kaposváron és Nagyatádon együtt dolgozott mesterével, Pauer Gyulával. Konceptuális gondolkodása és „posztművészeti életmódja” csaknem tíz évig hallgató – eltűnt vagy halott (?) – művésszé teszi. Tevékenységének már elején is a kezdet és a vég problematikája foglalkoztatta, művészetét folyamatos „életmű-kiállításként” fogta fel. Eltűnési periódusában, a Sodrás utcában (Erdély Miklós, Pauer Gyula és Legéndy Péter társaságában) Poszt-Művészet Projekt bemutatót tartott, amit semmi bejelentés, csupán egy plakát előzött meg. A kiállítás – nem deklarált módon – azzal nyílt meg, és abból is állt, hogy Érmezeit kb. egy hétre bezárták egy szobába. Érmezei és Rauschenberger János torzuló és bemozduló agyaglevonatokat készítenek egymásról. Ugyancsak vele készíti „tükör-labirintus képeit” az 1980-as években: önmagukat festve, rajzolva a tükörre. Életében megrendezett utolsó kiállítása, ahol önmagának a helyszínen gipszből mintázott corpusát állítja fel, valójában önmaga életének- halálának-feltámadásának, valamint művészetének mementója és ars poeticája is egyszerre. Korai halálával válik élete egyszerre áldozattá és művészetté, művészete pedig élettel teljessé. (Artportal)
Vissza/Előretekintés. Érmezei Zoltán életmű-kiállítása
2016. 02. 05. ‒ 2016. 03. 27.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Deák Csillag
Kiterítenek úgyis
Sokszor emlegetett tény, hogy Érmezei Zoltán húszévesen, 1975 márciusában, hirdetést adott fel a Magyar Nemzetben saját haláláról és temetése időpontjáról. Közhely, hogy akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz. Ha a művész nagyon korai, 35 éves korában bekövetkezett halálára gondolunk, mondhatnánk, ez mégis az előbbi feltevés ellenkezőjét bizonyítja. A Ludwig múzeumbeli kiállítást látva nem azt érezzük, hogy fiktív halálhírének közlése az életét hosszabbította meg, hanem azt, hogy akár a halhatatlanság kényes kérdését is megkísértette életműve által. Nemhiába vonult vissza tíz évre az ominózus hirdetés után, semmi se volt hiába. Rövid élete alatt egy teljes életművet hozott létre.
Szakadatlanul tanult, mindent dokumentált, fáradhatatlanul jegyzetelt, cédulázott. Nála nincs szemét, kidobandó cetli, áthúzott vázlat, minden hozzá tartozik életéhez, művéhez. Milan Kundera Halhatatlanság című regénye jutott eszembe, hogy minden, amit halálunk után hátrahagyunk, az mások kezébe kerülve, hamisításokra, akár visszaélésekre ad alkalmat, és mi már nem szólhatunk bele, nem korrigálhatjuk a hibákat, tévedéseket. A kiállítás koncepcióját Beke László, Érmezei személyes ismerője és értője fogalmazta meg. A kurátorok munkáját segítette Érmezei korábbi alkotótársa, Rauschenberger János is a művek és installációk rekonstruálásával.
Érmezei újra és újra megalkotja formáit, másként és megint másként. Tükörterembe téved, de nem téved, maga teremti meg tükörtermét (Rajzoló tükörkép), és nem válik esetlenné, nem csetlik-botlik, nagyon is tudatában van annak, hol jár, hová került, mit fog és mit láthat. Nem tüköréletet él, nem válik mássá, másodlagossá, kitakarhatóvá, elfedhetővé. És nem válik belőle Nárcisz sem, aki a víztükörben meglátva önmagát, saját mivoltába lesz szerelmes. És mindez mégis, az ön-élet, az ön-elsajátítás kettőzést, megkettőzést jelent. Vagy megháromszorozást, sorozattá változtatást? Mert saját lenyomatát teszi a tükörre, önmaga lenyomatát nézi és láttatja, ahogyan az egyik ismert híres festményen a festő a festőállvánnyal a képben sokszorosan tükröződik, végtelenítve jelenik meg. Érmezei a valóságot uralni, formálni akarja, hogy legyőzze az anyag időtlenségét, keménységét, élettelenségét, állandóságát. Ez életprogram is (Életprogram). Lendületet visz az anyagba, szellemmel ruházza fel, de mindvégig a földi világban jár, nem válik belőle Orpheus, aki az alvilágba utazik, hogy szerelmét visszaperelje a túlvilági hatalmaktól. Érmezei szembenéz a halállal, a megváltással, a jóval és a rosszal. Olyan korban élt, amikor a hazugság volt az igazodási pont, művei az adott kor szelleme ellen szóltak. Corpusai a szabadság szimbólumai is, és ezeket nem elsősorban vallási tárgyú művekként foghatjuk fel, hanem a belső szabadság, az azonosulás lehetőségeiként, a művészi akarat megnyilvánulásaiként.
Sorozatai következetesen végig viszik elgondolásait. Az arcra támaszkodik, a gesztusra, a nézésre, a szájra, a szemre. Kettős fedezékbe vonul, a természetlegbensőbb ellentmondását foglalja formába, az igaz és hamis kettősségét és elválaszthatatlanságát. Nincs csak jó, és nincs csak rossz. Összetartoznak. „A szabadság fogyatékosság, a fogyatékosság megélt szabadság” – vallja, paradoxonjai elevenek és elgondolkoztatóak. Kiteríti a szobrait, a szobrot is tükrözteti, új arcot szab neki. Feltárja a palást rejtélyeit. A gömböt teríti ki, térképpé változtatja. A világok átjárhatóvá válnak, de ha síkba tesszük, a gömbformával ellentétben, határai is vannak. A párhuzamosak összetorlódnak, összegabalyodnak. A káoszban is ott a rend. Nem időutazó, nem látnok, aki a jövőbe és a múltba egyaránt beletekint. A föld emlékezete sorozat, 1989 (werkfotó) művében összegzi az emberi lét esendőségét, halandóságát, talán végleges elvesztését is. A magányt és a halált, hogy valami és valaki elmúlik, megszűnik, emlékfoszlánnyá válik. Réteggé. Földréteggé. Üvegkerettel szegélyezett alapon áll az installáció, de nem látjuk mégse, mi van a feltárt réteg alatt. Csak a felszínt kaparjuk?
Corpusain nem ábrázol keresztet, de látjuk, sőt érezzük a felfeszítettséget. Előre halt, mondanám. Vagy inkább előre élt. Az örökparadicsomban él, a jelenben. Saját magát váltotta meg halálával. Rimbaud még életében vált olyanná, akinek a továbbiakban semmi köze nem volt az irodalomhoz. Élő halott lett belőle, kilépett a művészet világából. Érmezei újrafelfedezése azt jelenti, hogy a kortárs művészet részévé válik. Ismét. Teljes joggal. Ennek a kiállításnak egyik legnagyobb érdeme, hogy evidenssé tesz valamit, nem kell magyarázni, hogy miért. Hogy Érmezei is hasonlít egy kicsit Rimbaud-ra? Igen, talán volt és ma is van benne, művészi értelemben egy kis kalandozó, éhező kisfiú, aki nem csak nyugtalan volt, de eljegyezte magát a művészettel. Örökre. Eljegyezte magát a halállal.”az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor ‒ ezért őrzi meg”. (József Attila: Eszmélet) Művei mégis életigenlők, bár nem az élet nagyszerűségét ábrázolják, sőt talán meg is kérdőjelezik olykor. Bizonytalanságai tetten érhetők, de látni, hogy képes ebből a bizonytalanságból kilépni, kiválni, és maradandót alkotni. A Feltárás, a Corpusok ennek bizonyítékai. Tudja, hogy a halál a fizikai lét valóságában nem megismerhető, nem birtokolható, mégis a sírgödörbe fekszik, lenyomatot vesz testéről. A halál jelenét játssza el. Megéli, átéli. A túloldalt (Daugerroplasztika 1, 1988).
A lét végességét kutatja, és folyton a kezdetekbe botlik. Felcseréli a pólusokat. Egyek. A valóság válik fikcióvá, a fikció meg valósággá. Az élet halál is, a halál meg élet is. Örökös kettősség jellemzi, magányos harcos, aki ennek ellenére képes alkotótársakkal szövetséget kötni. P.É.R.Y. Puci vásznai ezt bizonyítják. Az egyéniség feloldódik a műben. Már nem számít, hogy ki az alkotó, fiktív vagy valóságos személy. A szerző halála című művében írta Roland Barthes: „az olvasó születésének ára a Szerző halála”. A képhez közelítő néző saját identitását is megkérdőjelezi, mert feltehető a kérdés, ki ő, a néző? A látható képben ott az ismeretlen néző, aki egyszerre alkotóvá és művé válhat. Örök jelen tárul elé, térben és időben. Párbeszéd folyik, önmagával, ismeretlenekkel. Ezek a művek képuniverzumok is, folytonosságukban létezők. Kitágul a hatástér, hálózat jön és jött létre. Az egyetlen szerző hatalmi helyzete megszűnt. Az egyén halhatatlanná vált, miközben megszűnt.
Érmezei (meg)tagadottból (tűrtből) jelen valóvá vált és válik. Életünk részévé. Ez lenne a kánon? Az értelmezés iránya szabad és ez a szabadságfok teszi maradandóvá a kiállítást. Nincs egységes nézőpont. Nézőpontok váltakoznak, sorakoznak. A világ változatossága, a lehetőségek sokasága az, ami fontos. A szikrák. A csillagszikrák. A hazugság hálóját szétszaggatók.
Kölüs Lajos
…mintha árnyékot vetne az égre
Fényes árnyék, ragyog. John Forbes Nash jut eszembe, a ragyogó elme. Makulátlan is. Érmezei Zoltán szintén az. Egy agyas kiállítás teremről teremre igazolja ezt. Nem baj, hogy olykor konceptes, meg pszeudo is. Meg nem is. Villanások a művek, beragyogják az égboltot. Nincs dörrenés, mégis nagyot dörren ez a kiállítás. Szembesülök a művészet innovatív felfogásával, a játékossággal, a mese, a hit ismételt erejével. A levés, a múlhatatlan élet valami elképesztő dinamikájával és izzásával. Akár a maghasadás, megállíthatatlan. Egy töprengő és talán izgága elmét látok. Wajda filmjét idézhetném, a Hamu és gyémántot, benne Maciek (Zbigniew Cybulski) figuráját, aki gyilkolni készül. Cybulski szemüvege sötét, Érmezei szemüvege átlátszó, folytonos transzparenciában van. Át akar látszódni, mutatja magát, az ujjakat, a fejeket. Kettős látása van, hol a bal, hol a jobb oldalra fókuszál, aztán mindkettőre, a bal és a jobb latorra, középütt Jézus. A film és a regény címe Cyprian Norwid lengyel romantikus költő A kulisszák mögött című versének soraira utal. A versszakot Andrzejewski választotta regényének mottójául: „Csak hamu marad, hogy hulladék gyanánt / Széjjelszóródjék a szélben? – vagy marad / A hamu mélyén csillagfényű gyémánt, / Örök győzelmet hirdető virradat!” (Radó György fordítása).
A Corpusszal kezdem (Corpus 7 - Bal lator, 1991, gipsz, plaster), azonnal bevonódom a műbe, a gravitációba, a légiességbe, a halhatatlanságba. Jézus teste elfordul, miközben megfeszül. Érmezei e művekben a szenvedés, az elbizonytalanodás és a belső sötétség világába vezeti a nézőt. A lelkierő forrását keresi és mutatja fel. „Még halála előtt láthattam Érmezei Zoltán saját testéről készített corpusait. Először megbocsáthatatlan volt számomra, hogy valaki a saját élő testét helyettesíti be abba a testbe. De hát nem ez a Fiú igazi sorsa? Az Apához való visszatérés? Ez az utolsó kép a láthatatlan háttér előtt?” (Kelényi Béla költő, tibetológus véleménye)
Külön teremben látni a P.É.R.Y Puci panorámaképeket. „Dráva-partot, azaz a határon túli területet mint érintetlen és elérhetetlen tájat ábrázoló »panoráma«-képet, s e nagyszabású és nagyvonalú gesztus indirekt politikusságát és iróniáját talán nem szükséges részleteznünk” (Pillinger Erzsébet: Szociális érzékenység a kortárs képzőművészetben). A FUGA kiállítótermében is láttam ezeket a képeket. Választott fókuszpontjuk kötötte le figyelmemet, a ragadozó madarak nyugalmával néztek a tájra, így váltak részeseivé, beleolvadtak a természetbe, miközben a három alkotó is eggyé vált. Érmezei, Rauschenberger, Pauer panorámaképei felidézik A magyarok bejövetele című körképet, Feszty alkotását. „[E]gy koncept realizálása, a „hármas látás” összegezéséből inkarnálódó pszeudoszemély életre hívása volt a cél. Egy művész megteremtése, aki nincs, de aki – a műveiben – mégis él.” (Perneczky Géza: Héj és lepel. Holmi, 2006. július)
A kiállítás többi termeiben sűrített alkotásokat látunk, eszenciákat, képzőket és ragokat. Előjátékot, tanulmányokat, várom a nagy művet, az összegzést, és elképedek, nincs ilyen, illetve a kezdet és a vég egy és ugyanazon képlet, forma, idő és tér. Benne vagyunk a közepében, nem látjuk sem az elejét, sem a végét életünknek. Tesszük, amit gondolunk és remélünk, hogy tennünk kell. Ördögi kör, nincs kiszállás. Igaz, Érmezei tíz évre eltűnt, samesz lett, írja az egyik művészettörténész. Samesz. Inas, Pauer Gyula és mások mellett. Hogy fölszívta magát, az üvegtárlókban gondosan elrendezett papírfecnik is jelzik, hol és milyen úton járt, mit akart és szeretett volna megérteni. Az anyag és a valóság világában elmélyülni, és följönni, föltárni az átalakulást, a megmaradást.
A földből kiásott sír. (Feltárás, installáció, Domb kiállítás, Csepel, 1990), a földbe temetkezés, a halál fontos témája. Az elmúlásé, az átváltozásé. Nyomot hagyni, akár egy sírban. És nem sírni érte. De tudni, hogy ő van ott, ő lehet majd ott. Miként Cybulski, Érmezei és végig megy egy bizonyos úton. Nem téved el, nem selejtet gyárt, ha vannak is melléktermékek. Rádöbbenések, a tükör mire jó, mi jöhet ki belőle. Benne van a tükörben, a tükör csapdájában. A gondolat termékenységét látjuk, ahogy anyagi formát ölt. Ez az öltés az egyik legszebb mozzanata a kiállításnak. Samu Géza a fába fűzőt, kötést toldott be, a hasadékot összefogni, Érmezei is összefog, összegez, akár egy-egy műve után. Látni akarja önmagát, hova is jutott. Jutni akart valamire. Nash Nobel-díjat kapott felfedezéséért. Amerikában élt. Elképzelem, ha Érmezi tehetsége okán ott élhet és alkothat, furcsán ejtenék a nevét, világhírű lenne, lett volna.
Igen, ez a volna a valóság, mert minden valóság álom is, álommal tele szőtt. A hely és idő belezavar az életünkbe. Vagyunk, akik vagyunk, a körülmények ellenére. Ez a kiállítás nem a körülményekről szól, hanem a körülmények feletti diadalról, amit az utókor már annak lát, ha torzó is ez az életmű. Teljes és mégis a hiány világa is. A Napos oldal írója, Karácsony Benő is szembesült az élet lehetetlenségével, és azzal, hogy élni kell. Most és akkor. Érmezei is ezt tette. Nem álcázta magát fekete szemüveggel, és nem menekült.
És jöjjön Hamlet: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri/ Balsorsa minden nyűgét s nyilait;/ Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,/ S fegyvert ragadva véget vet neki?/ Meghalni -- elszunnyadni -- semmi több;/” Érmezeit sokat foglalkoztatta a halál. Kettős portréi is maszkok, halottiak. Érmezei is töpreng és cselekszik, hol fordítva, cselekszik és töpreng.
Érmezeinek felsőbb parancsa van az életre (A képzet síkmásai, 1988, vászon, C-print). A fény és tükör által, benne és kint is lenni. Művei, így együtt látva felkavarja a néző lelkét, gondolatát. Felkavaró, hogy a látás képessége a megértés, felismerés révébe akar hajózni, küzdelemmel, lékveszély mellett. Idézem Emmerich Ann Katalin szavait és látomását Isten intelméről: „És ha nekem már nem lesz hangom, a halottak szája fog szólani.”
