A Fiatal Írók Szövetsége által szervezett, A magyar falu poétikái címet viselő irodalmi tanácskozás 2016. március 3–5. között valósult meg egy észak-borsodi kis faluban, Szögligeten. A konferencia egyik mottója, a nézőpont kimozdítása felől olvasva ez a helyszín tökéletes választásnak látszik, hiszen így a konferencia résztvevőiként nemcsak az előadások lendülete hozott közelebb a magyar faluról szóló diskurzushoz, de párhuzamosan valós idejű, saját tapasztalat birtokába is jutottunk.
E tapasztalat és az irodalmi szövegek így léptek párbeszédbe egymással ezen a hétvégén: egy irodalmi konferencia résztvevőiként néhány napra magunk is részesei és formálói lettünk Szögliget életének.
E saját perspektíva mellett Bubenkó Gábor előadásai és videói révén, valamint Pista bácsi tájházának megtekintése során betekintést nyerhettünk egy olyan diskurzusba is, amelyben a falu szülöttei definiálják önmagukat, történelmüket, épített és természeti környezetüket.
A nézőpont kimozdítására tett kísérlet számomra csupán annyiban tűnik problematikusnak, hogy ez mindvégig egyoldalú maradt: sajátos módon a faluról szóló konferencia eseményeibe a falu lakói nem vonódtak be, így – részben a konferenciaterem szűkössége miatt – nem válhattak részévé a róluk (is) szóló tanácskozásnak. Ebből kifolyólag úgy látszik, hogy bár külső megfigyelőként a tudományos megközelítések mellett megtapasztalhattuk egy jelenkori magyar falu perspektíváját, ugyanakkor megfordítva ez nem mondható el: a falu lakói nem pillanthattak be egy külső nézőpontú megközelítésbe.
A programok során a magyar falu poétikáit térben és időben tágan értelmezve, a tizenkilencedik századi faluábrázolásoktól a kortárs irodalmat jellemző domináns áramlatokig, Szajlától a délvidéki irodalom kortárs és félmúltbeli tendenciájáig tartott az előadások repertoárja. A teljesség igénye nélkül igyekszem kiemelni azokat a főbb irányvonalakat, amelyek a konferencia programját meghatározták.
Többször vetődött fel az a kérdés, hogy a falu témáját színre vivő narratívák mely korszakban milyen előképekre támaszkodhattak, melyek voltak a megelőző irodalmiságnak azok a reprezentáns darabjai, amelyek mentén (vagy amelyek ellenében) az újabb szövegek megszülettek és értelmeződtek.
Az előadások felhívták rá a figyelmet, hogy már Jókai és Móricz szövegeit is az őket megelőző falunarratívák felől olvasták. A mai kritikai diskurzusban oly gyakran citált „móriczi hagyomány” pedig valójában nem egy egységes tömböt képez, hanem rendkívül heterogén, széttartó szövegeket is magában foglal, emellett úgy jeleníti meg a paraszti világot, hogy a valós képet felnagyítja, és az atipikus figurákat részesíti előnyben. Oláh Szabolcs Cserna-Szabó András Sömmi című regényéről szóló előadásában arra is láthattunk példát, hogy e móriczi hagyomány mellett korábbi szövegek – jelen esetben Tömörkény írásai – is újraértelmeződnek a kortárs irodalomban.
Fontosnak tartom Szilágyi Zsófia megállapítását, amely szerint a parasztregény, a faluregény és a szegénységet megíró szövegek közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, jóllehet ezek a kategóriák gyakran összeérnek. Kulcsár-Szabó Zoltán Oravecz Imrével folytatott beszélgetésében utalt arra is, hogy a faluról szóló tudás nagyon gyakran nem személyes tapasztalat révén, hanem közvetett módon, irodalmi szövegeken keresztül képződik meg.
Több előadás is tárgyalta Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét. E szöveg kapcsán a szegénység problémájának, a hatvanas évek vidékképének megjelenítése mellett teret kap a kitörés elvi lehetetlenségének kérdése is, amely abban kulminál, hogy bár a Nincstelenek – és mellette természetesen más szövegek is – megjeleníti a saját közegből való kilépés lehetetlenségét, azonban az elbeszélés léte már egy olyan külső perspektívát sejtet, amelyből a múltbeli történet elbeszélhető.
A kitörés mellett az elvágyódás irodalmi mintázatai is megfogalmazódtak, leghangsúlyosabban talán Oravecz Imre műveivel
kapcsolatban. A szerző azt emelte ki a beszélgetés során, hogy az elvágyódás romantikus felfogása helyett írásaiban inkább a kivándorlás racionális okait kell górcső alá vennünk. A sokat tárgyalt falu-város oppozíció és a centrum-periféria meghatározottság leginkább a vajdasági falu irodalmával kapcsolatban vetődött fel. Izgalmas határterületeket érintettek azok az előadások, amelyek a népviselet faluábrázolásban betöltött szerepéről, vagy a kulturális emlékezet és a településnevek allegorikus kibővüléséről (Olaszliszka, Gyöngyöspata) és az ezt megíró narratívákról szóltak.
Az irodalom mellett a kortárs filmművészet is tudósít a magyar faluról. A helyszínen vetített film, Szabó Szonja Ammen című alkotása nemcsak a magyar falu egy lehetséges jelenkori olvasatát adja, de együttolvasható azokkal az irodalmi szövegekkel, amelyek a faluközösségen kívülről jövő segítség, a felemelés-felemelkedés mikéntjének kérdéseit fogalmazzák újra. A filmet követő beszélgetés egyik fontos pontja a film értelmezésének több lehetséges fókuszáról szólt, amely kapcsán Tompa Andrea többek között a szegénység kérdésének etnikumok és felekezetek feletti, általános érvényű tendenciáit emelte ki.
A falusi vendégszeretet és a természeti szépségek biztosították a tanácskozáshoz a kellemes környezetet, az előadások sokfélesége pedig hozzájárult ahhoz, hogy a magyar faluról és az azt megíró szövegekről szóló gondolkodás valódi párbeszédbe léphessen egymással, és a különböző megközelítések egyaránt érvényre juthassanak.
Szántai Márk
Fotók: Laki-Lukács Boldizsár
