Szamódy Zsolt Olaf (1956, Budapest) Balogh Rudolf-díjas fotográfus középiskolás kora óta foglalkozik alkotó fotográfiával, 1991-től szabadúszó. Kezdetben a madárfotográfia, majd a sport és a természet érdekli. Később a komáromi erődrendszerről, a tatabányai cementgyár agóniájáról készített tárgy- és épületfotókat. 2002‒2015 között a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke.

 

Szunyogh László (1956, Tatabánya), Ferenczy Béni-díjas szobrászművész a szobrászatot a költői lét sajátos megnyilvánulási formájának tekinti. Figurális indítású érzékenyen mintázott kisplasztikáinak, érmeinek anyaga kő, fa, bronz. Érmei a hagyományos utat követik. Munkáinak jellegzetessége az intelligens, belső összefüggéseket hordozó formajáték, kifinomult stilizálás. Redukált formái a legtöbb esetben szimbolikus jelentést hordoznak. A férfi‒nő kapcsolatot boncoló bronzszobrait erőteljesen átírt, elvont formákból építi fel.

 

Szamódy Zsolt Olaf és Szunyogh László kiállítása
2016. 03. 10. – 2016. 04. 03.
Kortárs Galéria
2800 Tatabánya, Szent Borbála tér 1.

 

 

Deák Csillag

 

Két szikla közé esett mag

 

„Micsoda abszurd dolog azzal szembenéznünk, hogy létezésünk egyszer véget ér és ennek mi emberek még tudatában is vagyunk. Ennek a fájdalmas tudatnak a birtokában olyan megrázóan szép a létezésünk, mely egyszeri és megismételhetetlen. De azt hiszem éppen ezért olyan gyönyörű az, amit átélünk” – állítja Szunyogh László egy vele készült riportban.

A kiállítás meghívóján két művész portréját és maszkját látjuk. Élő maszkját (Szamódy‒Szunyogh: Polaroid portré tanulmányok, 2006, I‒IV.). Szobor és fotó találkozik egymással, mindegyik alkotás légies tünemény. A szobrok a mozgásról, lendületről, érzelemről, viszonyról szólnak, a fotók hol a vízről, a fa törzséről, hol egy városról. Vízközelben érzem magam, ahogy a hullámok, az olajfoltok úsznak, formálódnak. Elhalnak, újraszületnek, a semmiből a semmibe tartanak. Árnyak feszülnek árnynak, a felszín csöndje vár, mintha követnénk az álmainkat.

 

 

Szunyogh László gondosan munkál és formáz, a szín is fontos számára, eszköz arra, hogy szobra színt valljon. Kisplasztikái vonalból valók, ha nem is vonalzóval húzta meg a határokat. Megyik János pálcikaszobrai jutnak eszembe, ahogy a falból kiállva Jézus testét formázták. Szunyogh posztamensekre helyezi szobrait, kisplasztikáit, talpuk van, szilárdan állnak, nem függenek. Feszültségük abból adódik, hogy az alkotó nem tisztán geometriai jellemzőket követ, hanem a megalkotandó mű belső logikáját. Anyagtalanít, mintha sokallná a súlyt, a tömeget. „A mozgás egyik legjobb közvetítője a vonal, mert közvetlenül követi a belülről jövő impulzusokat ”– írja Szunyogh. Azt a vonalat keresi, amely a szobor belsejében kitapintott húrrá, tengellyé válhat. A mozgás lendületté formálódik, miközben csak sziluett-szobrot látunk, pelyhet, könnyű lepkeszárnyat, amely ellenáll a szélnek, ellenáll a centrifugális erőnek. Erőhatások futnak, keresztezik egymást, egyensúly jön létre, és ez a dinamikus egyensúly hatja át a műveket. Láttam Körösényi Tamás kiállítását a Műcsarnokban, a Művészet él címmel. Amorf, folyton más alakba forduló, érzékien ható tárgyai hol az égbe törtek, hol kiterjedtek valamilyen irányba, az anyag belső feszültségének, tartásának engedelmeskedve. Szunyogh szobrainak változó kontúrja kiemeli a tárgyat a térből, mondhatnám azt is, hogy kimetszi. A szobor sziluettje megtelik erővel, elevenséggel, mozgással. Bemozdul a sík, térré válik.

 

 

A Tékozló sugárral, 2016 elhagyott cipője felidézi bennem a Duna-rakparti cipőket, egyben van Gogh elnyűtt cipőjét, és a bibliai történetet a tékozló fiúról, aki itt most ellenfeszül valaki akaratának. A hazaérkezés előtti pillanat, a hazavágyás gyűrődik bele az alkotásba. Az égbeszökő vonal, nyíl a távlatot nyitja meg, és a néző is úgy érzi, valaki figyeli a tékozlót, valaki vigyáz rá, de magának kell döntenie, hogyan tovább.

A Figura holdsarlóval, 2013 alakja dicsőséget arat sarlójával, büszkén tartja, annyira magabiztos, hogy fél lábon is kibírja. A Figura rúddal, 2013 mű nem rúdugrót ábrázol, a rúdra támaszkodik, de az át is szúrja, lecövekel. A Figura hangszerrel, 2014 alakjának a teste a hangszer, magán játszik, minden porcikájával. A Figura buborékkal, 2014 műben a buboréknak súlya támad, a figura fejét hátra dönti, egyensúlyoz a terhével, a Pár sugárral, 2010 két figurája gyűrődik, egy sugár tartja őket a térben, nem tudjuk, melyik a nő, és a férfi, itt talán már nem is számít, csak az, hogy sorsuk közös, legyen az még a jelen vagy már a múlt. A Titanic című film szerelmespárját vélem felfedezni a hajó fedélzetén. Az egyenes sugár és a hullámzó gyűrődés mutatja, a pár lendületben van, energiájuk kiapadhatatlan. Pszeudo-Sziszüphoszként is értelmezhető a kettős figura. Az Angyal sínnel, 2011 mű József Attilára is utalhat, mintha az angyal jobb kezében, szárnyában tartaná a költő testét, lelkét, az égbe indulás előtt. Hatalmas szárnyai mintha lekonyulnának, nem csípi a kötött pályát, mert nem repülhet.
Az Autó hárfával, 2013 mintha a zene hangján suhanna a kocsi, vagy inkább felszarvazott lenne, mint Samu Géza teknője? A férfiak az autóval önmagukat csalják, sokuknak legfontosabb dolguk a gépkocsi. A Vonat hold- és napkoronggal, 2013 műnél a vonat, mintha házzá vált volna, csak homlokzata maradt, nagy ablakokkal, mozdulni se tudna, de tud, nem holdkóros, inkább napkóros, az vonzza, napimádó.

 

 

„Az alkotó ember jelenlétét, a természetben hagyott kézjegyét igyekszem feldolgozni képeimen. ... elsőrendű motívum az ember, képeimen személyesen csak ritkán jelenik meg, de jelenléte folyamatosan érzékelhető” állítja magáról Szamódy Zsolt Olaf. Bárhol jár, akár az Atlanti-óceánnál, a Balti-tengernél, az Adrián, a természet erejét, a természet ember általi beavatkozását keresi és mutatja meg. Mintha az a kérdést tenné fel, hogy ”… vajon mennyi kockázat rejlik a mindent birtokba vevő Homo Sapiens jövőképében”.

Szamódy fotótechnikája hagyományosnak mondható, közel megy és jut képe tárgyaihoz, legyen az víz, fa, ház, emberi arc, mozdulat. Képeinek vizualitásában a részletek különös hangsúlyt kapnak, ránk bízza, hogy hogyan rakjuk össze a részleteket. A képek pszichológiája a megértésen alapszik, az elfogadáson, nem ítélkezik, járjon bár Kínában, Indiában, ahol erős és szokatlan ingerek, látványok érik a turistát, a látogatót. Szamódy azonban nem turista, olyasmit vesz észre, amit a mindennapi emberi szem nem biztos, hogy meglát, és ha látja is, nem tartja fontosnak. Szamódy a részletek felmutatása mellett a lényeget is láttatja, a kép egésze képes átírni a részletek egyediségét, új összhangot teremtve a részletek között. Ez nem mindig jelent harmóniát, sőt akár sokkolhat is az összkép. Sorozataiban a természet és az ember párviadala bontakozik ki, nyer új értelmet, időtlenné válnak a megfigyelt jelenségek, sőt néha bélyeggé, stigmává. A jelent emeli a jövőbe, miközben a múltat hozza közelre és közelebb.

 

 

Az Adria, Solvent, 2010 fotó mintha egy angyalt is megidézne, aki lebeg a víz színén vagy az égbolton, miközben egy sötét árnyékot látunk a kép jobb sarkában. Olajfolt, egy hajó árnyéka? Előrevetíti a művész a kékség pusztulását. 

Szamódy a kiállításon több fotójának címe mellett Hamvas Bélát idézi: „A koloskai hárs heroikus fa (Heroikus Hárs). Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nő, […] A mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká.”

 

Kölüs Lajos

 

Akik álmodni mernek

 

Előttem sárgán-rezesen csillogó felületek, térbe kúszó vonalak, az idő megformált, ellesett pillanatai, a mozdulatlanság feszültségei, a tér már nem az a tér, ami volt a szobrok nélkül. A térnek súlya lett, centrális tere, vonzza a tekintetet. Az arányok, a mozdulatok, az irányok és ellenpontok sajátos viszonyában a szobrok belső dinamikája fogva tartja a néző pillantását. Keresem az egyensúlyt, mintha a libikóka nem vízszintes helyzetben találná meg a nyugalmi állapotát, hanem a fent és a lent létezésében, a ferde vonalban, a zuhanásban és a felfele törekvésben. (Pár sugárral, 2010, Tékozló sugárral, 2016)

 

 

 

Szunyogh mer személyes és elfogult lenni, azaz vitatható, nem tökéletes, miközben a tökéletes mozdulat, egyensúly állapotát keresi, kutatja, vagyis a lehetetlent. (Figura halmokkal, 2013) A mű figurája cigánykereket vet, de a föld magához vonzza, nem menekül, tótágast áll, mintha a világ szaladna ki talpa alól, valami nagyon megváltozott, míg a levegőbe lóg a két lába, semmi sem stabil. Mintha egy női mellbimbóra támaszkodna a figura, szimbolikusan a születés utáni legkedvesebb helyre, ahonnan mindenki elszakad egyszer. Világunkban dinamika és mozgás van, csak látszólagos a nyugalom, a stabilitás. Szunyogh érdeme, hogy az állandóságot úgy bontja ki, hogy ne tűnjön szembe sem a kezdet, sem a vég, hogy ezek egybetartozóak, elválaszthatatlanok, kölcsönösen hatnak egymásra (Figura hangszerrel, 2014). Mint a hang és a csend, egyik sincs a másik nélkül.

 

 

Figuralitás és absztrakció fonódik egybe. Szunyogh sokadszorra is nekifut egy-egy témának, variál és sorozat lesz belőle. (Kapu szívvel, gyűrűvel, virággal, 2015) Körbejárja a témáját, csontozza, lényegít, és a művekből kiviláglik, hogy kimeríthetetlen a gondolat és az érzés formába öntése. A kapu szimbolikus jelentésű, be- és kilépő vonal, hely, bejutunk valahová, és kijövünk valahonnan. Áttételesen itt a születés és halál témája nyer megfogalmazást, a szerelemmel felvértezett gondolat és érzelem mellett. A Figura rúddal, 2013 másként fogalmazza meg a zuhanáshoz köthető érzelmet. Itt a figura előredől, mintha széllel szemben dacolna, a rudat háta mögé tartja, ott fogja, a rúd válik olyan eszközzé, amely a teret szinte felszúrja, akár egy lepkét a lepkegyűjtő. A rúd teherré válik, egyben támaszkodó eszköz is. Az öregedés pillanatát is érzem a szoborban, valaminek az elhagyását, valaminek a megértését. Hogy a küzdelem, a le nem mondás gesztusa és görcse egyaránt azt sugallja, hogy folytatni kell, nem szabad feladni semmit.

 

 

Számomra legkedvesebb szobra a Hölgy turbánnal, 2016. A turbán zöldje az egyiptomi és keleti világot idézi fel bennem, a szinte penge, lemez arc az ártatlanságot, a könnyedséget, finomságot, a lélek megfoghatatlanságát, másképpen titokzatosságát fejezik ki. A Vonat hold- és napkoronggal, 2013 az idő gondolatát fogalmazza meg, a hold hatását, az árapályt, miközben a vonat a síkon halad, éjszakából a fényre, a fényből a sötétségbe. Itt is a vonal gondolat formálódik művé.

 

 

 

Szamódy Zsolt Olaf fotói közül a Porto, 2009 párkép lenyűgözött, itt nem a vízről, nem a fák göcsörtjeiről, göbjeiről van szó, hanem arról, hogy a tenger megszűnik, sávokra, síkokra bomlik, oszlik, úgy is mondhatnám, hogy néhány ecsetvonássá lényegül. Nincs távlat, nincs végtelenség, pont fordítva van, ahogy gondolnánk. Lépcsővé válik a végtelen, lépdelhetünk rajta, lehetnénk a Gangesz partján is, a megtisztulás előtti pillanatban. A Lishui, 2009 fotón folyosóvá válik a térköz, mintha átlátszó üvegfal választaná el a földbe, sziklába vájt folyosót. Lebeg a tér, megfoghatatlan, kisiklik szemünk elől, tünékeny jelenségként.

 

 

Szamódy a fény és árnyék egyensúlyát keresi és találja meg, az időtlenséget, mintha mérlegre tenné az életet és a halált. Megfogalmazása szerint „Gyakorlatilag mindegy, hogy az egyes művészek alkotása kortárs vagy hagyományos, a lényeg, hogy a pici plusz, a szikra legyen meg, mert akkor átmegy az alkotás másoknak is”. Szikrázik a víz, a homok, kéken, zölden, a fény mindenütt ott van, mélyben és magasban. Wenzhou, 2009, Sarud, 2009 két ország, Kína és India földjén született, valahol az áthatolhatatlanság és a fájdalom szépségét látom, a titokzatosságot, a kínt, hogy élni és életben maradni nagyon is emberi tett.

 

 

A koloskai hársfa „Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna” (Hamvas Béla). A fa göbjei jelzik, az itt és a most pillanatában ott a megélt és a gyötrelmes múlt, de ott a helytállás is, a megmaradás súlya és akarata.

 

 

A Szamódy–Szunyogh: Polaroid portré tanulmányok, 2006 I‒IV. képen saját (halotti?) maszkjával néz szembe a két művész. A másolat és az eredet örök voltát látjuk, és azt a pillanatot, amikor az elmúlás élménye, érzése, gondolata rántja a mélybe az embert, mit hagyunk hátra, bármi fontosat. Az időt is szemlélteti Szamódy, a test megszűnését, a metamorfózist, az átalakulást. Miként számos fotóján a változást vesszük észre, ahogy a víztükörben, a víz felszínén megjelenik a mozgás, a vonal, egy rozsdásodó test. Szamódy színest lát, a színek és formák ellentéteit járja körül, ragadja meg. Az Új-Delhi, 2007 fotón a fény és árnyék ütközik egymással, elpipáljuk az időt, miközben a fehér lepel takarhat akár egy halott ember testét is. A nádból készült pergola nyitott a világra, a fényre, mondhatnám azt is, a fehér végtelenbe, az égbe.

 

 

Wenzhou máshol is létezik, a túlélés ösztöne nemcsak emberi tulajdonság. Golyó ütötte repedések, lyukak láthatók a képen? Nem tudom, odaképzelem a golyót, amely lehet maga az idő is, amely rombol, pusztít. Szamódy montíroz, egybeolvaszt, homályban is hagy jelenségeket, ezek az áttűnések a világban tapasztaltak egyértelműségét kérdőjelezik meg, a kész gondolatokat és ítéleteket. Mintha maga Szamódy is egy koloskai hársfa lenne, de azzal a különbséggel, hogy mer álmodni, a valóság álmait jeleníti meg, nem teremt fikciókat, igaz, a valóságot úgy adja és mutatja fel, mintha az csupán fikció, képzelete szülöttje lenne. Az is: a meg- és átélt élmények születnek újjá fotóin. Ez az újjászületés teremtés is, az adott hely és pillanat egymásra találása, akár a vízfelület fodrozódása, alig pár másod- vagy tizedmásodperc, és eredményként olyasmit látunk, ami a természet csodája, az emberi lét forrpontja, az élet diadala, tudva, Petőfi sorait idézve: „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!”