• Győri László

A külváros álmai

 

Ismeritek a külvárosi lármát,

a zsivajgó kínai piacot?
A szűkölködők súlyos földi jármát,
a lankatag álmot, a kacatot?

 

Ezüst a lepel a sok bóvli holmin,
fölveszed egyszer, le is vetheted,
akár a szitán, átlátni a zoknin,
az óra jó, ha pár percig ketyeg,

 

jönnek mégis, a piac olyan olcsó,
hogy az áltatás egyre megkisért.
Hátha, hátha! És járják a zsibongó
piacot, a jutányos árakért.

 

Rezzenéstelen kínai rabszolgák
ostábláznak és várják a vevőt,
s ha erre ődöng, kínálják a polyvát,
a léha árú álmárkás cipőt.

 

Itt éldegél végtelen évek óta
a külrészen a piachoz közel
a panelházak mélyén meghúzódva
csöndesen, a ki tudja hány ezer.

 

Hát mi vagyunk az ő Amerikájuk?
Hát mi jutottunk nekik a helyett?
Vándoroljunk be, vagy hogyan csináljunk

magunkból is kínait, idegent?

 

 

Édesanyám, gyújts világot

 

Édesanyám, gyújts világot,
hadd lássam a másvilágot!
Édesanyám, gyújts világot,
hadd lássam a túlvilágot!

 

Koporsódból végy szilánkot,
végy szilánkot, gyújts világot,
hadd lássam a túlsó partot,
mert innen már odatartok.

 

Szoríts helyet oldaladnál,
te légy, aki engem dajkál,
aki engem újra dajkál,
mint a méhecskét a kaptár.

 

Ha nem jutott teli bögre,
fejemet a konyhakőbe
vertem, bőgtem, sivalkodtam,
mirmidó kis pulya voltam.

 

– Hadd csinálja, abbahagyja!
De sok mindent hagytam abba!
Sok váratlan zörgetésem
redőnyödön éj felében,

 

szüleimért a könyörgést,
az együgyű imaöltést.
Két kezemet összeróva
taníts újra imaszóra!

 

Fázócskásan ágyba bújva
én ágyamban mondjam újra,
mondjam újra minden este
azt az imát szívrepesve!

 

Édesanyám, gyújts világot,
hadd lássam a túlvilágot,
de mielőtt közeledne,
hadd jussak a közeledbe!

 

El se éltél, meg se haltál,
szoríts helyet oldaladnál,
engedd meg, hogy lepihenjek,
de késleltesd még a mennyet!

 

Ha lehet még, nem sietnék,
mire jó a nagy sietség?
Kötve van még a szövetség,
oldani még nem szeretnék.

 

Édesanyám, olts világot,
ne lássam az árnyvilágot!
Édesanyám, olts világot,
hadd nézzem a napvilágot!

 

 

A hajnal szempillája

 

„Az elvesztettbe kapaszkodni, örökké utána vágyódni

egészen a halálig – vagy élni, tovább élni, eltávolodni,
átváltozni … és mégis megőrizni önmagunkat…”
          Hugo von Hofmansthal levele Richard Straussnak

Az az űzés, az a hajsza
visszahorkant ezer évre.
Saját vérébe hanyatlott,
mély sebébe tört a nyílhegy.

 

Ezres bűnök ismerője,
Nehbet ül a csont fakóján.
Csont velője feketével
remeg a sívó tányéron.

 

A csillagkép szertefoszlott,
egy az egyanyagú bolygó,
halk bolyongó a Tejúton
jár időzve pályaívén.

 

Karéjából kiszaggatva
holdgyűrűje vele fordul
szakadatlan tartószálon
tűző napon, rémidőben.

 

Régi kázus érverése
felhős homlokon sötétül,
halántékon kidagadva
hipertóniába dermed.

 

Önbűvölet irgalmatlan
árvasága hósüvöltő,
csillagtalan sarkvidéken
ás el örök jégleletté.

 

Jobb a szűkölködő bölcsnek
birodalmas nagy királynál,
széles szíjú övezőnél,
hogyha tűri sűrű kincsét.

 

Gördül körbe, mint csapágyon
forog érdesen a tengely.
Van kerék a görgő végen,
megy a műve mind előrébb.

 

Nem az elmének gyötrelme,
mely az elmét elemészti,
nem a botrány dermedt réme,
mely a szívbe nyomja tőrét.

 

Csak a hajnal szempillája
résein át nézz a napba,
nézz merően, rezzenetlen
öntudattal mondd ki: jöjj el!