Hétköznapi történet
(Doina Ruşti: Lizoanca tizenegy évesen. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015)
Mennyibe kerül egy csokis croissant? Ha szerencséd van, a nagyi süt neked, vagy anya reggel az asztalra teszi, esetleg megveszed a pékségben. De ha a zsebed és gyomrod is üres és soha nem kóstoltál még ilyen édes kalácsfélét, akkor nagy eséllyel ízleni fog, elbódít az illata, az „árvácskasziromra hasonlító bársonyos” (64.) külseje és „magasba” emel „a krémes padlók, kék vizek, fehér abroszos és papírral leterített asztalok fölött” (64.) lebegtet. „De mit adsz cserébe, ha hozok neked egyet?” (39.) Semmid nincs, kivéve azt a valamit, azzal fizethetsz… Egyszerű matematika az egész, jól tudják, akik így kereskednek.
2007-ben Romániában derült fény egy ilyen üzérkedésre. Tizenegy éves kislány versus egy falu férfilakossága. Az ügy nagy médiavisszhangot váltott ki, ugyanis kiderült, hogy a fent nevezett személyek a pásztoróra mellé szifiliszt is kaptak. Doina Ruşti ezt a drámát dolgozta fel regényében, mely 2011-ben elnyerte a Román Akadémia rangos Ion Creangă-díját. 2015-ben az Orpheusz Kiadó gonodozásában, Szenkovics Enikő fordításában jelent meg a Lizoanca tizenegy évesen című regény magyarul. Az írónőt megrendítette a gyerek története és a sajtó szenvtelen kommunikációja, ezért a bukaresti egyetemmel egy kutatómunkába kezdett. Több száz gyermekbántalmazásról szóló cikket talált és ellátogatott olyan településre is, ahol hasonló események történtek. Doina Ruşti tehát nem a szenzációra, hanem annak inverzére volt kíváncsi, arra, amiről mindenki hallgat: hogyan prostituál egy közösség egy gyereket?
A legfontosabb a támogató családi közeg: „A gyerek nyöszörögni kezdett, Cristel meg felordított: Menj ki vele, te, mert megöllek mindkettőtöket.” (162.) Emellé szükség van egy megfélemlített anyára is, aki éjszakákat virraszt a beteg gyerek felett: „Lizoanca vértócsában feküdve, megállás nélkül üvöltött a házuk tornácán, ahova anyja éjnek idején kivonszolta.” (247.) De a hatóság és a szociális védőháló sem maradhat ki az esetből. Tetves, a tanár például pontosan tudja, mennyi idő alatt veri félholtra Cristel a lányát. Az orvosi asszisztens pedig korábbi, férfiaktól elszenvedett sérelmeit számon tartva jósolja meg, kivel létesített szexuális kapcsolatot a gyermek. De a gyors rendőri beavatkozásnak köszönhetően, csak ritkán történik tragédia. Hálás is a kis Lizoanca, meg is látogatja a rendőrt éjszaka, aki letolt gatyával várja a köszönetet. A kislány tehát iskola helyett férfiakhoz jár, sopánkodnak is a szülők, „nagyon rendes emberek, de nincs szerencséjük a gyermekeikkel.” (53.)
A regény dokumentumfilmszerűen mutatja be a lány történetét, a kamera körbejár a faluban, itt mindenki véleménye számít. Rövid kis védőbeszédek ezek a mélyszegénységben élők mindennapjaiból, melyek bár fel nem menthetik, megmagyarázhatják a családok működési mechanizmusát. Választ kapunk arra, mit jelent az anyaság egy erőszakos férj mellett, lányanyaként egy otthonban vagy a családból kitaszítva nemi erőszak áldozataként. „Életet adtam neked, mit akarsz még? Akár oda is szarhattalak volna egy kerítés mellé, s azt mondom, hogy nem is létezel!” (79.) Eliza ügye sem emberbaráti szeretetből vagy gyermekvédelmi szempontból válik fontossá, hanem azért mert a faluban egyre több a szifiliszes férfi. Elindul a boszorkányüldözés, megjelenik a sajtó, Felcser jegyzőkönyveket lobogtat és szép csendben jelentkeznek a nemi beteg sértettek, a tévé és közfelfogás szerint az áldozatok.
A tudósítás hiteles, pszichológiai kórképet is kapunk a bántalmazott gyermek viselkedéséről. A bántalmazó szülő kiszámíthatatlan, ezért a gyerek folyamatos készenlétben áll, olyan képességeket fejleszt ki, mellyel monitorozza környezetét, felismeri a veszélyforrásokat, azt a hanglejtést, mimikát, pillantást, mely előre jelzi a vészt. Lizoanca jól tudja mit jelent számára apja kegyetlen tekintete, a lekonyuló ajkai vagy éppen egy kemény munkával töltött nap. „Ahogy tekintetük találkozott, előugrott melléből a kiéhezett vadállat, mely egyetlen kapocs volt kettőjük között. A férfi balegyenesétől Lizoanca lecsúszott a székről.” (55.) Az elhanyagolás, bántalmazás pszichológiai, szociológiai vetülete mellett megismerhetjük ennek a kis közösségnek a magánmitológiáját is. Szó van többek között Deák Petrarche rejtélyes gyűrűjéről és gyermekéről, Florenta apja halálát jelző bagolyról és Moldován (Cristel) álmáról, melyben megjelenik a vízbe fúlt barát és teljesíti az ifjú kívánságát. Anyjának egyik ágyasa a föld alá, a másik pedig a rács mögé kerül.
Fikció, mítosz és a szociografikus igény formálja a regény menetét. De mégsem pusztán a történet sokkolja az olvasót, hanem a gyermek nézőpontja, aki számára teste felkínálása az egyetlen lehetőség, hogy a szülői háztól szabaduljon. Lizoanca egyedül marad apja agressziójával, anyja tehetetlenségével és a falu közönyével. Minden falat kenyérért, nyugodt éjszakáért önmagát adja és aki teheti, ki használja ezt. A kislány a riporternőnek csupán egy hangzatos cím, Felcsernek, az asszisztensnek erkölcsi felsőbbrendűség, a barátoknak üzleti lehetőség, a korosodó férfiaknak pedig kísértés, „ujjak közé szorított párizsiszelet”. (40.) Eliza pedig boldog, amikor megismerik a kórházban és a gyermekotthonban, híres lett „a prostituált, aki megtöltötte a falut szifilisszel.” (252.) Azonban irigykedve néz intézetbe került sorstársára, aki pofonok helyett egy gyereket kapott apjától, hiszen ő kilenc hónap után szabadulhat. De értetlenkedve fogadja a pedagógus szavait, aki elmagyarázza neki, hogy „a prostituált egy olyan mocskos személy, aki árulja a testét.” (254.) Nem áll össze a kép, egy koszos néni, aki húscafatokat tép ki testéből? Mi köze neki ehhez?
Ez a kommunikáció abszurditása. Nem érti, nem értheti meg egymást a két egymástól annyira távol álló entitás. Míg a tanár undorodik, addig az apa csodálkozik: „Nita úr nézze meg, milyen állapotban van?! Cristel a lányára pillantott és elámult, hogy milyen tiszta ruha van rajta” (54.) Az abuzált, teherbe ejtett gyereksztár és az ütlegelt Eliza is elbeszél egymás mellett. „ Sokat vert […] ‒ –Engem? Miért kellett volna? Aha, szóval nem is volt annyira rossz a helyzet!” (265.) Ezek a diskurzusok mutatnak rá a probléma mélységére és a hatóság tehetetlenségére. Lizoanca testi- lelki szükségleteit csak „jótevője”, Harács, a boltos értheti. Ő segít a lánynak a szökésben, tőle kap croissant és új cipőket is. Ugyanis a kislány öltözékének legfontosabb kellékei a cipők, melyekkel futásnak eredhet, a rózsaszín teniszcipő, melyet nem akar összekoszolni vagy a híres énekestől kapott bádogcipőcskék, melyekben sztárként parádézik egy videoklipben. Hiszen gyermek még, 11 éves, ezt gyakran elfelejtjük. Pedig a narrátor sokszor emlékeztet erre a tényre. A főhős érzelmeit gyakran csak egy-egy mesei fordulat képes visszaadni. „[T]torka mélyéről már kinövőfélben volt egy sárkányfej, mely alig várta, hogy rárontson és fogai között szétmorzsolja halálos ellensége koponyáját.” (8.) Mindezek ellenére sem patetikus hangvételű bűnösre és áldozatra kiélezett harcról van szó. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő minden hangot megszólaltat, a nézőpont gyakran váltakozik így közel férkőzünk a szereplők tudatához. A lányát, Trestianát megbecstelenítő apa így jelenik meg Lizonca számára: „Telített illat volt, melybe virág, cukorka, sőt a kórházi asztalon felejtett sampon illata is belevegyült, azaz a világ összes finomsága. A férfi meghajolt előtte.” (211.) Ezt a hatást erősítik a történetbe ágyazott mellékszálak az egyes szereplők visszaemlékezései, melyek megtörik a lineáris eseménysort. A bűnbakképzés helyett oknyomozás folyik, így akár a bántalmazó apa története is sajnálatot kelthet bennünk. A szinesztetikus társítások néha azonban terjengőssé teszik a szöveget, kizökkentik az olvasót: „Nyár volt, akár egy befőttesüvegnyi gyümölcsöskocsonya.” (57.) De mégsem ezért tesszük félre a regényt, hanem mert eléri azt, amit az újságcikk nem tudott, vagy nem is akart: megrendülünk. Felháborodunk a nyomor természetessége láttán. Az olvasó erkölcsi érzékét sérti a könnyed fecsegő stílus, mely által sorstragédiák tárulnak elénk. A szereplők nem érzékelik az eset súlyát, a problémát nem a kizsákmányolt és félholtra vert gyerek, hanem a nemi betegség terjedése jelenti. Ebben rejlik a regény ereje, úgy beszél a történtekről, ahogy azt a közösség látja. Az igazi tragédia tehát, hogy ez bármikor megismétlődhet, hétköznapi történet, hétköznapi emberekkel.
A rend a falu és a gyermekvédelem szabályai szerint gyorsan helyre áll, a betegeket kikezelik, az apát nem zargatják. Csak Lizoanca ácsorog mezítláb a gyermekotthon ajtajában, itt hiába kopogtat a szociális munkás ajtaján, nem azok a szokások működnek, melyek otthon. De ha felhúzza a Harácstól kapott smaragdcipellőt, gondolatban futásnak eredhet és visszatérhet a rejtekhelyére, az ecetfák árnyékába , ahol régi élete és szabadsága várja. Itt aztán gyorsan kiderül számára, hogy „a kerítésen túl sem jobb” (268.) és visszaballag ablak melletti vackába.
