Körül-írások
(Ijjas Tamás: Hipnózis. JAK–PRAE.HU, Budapest, 2015)
Ijjas Tamás Hipnózis című kötetének verseit a megnevezés szükségszerűségének és lehetetlenségének kérdése hatja át. Ez a belső kényszer, amely a lírai énnek végig a sajátja marad, olyan dolgok felé irányul, mint haza/otthon, Isten, idő, szerelem, emlékezés. A megnevezések azonosítások segítségével történnek: „Az otthon / csak egy fogalom, ahol a kelleténél többet alszom, / és amit néha kiszellőztetek.” (24.) Az azonosítás azonban soha nem lesz egyenlő a megragadással, az értelem vagy a jelentés megragadásával.
Találó kifejezés Herczeg Ákosé, aki rövid recenziójában labirintushoz hasonlítja Ijjas versvilágát. Ijjas labirintusának van középpontja, akár több is, éppen a fenti, igencsak hagyománnyal terhelt kérdések, de úgy tűnik, egyik sem érhető el véglegesen a lírai én számára. Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy ezekre a kérdésekre nincsenek válaszok, vagyis a középpont nem létezik, sokkal inkább arról van szó, hogy a végleges válasz nem található meg soha, és inkább a körüljárás/körülírás lehetőségei adottak. Ebben a gesztusban leginkább a körüljárás igénye lehet hangsúlyos, a törekvés arra, hogy valamit, mikor éppen mit, a lehető leginkább megközelítsen a lírai én. Ha a labirintus-metaforánál maradunk: a legrosszabb, legtávolabbi úton járó, a zsákutcába jutó is tulajdonképpen a labirintus középpontja körül marad, eltévedésével is csak azt támaszthatja alá, hogy valahol van egy középpont. A lírai énnek erre a törekvéseire több helyen is olvashatunk önreflexív részleteket: „Abbahagyhatnánk ezt / a faggató hallgatást. Mintha / egy szerelmi háromszögben / kutatná valaki az érzelem / helyét.” (8.); „a kontúr leválaszt mindenről, / még akkor is, ha kezem kezeddel / ördöglakattá kulcsolódik.” ([Mint a fegyverkovács, mint az elfuserált hőszigetelés], 19.) A kontúr szó itt a végső értelem, az abszolút körülhatárolhatóság szinonimája, amelynek megtalálása a vers szerint egyúttal az elvesztés pillanata is: a két kéz is ördöglakattá, vagyis titokká változik.
A lírai ént foglalkoztató kérdések közül az egyik legfontosabb az otthon, illetve a haza témája. Miközben nagyon pontos és részletes leírásokkal él az otthonát illetően (ötödik emelet stb.), mégsem tűnik úgy, hogy a hely otthonos, hogy megnyugvást, a megérkezés örömét is tudná adni: „Az otthon folyékony helyszín, tej, méz, ecetsav, cikkcakkban ömlő patakok. Az otthon folyékony helyszín, és én, mint partra rakodó kristály, lassan megszilárdulok.” (27.) Az otthon folyóssága a beszélő szilárdságával ellentétben áll ugyan, az általa használt metaforarendszer azonban korántsem véletlen: a szilárd vízpart nélkül ugyanis folyóról, patakról sem beszélhetünk, vagyis éppen ez az ellentét szükségeltetik mindkét dolog alapvető létéhez, tehát mindkettő éppen ettől (a Másiktól) lesz az, ami.
Isten és idő kérdése Ijjas verseskötetében szorosan összekapcsolódik: „és mit tudsz Te az időről Uram, / az neked nincs, de nem azért, / amiért nekem. Különben mondjuk, / minden kincsem. Ideje indulnom, / viszont ez az óhaj vagy záróra / kérdése” – olvassuk a kötet első darabjában (8.). Azonban megszólító típusú verssel a későbbiekben nem találkozunk, jó érzékkel ez ténylegesen csak indító gesztus. Isten körülírása ezt követően sokkal árnyaltabban történik: „A kilincs improvizációja / tehát börtön és üvegpalota, talán mindkettő istenbizonyíték.” (42.) A börtön zártságot, és az üvegpalota átlátszóságot (és meséket!) felidéző gesztusa a szintén a titok és a megragadhatatlanság érzetét keltik, és mégis, illetve talán pontosan ezért válhatnak istenbizonyítékká, ami, tegyük hozzá, még koránt sem azonos az Isten vagy az Idő megértésével: „Ami az idő felett lebeg, annak / a szív kalickájában minden / szárnycsapása, minden szépiát / koptató morzejele az időt méri. / A szeretetről általában ennyit.” ([Levél májusban, téli utazáshoz], 46.). Ennél a kérdéskörnél válik leginkább láthatóvá, hogy az értelem munkájának Ijjas kötetében nagyon is végesek a határai, ugyanakkor mégsem válik értelmetlenné, súlytalanná az értelmezői munka. A lírai én számára ez ugyanis egy elvégzendő munka, hiszen a megnevezések szükségszerűek, még akkor is, ha egyúttal lehetetlenek is.
Az idő kapcsán érdemes szót ejteni a lírai én múlthoz és jelenhez való viszonyáról is. A múltbeli események számtalanszor felidézésre kerülnek, főleg szerelemi történetek kapcsán, azonban véleményem szerint a lírai én emlékezete, a múltnak a jelenben való jelenléte nem nosztalgikus, sokkal inkább áthatja egyfajta melankolikus jelen-érzet, amely a beszélő érzékenységéről, de nem visszavágyódásáról ad hírt. A múltbeli események elhelyezése a jelen térképén, ez az elsődleges feladat: „Egy villanás, talán ívhegesztő fénye / vagy vaku, mint Illés szekere elragadja / ezt a képet, nem marad más, csak a pára / rezgő szakálla, amit a kinti mínuszokba belefújsz.” ([Mint a fegyverkovács, mint az elfuserált hőszigetelés],18.)
A rögzítés a leírás igénye több szöveghelyen természettudományos metaforikával történik, ahol a mérés lesz a lírai én egyetlen eszköze: „A testem hőtérképén jól látható, a fülkagyló már szinte kék, annyira hideg. [...] A halmazállapot-váltás szekunduma, a forráspont, ahol mérhető a lélek.” (56.) Ezek azonban valóban csak eszközök, ahogy az azonosítások, ezek sem vezetnek végső eredményre, vagyis válaszra. A nyelv, a költészet is a leírás kapcsán kerül hangsúlyos helyre: „A költészet / ellenben csak annyi, hogy az ötödiken / lakom, egy kétnevű házban, Krayer / vagy Higiénia, így emlegetik, van / macskám, van lift a házban, kettő / is, egy hívó meg egy toló, van / macskajaj és gyógyulás is, csupa / nyílt titok.” ([Levél a jelképek erdejéből, azon is túl, madarakkal], 56.) És bár a leírás itt egyben rögzítés is, az is látható, hogy a nyelv is titokká válik végül, a „nyílt titok” attól lesz nyitott, hogy mindenki tud róla, de attól még titok marad.
További érdekességei Ijjas kötetének a különféle személyeknek szóló ajánlások, erről így nyilatkozott a szerző egy interjúban: „Az első könyvemben ezek még inkább afféle főhajtások, tiszteletkörök voltak, a levélformával viszont felfedeztem azt, hogyan lehet élő módon kapcsolódni, mind személyekhez, mind költészetekhez, hogyan lehet egy kifele menő üzenetet igazán bent, sőt talán legbelül rögzíteni. Szerintem ezek az episztolák mentik meg a Hipnózist éppen attól, hogy ne valami hiánylíra, köldöknézés, »Jeremiás siralmai« legyen a könyv, vagyis pont ezektől a levelektől lett az új anyagom párbeszédképes.”
A szerző által intencionált szándék működőképes a kötetben, de nem feltétlenül szükségszerű, hogy mindez ilyen formában történjen (noha az episztola műfajának újraolvasását rendkívül produktív felvetésnek tartom!), Ijjas kötete az én olvasatomban például anélkül tud párbeszédbe lépni mind Kosztolányi, mind József Attila lírájával vagy kortárs költészetekkel is, hogy például az igencsak jó érzékkel használt intertextusok központi helyre kerülnének, vagy anélkül, hogy az ajánlások hangsúlyossá válnának. A párbeszédkészség egyébként sem feltétlenül csak költészetek vagy személyek között kell megvalósuljon, a mindenkori olvasóval ugyanis – költészetek közötti párbeszédektől akár függetlenül is – szintén létrejöhet a dialógus.
Ijjas verseskötetének szerkezete a tartalom és forma egységességét sugallja, a három ciklus egyenletes, a hangsúlyok versről versre változnak, nem formálva középpontokat a köteten belül. A verseket megelőző prózai részek egyszerre vezetnek be egy világba, és egészítik ki az utána következőket – a kötet terjedelme ideális, a zsúfolt, túlírt verseskötetek minden hibáját elegánsan kerüli ki. Az utolsó vers is inkább vezet be valahová, mint ki, a zárlat nem végleges, otthon és haza örök kérdése örök titok is marad: „én mintha a visszhangban hajóznék otthonról haza, / ahová minden nyíl mutat, előre, előre.” ([Levél a felejtésről, huzatban keringő, tüllszoknyaszerű pormacskákkal], 58.)
