Utak a Kertben
(Elek Tibor: Markó Béla költői világa. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2014)
Székely Jánosról és Gion Nándorról írt monografikus munkáihoz hasonlóan, ugyancsak az értő figyelem szép példája Elek Tibor Markó Béla költői világa című kötete. Az erdélyi alkotó utóbbi könyveit is napvilágra segítő, csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent, hiánypótló művel, ráadásul, – noha voltak előzményei – irodalomtörténetünk egyik nagy adóssága teljesült: rangjához méltó elemzés-értelmezés született a rendkívül gazdag és szerteágazó markói oeuvre-ről. Olyan, gondosan kialakított sétautak létesültek a költő dús vegetációjú Kertjében, melyeket nemcsak végigjárni jó és hasznos, de melyek arra is lehetőséget kínálnak, hogy kényelmesen elidőzzünk egy-egy kitüntetett vagy csak számunkra kedves ponton. Ahol almavirág-szirom, tücsökszó és rigófütty minden jambus, hatodfeles sor, szonett.
Már az előszó címe is (Az irodalom autonómiája – avagy hogyan olvassuk Markó Bélát) a kötet kalauz-jellegét alapozza, ám nem kinyilatkoztat, hanem megmutat, nem fixálja, hanem a fontosabb problémák felé irányozza az olvasói figyelmet. A transzszilván költő esetében pedig ezek közül élet és mű, politika és irodalom különválasztásának lehetősége, lehetőség szerinti szükségessége az elsődleges. A nyilvánvaló és természetszerű kölcsönös hatás ellenére (ami főként az esszékben és a magyarság-versekben tükröződik), úgy véljük, más talajra nem is építhet egy tudományos igényű irodalmi monográfia. E tekintetben ráadásul szerencsés csillagállás alatt született Elek Tibor munkája, hiszen Markó Béla az utóbbi években egyre kevesebb közéleti feladatot vállal, s mindinkább törekszik arra – amint rendkívüli alkotói termékenysége is igazolja –, hogy visszaintegrálódjon az irodalomba (ahonnan egyébként, felelősen gondolkodó értelmiségiként, korábban politikai pályára lépett). Szép és nemes törekvés ez akkor, amikor a „legkülönbözőbb irányokból ismét a politika jármába akarják hajtani az irodalmat”. (13.) Noha a két küzdelem (valahol persze összekapcsolódva) eltérő célokért folyik: amott az autonómia megszerzésért, emitt pedig annak megtartásáért. „S jóllehet számtalan a kérdés, a kétely, az árnyék mai lírájában is, azokkal együtt is magasrendű, létérdekű esztétikai bizonyítéka a ’szép aktualitásának’, s annak, hogy a személyiség magánya, a világ szétesettségének, abszurditásának megtapasztalása, a természettel, Istennel és a Szerelemmel eséllyel feloldható, a teljesség, a szépség, az egység élménye, ha csak meg-megújuló pillanatokra is, újraélhető.” (11.)
E poézis forrásvidéke a Forrás vidékén keresendő, pontosabban a könyvsorozathoz kötődő első nemzedék (különösen Lászlóffy Aladár) avantgárdot idéző – az induló alkotó számára mintaként szolgáló – költészetében, s a második (újnépies, nemzetibb szemléletű és hagyományosabb poétikai eszköztárú) generáció képviselői (főként Farkas Árpád) kibontakozást segítő támogatásában. Markó Béla pályakezdése köztes időszakra, a néhány évvel fiatalabb, harmadik Forrás-nemzedék jelentkezésénél korábbra esik, így irodalomtörténeti helyét e tekintetben talán a „két és feles” kategória (22‒23.) jelöli pontosan. Első két kötetének (A szavak városában [1974], Sárgaréz évszak [1977]) széles látóhatárt átfogó verseiben éppúgy jelen van a szülőföldhöz, közösséghez való kötődés, mint a hely-, otthonosság- és önazonosság-keresés; a szó, a kimondás hangsúlyos szerepe hasonlóképpen, mint a fel-feltűnő nyelvkritika. Amint a szerző összegző jelleggel megállapítja: az első korszakban „a lelkes eszmélkedéstől, a világra való rácsodálkozástól […] vezet a bár meg-megtorpanásokkal és vissza-visszalépésekkel tarkított út a kételyek megfogalmazásáig, sőt, a gyors kiábrándulásig. Ennek során a nosztalgikus hangulatiságot, a generációs közérzet-kifejezést egyre inkább az összetett gondolatiság, intellektuális vívódás váltja föl. Jól érzékelhető a távolodás a közvetlenségtől, a világos eszményektől, az egyértelmű versvilágtól. A költői varázslat egyre inkább az elbizonytalanodás, az identitászavar, a hiány leplezve felmutatására szolgál, mintsem hitet adó ön- és közösségerősítésre.” (34.)
A nyolcvanas évek elején Markó lírájában tovább erősödött a tradicionális költői beszédmódokkal és formákkal szembeni állásfoglalás, ami mindinkább eltávolította a második generációtól és a Szőcs Géza, Egyed Péter és mások nevével fémjelezhető „lázadó” harmadikhoz (38.) sodorta közel, távolabbról pedig az 1982-es Ver(s)ziók antológia köréhez (így az anyaországi ún. arctalan nemzedékhez is). Törekvéseik „a neoavantgárd, a lírai experimentalizmus és az új szenzibilitás” jelenségeihez kapcsolódva bontakoztak ki (40.), így a korai posztmodern poétikák sorába illeszthetők. De Markó ekkorra már az Igaz Szó szerkesztőjeként is segítette fiatal pályatársai közléseit, s szoros kapcsolatot épített ki a régi Mozgó Világ munkatársaival, a folyóirat körüli műhellyel. Ám a rokonság, a hatások ellenére, tudatosan haladt saját útján, a tárgyiasság eszményéhez közelítve is küzdve az önmeghatározás kínjaival. Ebben az időszakban megjelent három kötete (Lepkecsontváz [1980] Az örök halasztás [1982], Talanítás [1984]) nagy verseit az „összetartozó dolgok szétválása, osztódása, az egész széthullása […], az egyértelműségek, a bizonyosságok vége […], a jel (a látvány) és a jelentés szétválása, magukra maradása, a jelképek, a szimbólumok kiüresedése, s […] az egyetlen forma hiánya” jellemzi. (44.) Utóbbi könyve címadó darabja, ráadásul – Domonkos István Kormányeltörésbenjének öccseként –, a fosztóképző főnevesítésével és a hatalom nyelvét idéző, személytelen infinitivus-sorral, a magyarság- (nyelv- és identitás-) -féltés érzéséből fogant, nem véletlen, hogy „az illetékesek megtiltották a kötetről való beszédet a romániai magyar sajtóban”. (50.)
A nyolcvanas évek közepétől Markó költészete radikális fordulatot vett, s az ezt követő bő évtizedre esik első nagy szonettkorszaka. A formabontás után a kötött formához térésben – noha írt szabadverseket is – a hagyomány, az „évszázados áramlás” fontosságának, valamint hely és idő determináló szerepének felismerését láthatjuk. Farkas Árpádék nemzedékének poézise már inkább vállalható örökség lett számára, mint saját törekvései ellentéte, s noha a harmadik Forrás-generáció tagjai közül többen az 1970-es évek második felétől írtak ebben a formában, inkább az őket követő fiatalok (Kovács András Ferenc, Visky András és mások) klasszicizáló hangját érezte a magáéhoz közelállónak. A szonett „belakására” – összegez kiválóan Elek Tibor – „szabadságvágy, kényszer, kibúvó, rendteremtő és teljességkereső szándék, védekezés, de talán a művészi próbatétel varázsa” is késztette. (60.) Kapcsolódó köteteinek (Friss hó a könyvön [1987], Mindenki autóbusza [1989], Égő évek [1989], Kiűzetés a számítógépből [1991], Érintések [1994]) versei közül, talán a – második zárásaként megjelent, ám a negyedikben is szereplő – Költők koszorúja című, 1988-as szonettkoszorú a legjelentősebb teljesítmény, mely az emlékállításon, a klasszikus mintafelmutatáson túl (Janus Pannoniustól Radnótiig), Mesterszonettjében lírai fordulatának legfontosabb üzeneteit is összefoglalja. De méltán kap hasonlóan alapos figyelmet a szerzőtől Markó szerelmi költészetének bérce, a Szerelmes szonettkoszorú is, valamint a drámai lüktetésű és elégikus „tizennégy soros lélegzetvételek” (Zalán Tibor meghatározása) mellett tágas, gazdag, színes világot teremtő szabadversei, melyek minőségükben meghatározóvá avatták az addigi pálya során az Égő évek és a Kiűzetés a számítógépből könyveket. Az Érintések korpuszát pedig már a romániai forradalom élményei is formálták, melynek sikerét követően a közéleti tevékenység hosszabb időre hallgatásra ítélte a költőt.
Az életmű prózahányadának zömét kitevő kritikusi és esszéírói munkásság legjavát (beleértve a közreadott lehallgatási jegyzőkönyvek [Egy irredenta hétköznapjai, 2009] Farkas az ágy alatt című előszavát, a vele készült eddigi három beszélgetőkönyv [A lábujjhegyre állt ország, 2006; Kelemen Attila Ármin: Így működik Markó Béla, 2012; Kőrössi P. József: A magyar kártya, 2013] és különböző folyóirat-interjúk részleteit, valamint két irodalmi tankönyvét) ugyancsak behatóan vizsgálja Elek Tibor. Rámutat, hogy a Markó szekunder jellegű írásaiból kibomló irodalomszemlélet, az egyes alkotókra, művekre, korokra vonatkozó megállapítások mellett, önértelmezésre is alkalmas, saját lírikusi tapasztalata is megjelenik benne, tudatos reflektáltságot tükröz. S látható az is az 1970-es évekbeli indulástól húzható 40 esztendős íven, mint fordul a költészettől, a műalkotás törvényszerűségeinek és a vegykonyhák titkainak felfejtési vágyától, mindinkább egy másik horizont, a poétika felől a politika irányába érdeklődése, illetve az, hogy a közéleti gondolkodásra, vélemény-nyilvánításra milyen megtermékenyítő hatást gyakorolhat az alkotói előélet és tapasztalat.
A monográfia egyik újdonsága (és fontos eredménye) az eddig a kritika részéről kevesebb figyelemmel kísért markói gyermeklíra komplex elemzése. Két korszaka a költő magánéletének alakulásával összefüggésben formálódott ki, a két házasságát kísérő gyermekáldáshoz és szülővé váláshoz kapcsolódik: az 1980-as években Bálint és Eszter, a 2000-es évtized közepétől Balázs cseperedéséhez. Felnőtt költészetével nemcsak úgy áll kapcsolatban, hogy szerzőjük többször is vegyítette őket köteteiben, de az ott gyakran alkalmazott megszólítás (nemzedéktársait, a kedvest, Istent) alkotói gesztusa is áthúzódik ide (a Balázs kertje például már címével jelzi mindezt). Az első éra szövegeinek „tiszta zeneisége, nyelvi szépsége, gazdagsága” (Fodor Sándor szavaival – vö. 135.) csendül meg az újabb korpuszban is, ráadásul – ebben nyilvánvalóan a Bookart Kiadó törekvései ugyancsak szerepet játszanak – a hangsúlyosabb jelenlétű illusztrációk a könyv-mű egészét remekké emelik.
Az új gyermekversek születése (s konkrétan a Balázs kertje) mintegy előkészítette a felnőtt irodalomba visszatérés útját is. 2010-től számítható a második szonettkorszak, melynek máig bő termése igazolja, hogy a szinte márkanévvé lett Markó-szonett még mindig mennyi lehetőséget rejt és kínál a költő számára. Tizennégy sornyi világteremtést, a tiszta forma, az élő szöveg örömét. A saját kert Kertté emelését, lakói, jelenségei öröklétét főként a Tulajdonképpen mindenben (2010), és új témaként, értékkiterjesztésként, egyre hangsúlyosabban: a képzőművészet felfedezését, egyfajta szubjektív kánonképzést, a rokonként választott művek textuális illusztrálásával (Visszabontás [2011], Festékfoltok az éjszakán [2012]).
Ezzel párhuzamosan, rövidebb pillanatokba fogva az öröklétet, születtek haikutrilógiájának (Út a hegyek közt [2010], Boldog Sziszüphosz [2012], Fűszál a sziklán [2014]) veretes darabjai is. Elek Tibor nemcsak a műfaj klasszikus hagyományait tekinti át, Basó értelmezéséhez közelítve Markó Béláét, felmutatva esetében a megértés megvalósulását, de a magyar mívesek élcsapatába állításával, méltó helyét is kijelöli az egyre szerteágazóbb hazai haikuirodalomban. S noha – rendkívül szimpatikusan és egy ilyen jellegű írásban természetszerűen – kritikai megjegyzései sem maradnak el (például a címadást illetően), jó érzékkel választott citátummal támasztja alá a teljesség újraélhetőségének bizonyítását a líramű e szeletében is (Kert – vö. 184.):
üres drótvázak
hogy lesz majd tavasz ebből
kell ide Isten.
Az utolsó vizsgált kötet a Csatolmány (2013), mely a cím üzenetével szemben nem függeléke az oeuvre-nek, „sokkal inkább táplálkozik annak középponti áramköreiből, miközben szervesen illeszkedik a magyar líra egyik (-másik) hangsúlyos hagyományvonalába, illetve kortársi jelenségköréhez is. A költői közéletiség, a nemzet(rész)történet, benne a családtörténet kérdéskörei, sőt, a létezéshez való lehetséges emberi viszonyulások szempontjából az eddigi életpálya tanulságainak lírai újragondolásaként, illetve összegzéseként is olvasható.” (185.)
A beszédesen nyitott végű, szándékoltan lezáratlan monográfia maradéktalanul elvégezte legfőbb feladatát: biztos kézzel építette ki a gazdagon burjánzó Kert útjait, s kihelyezte a könnyebb eligazodást segítő táblákat is. Mivel a pompás vadon egyre bővül (az újabb szonett-trilógiát már -tetralógiává egészítette az Elölnézet [2014] kötet, és tavaly ugyancsak napvilágot látott a Részegh Botond képeihez társított, Passiójáték című szonettkoszorú), nagy szükség is van ezekre. Érdeklődéssel várva, hogy az irodalomhoz talán végleg visszatért alkotó – máris életműnyi – lírája milyen meglepetéseket tartogat, titkokat rejt még, s hogy vajon jegyez-e majd további esszékönyveket, Elek Tibor munkája után azokhoz sem lehet majd úgy közelíteni, mint ezelőtt. A Markó Béla költői világával, bizton kijelenthetjük: a költői oeuvre rangjához méltó, annak magaslatai mellé emelhető elemzés-értelmezés született. Célba ért és visszhangra talált a primer szövegek üzenete.
