Ijjas Tamás Hipnózis című kötetéről
Körül-írások
(Ijjas Tamás: Hipnózis. JAK–PRAE.HU, Budapest, 2015)
Ijjas Tamás Hipnózis című kötetének verseit a megnevezés szükségszerűségének és lehetetlenségének kérdése hatja át. Ez a belső kényszer, amely a lírai énnek végig a sajátja marad, olyan dolgok felé irányul, mint haza/otthon, Isten, idő, szerelem, emlékezés. A megnevezések azonosítások segítségével történnek: „Az otthon / csak egy fogalom, ahol a kelleténél többet alszom, / és amit néha kiszellőztetek.” (24.) Az azonosítás azonban soha nem lesz egyenlő a megragadással, az értelem vagy a jelentés megragadásával.
Találó kifejezés Herczeg Ákosé, aki rövid recenziójában labirintushoz hasonlítja Ijjas versvilágát. Ijjas labirintusának van középpontja, akár több is, éppen a fenti, igencsak hagyománnyal terhelt kérdések, de úgy tűnik, egyik sem érhető el véglegesen a lírai én számára. Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy ezekre a kérdésekre nincsenek válaszok, vagyis a középpont nem létezik, sokkal inkább arról van szó, hogy a végleges válasz nem található meg soha, és inkább a körüljárás/körülírás lehetőségei adottak. Ebben a gesztusban leginkább a körüljárás igénye lehet hangsúlyos, a törekvés arra, hogy valamit, mikor éppen mit, a lehető leginkább megközelítsen a lírai én. Ha a labirintus-metaforánál maradunk: a legrosszabb, legtávolabbi úton járó, a zsákutcába jutó is tulajdonképpen a labirintus középpontja körül marad, eltévedésével is csak azt támaszthatja alá, hogy valahol van egy középpont. A lírai énnek erre a törekvéseire több helyen is olvashatunk önreflexív részleteket: „Abbahagyhatnánk ezt / a faggató hallgatást. Mintha / egy szerelmi háromszögben / kutatná valaki az érzelem / helyét.” (8.); „a kontúr leválaszt mindenről, / még akkor is, ha kezem kezeddel / ördöglakattá kulcsolódik.” ([Mint a fegyverkovács, mint az elfuserált hőszigetelés], 19.) A kontúr szó itt a végső értelem, az abszolút körülhatárolhatóság szinonimája, amelynek megtalálása a vers szerint egyúttal az elvesztés pillanata is: a két kéz is ördöglakattá, vagyis titokká változik.
A lírai ént foglalkoztató kérdések közül az egyik legfontosabb az otthon, illetve a haza témája. Miközben nagyon pontos és részletes leírásokkal él az otthonát illetően (ötödik emelet stb.), mégsem tűnik úgy, hogy a hely otthonos, hogy megnyugvást, a megérkezés örömét is tudná adni: „Az otthon folyékony helyszín, tej, méz, ecetsav, cikkcakkban ömlő patakok. Az otthon folyékony helyszín, és én, mint partra rakodó kristály, lassan megszilárdulok.” (27.) Az otthon folyóssága a beszélő szilárdságával ellentétben áll ugyan, az általa használt metaforarendszer azonban korántsem véletlen: a szilárd vízpart nélkül ugyanis folyóról, patakról sem beszélhetünk, vagyis éppen ez az ellentét szükségeltetik mindkét dolog alapvető létéhez, tehát mindkettő éppen ettől (a Másiktól) lesz az, ami.
Isten és idő kérdése Ijjas verseskötetében szorosan összekapcsolódik: „és mit tudsz Te az időről Uram, / az neked nincs, de nem azért, / amiért nekem. Különben mondjuk, / minden kincsem. Ideje indulnom, / viszont ez az óhaj vagy záróra / kérdése” – olvassuk a kötet első darabjában (8.). Azonban megszólító típusú verssel a későbbiekben nem találkozunk, jó érzékkel ez ténylegesen csak indító gesztus. Isten körülírása ezt követően sokkal árnyaltabban történik: „A kilincs improvizációja / tehát börtön és üvegpalota, talán mindkettő istenbizonyíték.” (42.) A börtön zártságot, és az üvegpalota átlátszóságot (és meséket!) felidéző gesztusa a szintén a titok és a megragadhatatlanság érzetét keltik, és mégis, illetve talán pontosan ezért válhatnak istenbizonyítékká, ami, tegyük hozzá, még koránt sem azonos az Isten vagy az Idő megértésével: „Ami az idő felett lebeg, annak / a szív kalickájában minden / szárnycsapása, minden szépiát / koptató morzejele az időt méri. / A szeretetről általában ennyit.” ([Levél májusban, téli utazáshoz], 46.). Ennél a kérdéskörnél válik leginkább láthatóvá, hogy az értelem munkájának Ijjas kötetében nagyon is végesek a határai, ugyanakkor mégsem válik értelmetlenné, súlytalanná az értelmezői munka. A lírai én számára ez ugyanis egy elvégzendő munka, hiszen a megnevezések szükségszerűek, még akkor is, ha egyúttal lehetetlenek is.
Az idő kapcsán érdemes szót ejteni a lírai én múlthoz és jelenhez való viszonyáról is. A múltbeli események számtalanszor felidézésre kerülnek, főleg szerelemi történetek kapcsán, azonban véleményem szerint a lírai én emlékezete, a múltnak a jelenben való jelenléte nem nosztalgikus, sokkal inkább áthatja egyfajta melankolikus jelen-érzet, amely a beszélő érzékenységéről, de nem visszavágyódásáról ad hírt. A múltbeli események elhelyezése a jelen térképén, ez az elsődleges feladat: „Egy villanás, talán ívhegesztő fénye / vagy vaku, mint Illés szekere elragadja / ezt a képet, nem marad más, csak a pára / rezgő szakálla, amit a kinti mínuszokba belefújsz.” ([Mint a fegyverkovács, mint az elfuserált hőszigetelés],18.)
A rögzítés a leírás igénye több szöveghelyen természettudományos metaforikával történik, ahol a mérés lesz a lírai én egyetlen eszköze: „A testem hőtérképén jól látható, a fülkagyló már szinte kék, annyira hideg. [...] A halmazállapot-váltás szekunduma, a forráspont, ahol mérhető a lélek.” (56.) Ezek azonban valóban csak eszközök, ahogy az azonosítások, ezek sem vezetnek végső eredményre, vagyis válaszra. A nyelv, a költészet is a leírás kapcsán kerül hangsúlyos helyre: „A költészet / ellenben csak annyi, hogy az ötödiken / lakom, egy kétnevű házban, Krayer / vagy Higiénia, így emlegetik, van / macskám, van lift a házban, kettő / is, egy hívó meg egy toló, van / macskajaj és gyógyulás is, csupa / nyílt titok.” ([Levél a jelképek erdejéből, azon is túl, madarakkal], 56.) És bár a leírás itt egyben rögzítés is, az is látható, hogy a nyelv is titokká válik végül, a „nyílt titok” attól lesz nyitott, hogy mindenki tud róla, de attól még titok marad.
További érdekességei Ijjas kötetének a különféle személyeknek szóló ajánlások, erről így nyilatkozott a szerző egy interjúban: „Az első könyvemben ezek még inkább afféle főhajtások, tiszteletkörök voltak, a levélformával viszont felfedeztem azt, hogyan lehet élő módon kapcsolódni, mind személyekhez, mind költészetekhez, hogyan lehet egy kifele menő üzenetet igazán bent, sőt talán legbelül rögzíteni. Szerintem ezek az episztolák mentik meg a Hipnózist éppen attól, hogy ne valami hiánylíra, köldöknézés, »Jeremiás siralmai« legyen a könyv, vagyis pont ezektől a levelektől lett az új anyagom párbeszédképes.”
A szerző által intencionált szándék működőképes a kötetben, de nem feltétlenül szükségszerű, hogy mindez ilyen formában történjen (noha az episztola műfajának újraolvasását rendkívül produktív felvetésnek tartom!), Ijjas kötete az én olvasatomban például anélkül tud párbeszédbe lépni mind Kosztolányi, mind József Attila lírájával vagy kortárs költészetekkel is, hogy például az igencsak jó érzékkel használt intertextusok központi helyre kerülnének, vagy anélkül, hogy az ajánlások hangsúlyossá válnának. A párbeszédkészség egyébként sem feltétlenül csak költészetek vagy személyek között kell megvalósuljon, a mindenkori olvasóval ugyanis – költészetek közötti párbeszédektől akár függetlenül is – szintén létrejöhet a dialógus.
Ijjas verseskötetének szerkezete a tartalom és forma egységességét sugallja, a három ciklus egyenletes, a hangsúlyok versről versre változnak, nem formálva középpontokat a köteten belül. A verseket megelőző prózai részek egyszerre vezetnek be egy világba, és egészítik ki az utána következőket – a kötet terjedelme ideális, a zsúfolt, túlírt verseskötetek minden hibáját elegánsan kerüli ki. Az utolsó vers is inkább vezet be valahová, mint ki, a zárlat nem végleges, otthon és haza örök kérdése örök titok is marad: „én mintha a visszhangban hajóznék otthonról haza, / ahová minden nyíl mutat, előre, előre.” ([Levél a felejtésről, huzatban keringő, tüllszoknyaszerű pormacskákkal], 58.)
Elek Tibor Markó Béla költői világa című monográfiájáról
Utak a Kertben
(Elek Tibor: Markó Béla költői világa. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2014)
Székely Jánosról és Gion Nándorról írt monografikus munkáihoz hasonlóan, ugyancsak az értő figyelem szép példája Elek Tibor Markó Béla költői világa című kötete. Az erdélyi alkotó utóbbi könyveit is napvilágra segítő, csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent, hiánypótló művel, ráadásul, – noha voltak előzményei – irodalomtörténetünk egyik nagy adóssága teljesült: rangjához méltó elemzés-értelmezés született a rendkívül gazdag és szerteágazó markói oeuvre-ről. Olyan, gondosan kialakított sétautak létesültek a költő dús vegetációjú Kertjében, melyeket nemcsak végigjárni jó és hasznos, de melyek arra is lehetőséget kínálnak, hogy kényelmesen elidőzzünk egy-egy kitüntetett vagy csak számunkra kedves ponton. Ahol almavirág-szirom, tücsökszó és rigófütty minden jambus, hatodfeles sor, szonett.
Már az előszó címe is (Az irodalom autonómiája – avagy hogyan olvassuk Markó Bélát) a kötet kalauz-jellegét alapozza, ám nem kinyilatkoztat, hanem megmutat, nem fixálja, hanem a fontosabb problémák felé irányozza az olvasói figyelmet. A transzszilván költő esetében pedig ezek közül élet és mű, politika és irodalom különválasztásának lehetősége, lehetőség szerinti szükségessége az elsődleges. A nyilvánvaló és természetszerű kölcsönös hatás ellenére (ami főként az esszékben és a magyarság-versekben tükröződik), úgy véljük, más talajra nem is építhet egy tudományos igényű irodalmi monográfia. E tekintetben ráadásul szerencsés csillagállás alatt született Elek Tibor munkája, hiszen Markó Béla az utóbbi években egyre kevesebb közéleti feladatot vállal, s mindinkább törekszik arra – amint rendkívüli alkotói termékenysége is igazolja –, hogy visszaintegrálódjon az irodalomba (ahonnan egyébként, felelősen gondolkodó értelmiségiként, korábban politikai pályára lépett). Szép és nemes törekvés ez akkor, amikor a „legkülönbözőbb irányokból ismét a politika jármába akarják hajtani az irodalmat”. (13.) Noha a két küzdelem (valahol persze összekapcsolódva) eltérő célokért folyik: amott az autonómia megszerzésért, emitt pedig annak megtartásáért. „S jóllehet számtalan a kérdés, a kétely, az árnyék mai lírájában is, azokkal együtt is magasrendű, létérdekű esztétikai bizonyítéka a ’szép aktualitásának’, s annak, hogy a személyiség magánya, a világ szétesettségének, abszurditásának megtapasztalása, a természettel, Istennel és a Szerelemmel eséllyel feloldható, a teljesség, a szépség, az egység élménye, ha csak meg-megújuló pillanatokra is, újraélhető.” (11.)
E poézis forrásvidéke a Forrás vidékén keresendő, pontosabban a könyvsorozathoz kötődő első nemzedék (különösen Lászlóffy Aladár) avantgárdot idéző – az induló alkotó számára mintaként szolgáló – költészetében, s a második (újnépies, nemzetibb szemléletű és hagyományosabb poétikai eszköztárú) generáció képviselői (főként Farkas Árpád) kibontakozást segítő támogatásában. Markó Béla pályakezdése köztes időszakra, a néhány évvel fiatalabb, harmadik Forrás-nemzedék jelentkezésénél korábbra esik, így irodalomtörténeti helyét e tekintetben talán a „két és feles” kategória (22‒23.) jelöli pontosan. Első két kötetének (A szavak városában [1974], Sárgaréz évszak [1977]) széles látóhatárt átfogó verseiben éppúgy jelen van a szülőföldhöz, közösséghez való kötődés, mint a hely-, otthonosság- és önazonosság-keresés; a szó, a kimondás hangsúlyos szerepe hasonlóképpen, mint a fel-feltűnő nyelvkritika. Amint a szerző összegző jelleggel megállapítja: az első korszakban „a lelkes eszmélkedéstől, a világra való rácsodálkozástól […] vezet a bár meg-megtorpanásokkal és vissza-visszalépésekkel tarkított út a kételyek megfogalmazásáig, sőt, a gyors kiábrándulásig. Ennek során a nosztalgikus hangulatiságot, a generációs közérzet-kifejezést egyre inkább az összetett gondolatiság, intellektuális vívódás váltja föl. Jól érzékelhető a távolodás a közvetlenségtől, a világos eszményektől, az egyértelmű versvilágtól. A költői varázslat egyre inkább az elbizonytalanodás, az identitászavar, a hiány leplezve felmutatására szolgál, mintsem hitet adó ön- és közösségerősítésre.” (34.)
A nyolcvanas évek elején Markó lírájában tovább erősödött a tradicionális költői beszédmódokkal és formákkal szembeni állásfoglalás, ami mindinkább eltávolította a második generációtól és a Szőcs Géza, Egyed Péter és mások nevével fémjelezhető „lázadó” harmadikhoz (38.) sodorta közel, távolabbról pedig az 1982-es Ver(s)ziók antológia köréhez (így az anyaországi ún. arctalan nemzedékhez is). Törekvéseik „a neoavantgárd, a lírai experimentalizmus és az új szenzibilitás” jelenségeihez kapcsolódva bontakoztak ki (40.), így a korai posztmodern poétikák sorába illeszthetők. De Markó ekkorra már az Igaz Szó szerkesztőjeként is segítette fiatal pályatársai közléseit, s szoros kapcsolatot épített ki a régi Mozgó Világ munkatársaival, a folyóirat körüli műhellyel. Ám a rokonság, a hatások ellenére, tudatosan haladt saját útján, a tárgyiasság eszményéhez közelítve is küzdve az önmeghatározás kínjaival. Ebben az időszakban megjelent három kötete (Lepkecsontváz [1980] Az örök halasztás [1982], Talanítás [1984]) nagy verseit az „összetartozó dolgok szétválása, osztódása, az egész széthullása […], az egyértelműségek, a bizonyosságok vége […], a jel (a látvány) és a jelentés szétválása, magukra maradása, a jelképek, a szimbólumok kiüresedése, s […] az egyetlen forma hiánya” jellemzi. (44.) Utóbbi könyve címadó darabja, ráadásul – Domonkos István Kormányeltörésbenjének öccseként –, a fosztóképző főnevesítésével és a hatalom nyelvét idéző, személytelen infinitivus-sorral, a magyarság- (nyelv- és identitás-) -féltés érzéséből fogant, nem véletlen, hogy „az illetékesek megtiltották a kötetről való beszédet a romániai magyar sajtóban”. (50.)
A nyolcvanas évek közepétől Markó költészete radikális fordulatot vett, s az ezt követő bő évtizedre esik első nagy szonettkorszaka. A formabontás után a kötött formához térésben – noha írt szabadverseket is – a hagyomány, az „évszázados áramlás” fontosságának, valamint hely és idő determináló szerepének felismerését láthatjuk. Farkas Árpádék nemzedékének poézise már inkább vállalható örökség lett számára, mint saját törekvései ellentéte, s noha a harmadik Forrás-generáció tagjai közül többen az 1970-es évek második felétől írtak ebben a formában, inkább az őket követő fiatalok (Kovács András Ferenc, Visky András és mások) klasszicizáló hangját érezte a magáéhoz közelállónak. A szonett „belakására” – összegez kiválóan Elek Tibor – „szabadságvágy, kényszer, kibúvó, rendteremtő és teljességkereső szándék, védekezés, de talán a művészi próbatétel varázsa” is késztette. (60.) Kapcsolódó köteteinek (Friss hó a könyvön [1987], Mindenki autóbusza [1989], Égő évek [1989], Kiűzetés a számítógépből [1991], Érintések [1994]) versei közül, talán a – második zárásaként megjelent, ám a negyedikben is szereplő – Költők koszorúja című, 1988-as szonettkoszorú a legjelentősebb teljesítmény, mely az emlékállításon, a klasszikus mintafelmutatáson túl (Janus Pannoniustól Radnótiig), Mesterszonettjében lírai fordulatának legfontosabb üzeneteit is összefoglalja. De méltán kap hasonlóan alapos figyelmet a szerzőtől Markó szerelmi költészetének bérce, a Szerelmes szonettkoszorú is, valamint a drámai lüktetésű és elégikus „tizennégy soros lélegzetvételek” (Zalán Tibor meghatározása) mellett tágas, gazdag, színes világot teremtő szabadversei, melyek minőségükben meghatározóvá avatták az addigi pálya során az Égő évek és a Kiűzetés a számítógépből könyveket. Az Érintések korpuszát pedig már a romániai forradalom élményei is formálták, melynek sikerét követően a közéleti tevékenység hosszabb időre hallgatásra ítélte a költőt.
Az életmű prózahányadának zömét kitevő kritikusi és esszéírói munkásság legjavát (beleértve a közreadott lehallgatási jegyzőkönyvek [Egy irredenta hétköznapjai, 2009] Farkas az ágy alatt című előszavát, a vele készült eddigi három beszélgetőkönyv [A lábujjhegyre állt ország, 2006; Kelemen Attila Ármin: Így működik Markó Béla, 2012; Kőrössi P. József: A magyar kártya, 2013] és különböző folyóirat-interjúk részleteit, valamint két irodalmi tankönyvét) ugyancsak behatóan vizsgálja Elek Tibor. Rámutat, hogy a Markó szekunder jellegű írásaiból kibomló irodalomszemlélet, az egyes alkotókra, művekre, korokra vonatkozó megállapítások mellett, önértelmezésre is alkalmas, saját lírikusi tapasztalata is megjelenik benne, tudatos reflektáltságot tükröz. S látható az is az 1970-es évekbeli indulástól húzható 40 esztendős íven, mint fordul a költészettől, a műalkotás törvényszerűségeinek és a vegykonyhák titkainak felfejtési vágyától, mindinkább egy másik horizont, a poétika felől a politika irányába érdeklődése, illetve az, hogy a közéleti gondolkodásra, vélemény-nyilvánításra milyen megtermékenyítő hatást gyakorolhat az alkotói előélet és tapasztalat.
A monográfia egyik újdonsága (és fontos eredménye) az eddig a kritika részéről kevesebb figyelemmel kísért markói gyermeklíra komplex elemzése. Két korszaka a költő magánéletének alakulásával összefüggésben formálódott ki, a két házasságát kísérő gyermekáldáshoz és szülővé váláshoz kapcsolódik: az 1980-as években Bálint és Eszter, a 2000-es évtized közepétől Balázs cseperedéséhez. Felnőtt költészetével nemcsak úgy áll kapcsolatban, hogy szerzőjük többször is vegyítette őket köteteiben, de az ott gyakran alkalmazott megszólítás (nemzedéktársait, a kedvest, Istent) alkotói gesztusa is áthúzódik ide (a Balázs kertje például már címével jelzi mindezt). Az első éra szövegeinek „tiszta zeneisége, nyelvi szépsége, gazdagsága” (Fodor Sándor szavaival – vö. 135.) csendül meg az újabb korpuszban is, ráadásul – ebben nyilvánvalóan a Bookart Kiadó törekvései ugyancsak szerepet játszanak – a hangsúlyosabb jelenlétű illusztrációk a könyv-mű egészét remekké emelik.
Az új gyermekversek születése (s konkrétan a Balázs kertje) mintegy előkészítette a felnőtt irodalomba visszatérés útját is. 2010-től számítható a második szonettkorszak, melynek máig bő termése igazolja, hogy a szinte márkanévvé lett Markó-szonett még mindig mennyi lehetőséget rejt és kínál a költő számára. Tizennégy sornyi világteremtést, a tiszta forma, az élő szöveg örömét. A saját kert Kertté emelését, lakói, jelenségei öröklétét főként a Tulajdonképpen mindenben (2010), és új témaként, értékkiterjesztésként, egyre hangsúlyosabban: a képzőművészet felfedezését, egyfajta szubjektív kánonképzést, a rokonként választott művek textuális illusztrálásával (Visszabontás [2011], Festékfoltok az éjszakán [2012]).
Ezzel párhuzamosan, rövidebb pillanatokba fogva az öröklétet, születtek haikutrilógiájának (Út a hegyek közt [2010], Boldog Sziszüphosz [2012], Fűszál a sziklán [2014]) veretes darabjai is. Elek Tibor nemcsak a műfaj klasszikus hagyományait tekinti át, Basó értelmezéséhez közelítve Markó Béláét, felmutatva esetében a megértés megvalósulását, de a magyar mívesek élcsapatába állításával, méltó helyét is kijelöli az egyre szerteágazóbb hazai haikuirodalomban. S noha – rendkívül szimpatikusan és egy ilyen jellegű írásban természetszerűen – kritikai megjegyzései sem maradnak el (például a címadást illetően), jó érzékkel választott citátummal támasztja alá a teljesség újraélhetőségének bizonyítását a líramű e szeletében is (Kert – vö. 184.):
üres drótvázak
hogy lesz majd tavasz ebből
kell ide Isten.
Az utolsó vizsgált kötet a Csatolmány (2013), mely a cím üzenetével szemben nem függeléke az oeuvre-nek, „sokkal inkább táplálkozik annak középponti áramköreiből, miközben szervesen illeszkedik a magyar líra egyik (-másik) hangsúlyos hagyományvonalába, illetve kortársi jelenségköréhez is. A költői közéletiség, a nemzet(rész)történet, benne a családtörténet kérdéskörei, sőt, a létezéshez való lehetséges emberi viszonyulások szempontjából az eddigi életpálya tanulságainak lírai újragondolásaként, illetve összegzéseként is olvasható.” (185.)
A beszédesen nyitott végű, szándékoltan lezáratlan monográfia maradéktalanul elvégezte legfőbb feladatát: biztos kézzel építette ki a gazdagon burjánzó Kert útjait, s kihelyezte a könnyebb eligazodást segítő táblákat is. Mivel a pompás vadon egyre bővül (az újabb szonett-trilógiát már -tetralógiává egészítette az Elölnézet [2014] kötet, és tavaly ugyancsak napvilágot látott a Részegh Botond képeihez társított, Passiójáték című szonettkoszorú), nagy szükség is van ezekre. Érdeklődéssel várva, hogy az irodalomhoz talán végleg visszatért alkotó – máris életműnyi – lírája milyen meglepetéseket tartogat, titkokat rejt még, s hogy vajon jegyez-e majd további esszékönyveket, Elek Tibor munkája után azokhoz sem lehet majd úgy közelíteni, mint ezelőtt. A Markó Béla költői világával, bizton kijelenthetjük: a költői oeuvre rangjához méltó, annak magaslatai mellé emelhető elemzés-értelmezés született. Célba ért és visszhangra talált a primer szövegek üzenete.