Tao Lin versei
Azok a fura versek
(Poems that look weird)
Egyszer írtam egy verset, ami komolyan fura volt
Úgy nézett ki, mintha egy scrabble tábla volna
Miután kiálltam ellened és háromszáz valahánnyal vesztettem
Mert összekeverhettem volna a betűket és
Mérges lehetnél ezért, de te nevetnél és vicces lenne
Egy másik alkalommal egy Paris Review-antológiát tartottál a kezedben
És hajókról szóló verseket kerestél ki, hogy megmutasd nekem
És rámutattam egyre, ami tényleg fura volt
És azt mondtam, utálom, amikor így írnak
És te azt mondtad, nem, szerintem szép
Máskor meg rád gondoltam
És úgy gondoltam, hogy te azt gondolod, ezek a fura versek szépek
És úgy gondolom, hogy te vagy a szép
Azt hittem, volt ott valami abban a gondolatban
Valamilyen szókapcsolat, ami minden marhaságtól mentes
Aznap este zöld volt az égbolt
(That night with the green sky)
Olyan szép voltál, ahogy szakadt a hó
Sétáltunk a városban és minden alkalommal, ahogy felnéztem,
Valaki kint lógott az ablakban és engem nézett
Mondhatnám, hogy kedveltél, talán szerettél is,
De te csak mentél szokatlan gyorsasággal,
Cikk-cakkban mentél, ami összezavart
Azt hiszem, azon gondolkodtál, miként tegyél semmivé,
Azzal a szokatlanul gyors járással a különösen kanyargós úton
De ez hogyan tüntethetne el engem a Föld színéről?
És ez fáj
Miért akartad, hogy elmenjek?
Ez fáj
Miért?
Miért?
Nem tudom
Néhány dolog megmagyarázhatatlan, úgy hiszem
Az égbolt, például, zöld volt aznap este
Egy vers, amit el tudok olvasni, amitől hátra tudok lépni, megértek, és leborulok előtte
(A poem I can read, stand back from, understand, and nod at)
Elkezdtem hazudni az irodalmi lapok szerkesztőinek
Azt mondtam, Tajvanon vagy Nicaraguában vagyok vagy ilyesmi
Szóval, elküldhetem a szövegeimet?
Mindegyik hazudik
Nem érzem emiatt magam sunyinak és jól
Nem veregetem háton magam
És nem hencegek a barátaimnak
Még mosolyogni se mosolygok
De elrakok papírt, tintát, pénzt, időt
Nagypál István fordításai
Isabel Allende: Maya naplója
Maya naplója
(regényrészlet)
A Chilében töltött első napomon térképpel a kezemben sétálgattam Santiagóban, nyomasztó, száraz meleg volt, és vártam, mikor szállhatok fel a délre tartó autóbuszra. Modern város, nincs benne semmi egzotikus vagy festői, nincsenek népviseletbe öltözött indiánok, sem rikító színű városnegyedek a gyarmatosítók korából, amilyet a nagyszüleimmel Guatemalában vagy Mexikóban láttam. Siklóval felmentem egy hegycsúcsra, ez minden turistának kötelező, onnan felmérhettem, mekkora is ez a város, amely mintha sehol sem akarna véget érni, akárcsak a mindent beterítő szmog. Estefelé fölszálltam egy dél felé, Chiloéra tartó sárgabarackszínű autóbuszra.
A zötykölődés, a motorzúgás és a többi utas horkolása közben hiába próbáltam elaludni, de én sosem tudtam könnyen elaludni, most meg pláne nem, amikor még a vénámban éreztem a rossz élet hatását. Hajnalban egy zöld, dombos, tehenekkel tarkított idilli tájon álltunk meg, hogy egy vendéglőben elmehessünk vécére és megigyunk egy kávét, aztán többórás utazás következett egy nagyobb megállóhelyig, ahol kinyújtóztathattuk elgémberedett tagjainkat, és fehér köpenybe bújt asszonyoktól sajtos és halas táskát vásárolhattunk. A Chacao-szoroson való átkeléshez a busz felhajtott egy kompra: fél órát hajókáztunk csendben a csillogó tengeren. A többi utassal együtt, akik hozzám hasonlóan hosszú órák óta gubbasztottak az ülőhelyükön, kiszálltam a buszból, hogy kihajoljak a fedélzeti korláton. Nem törődtünk a metsző széllel, bámultuk az égbolton zsebkendőként feltűnő fecskerajokat, a tonhalakat, a kikötőig a hajót táncolva kísérő fehér hasú delfineket.
A busz a Nagy Szigeten lévő Ancudban, a szigetcsoport második legjelentősebb városában tett le. Ott át kellett szállnom egy másik buszra, az vitt abba a faluba, ahol Manuel Arias várt, de felfedeztem, hogy nincs meg a pénztárcám. Nini figyelmeztetett a chilei zsebmetszőkre és káprázatos ügyességükre: kedvesen ellopják még a lelkedet is. Szerencsére Pipo fényképét és az útlevelemet nem vitték el, mert a hátizsákom másik zsebében volt. Ott álltam egyedül, egy árva fitying nélkül, egy idegen országban, de az elmúlt év rémes kalandjai arra legalább megtanítottak, hogy ne essek kétségbe holmi apró kellemetlenség miatt.
A téren lévő egyik aprócska népművészeti boltban, ahol chilota szőtteseket árultak, három asszony ült körben, beszélgettek és szőttek, arra gondoltam, ha hasonlítanak Ninire, akkor kisegítenek; a chilei nők segítenek minden bajbajutotton, főleg, ha külföldi az illető. Hibás spanyolommal elmagyaráztam nekik a gondomat, mire rögtön letették a szövőpálcájukat és odahúztak nekem egy széket, megkínáltak narancsos üdítővel, közben pedig egymás szájából véve a szót az esetemet taglalták. Egy mobilról többször telefonáltak, s megszervezték az utazásomat az egyik unokaöccsükkel, aki éppen arrafelé megy, mint én; néhány órán belül elvisz, és nem okoz neki nehézséget, hogy némi kitérővel eljuttasson a célba.
Amíg várakoztam, megnéztem a falut és a chilota templomok múzeumát, ezeket az épületeket háromszáz évvel ezelőtt a jezsuiták tervezték és deszkánként építették fel a chiloták, akik a fa és a hajóépítés mesterei. Az építményeket ügyes csapos illesztéssel, egyetlen szeg nélkül állítják fel, a boltíves tetők pedig fordított csónakok. A múzeumból kijövet találkoztam a kutyával. Középtermetű, sánta, szürkés színű, sprőd bundájú, ronda farkú állat volt, de a viselkedéséért pedigrét érdemelt volna. Odaadtam neki a hátizsákomban őrzött sajtos-halas táskát, sárga fogaival finoman elvette, letette a földre, rám nézett, és tekintetével azt mondta, hogy nem kenyérre, hanem társaságra vágyik. Susan, a mostohaanyám kutyakiképző volt, megtanított rá, hogy addig ne érjek hozzá egy állathoz, amíg az nem közeledik felém, az a jele, hogy biztonságban érzi magát, de ezzel a kutyával megszegtük a szabályt és az első pillanattól fogva jól kijöttünk egymással. Együtt sétáltunk tovább, és a megbeszélt időre visszamentem a szövő asszonyokhoz. A kutya a bolton kívül maradt, illedelmesen csak az egyik mancsát tette rá a küszöbre.
Az unokaöcs a jelzetthez képest késett egy órát, a furgonja a tetőig meg volt tömve, és vele volt a felesége meg egy csecsemő. Köszönetet mondtam a jótevőimnek, akik még a mobiljukat is kölcsönadták, hogy felhívhassam Manuel Ariast, elbúcsúztam a kutyától, de neki más tervei voltak velem: farkával a földet söpörve leült a lábamhoz és úgy vigyorgott, mint egy hiéna; kitüntetett a figyelmével, úgyhogy szerencsésnek kellett éreznem magam. Taktikát váltottam.
– Shoo! Shoo! Fucking dog – kiáltottam rá angolul.
Meg se moccant, mialatt az unokaöcs szánakozva figyelte a jelenetet.
– Ne aggódjon, kisasszony, Fákint is magunkkal visszük – bökte ki végül.
És így kapott új nevet ez a hamuszürke állat, előző életében talán Hercegnek hívták. Nagy nehezen bepréselődtünk a dugig megrakott járműbe, és egy óra múlva megérkeztünk abba a faluba, ahol találkoznom kellett a nagymamám barátjával. A templomhoz beszéltük meg a randevút, a tengerrel szemközt.
A falut a spanyolok alapították 1567-ben, és a szigetcsoport egyik legrégibb települése volt, kétezer lakossal, arról persze fogalmam sem volt, hol bujkálnak, mert több tyúkot és birkát láttam, mint embert. Sokat vártam Manuelre egy kékre és fehérre festett templom lépcsőjén ücsörögve, Fákinnal a lábamnál, kicsit távolabbról négy gyerkőc bámult, némán, komoly képpel. Házigazdámról csak annyit tudtam, hogy a nagymamám barátja, és a hatvanas évek óta nem látták egymást, de olykor-olykor felvették a kapcsolatot egymással, kezdetben levélben, mint az őskorban, később e-mailben.
Végre felbukkant Manuel Arias, és Nini telefonon adott leírása alapján megismert. Vajon mit mondott neki? Hogy egy szivárványszínűre festett hajú obeliszk vagyok, karikával az orrában? Kezet nyújtott és egy röpke pillantással végigmért, szemrevételezte lerágott körmeimen a kék lakkmaradványt, a kopott farmeremet és a rózsaszín spray-vel befújt bakancsomat, amire az üdvhadsereg boltjában tettem szert, amikor hajléktalan voltam.
– Manuel Arias vagyok – mutatkozott be angolul.
– Jó napot. Köröz az FBI, az Interpol és egy Las Vegas-i bűnbanda – daráltam el egy szuszra a félreértések elkerülése végett.
– Rendben – mondta.
– Nem öltem meg senkit, és azt hiszem, nem strapálják magukat, hogy itt a világ végén keressenek.
– Köszönöm.
– Bocs, nem akartam megbántani a hazádat. Tulajdonképpen szép itt, sok a zöld, sok a víz, de pokoli messze van.
– Mihez képest?
– Kaliforniához, a civilizációhoz, a világ többi részéhez. Nini nem említette, hogy itt hideg van.
– Nyár van – adta tudtomra.
– Nahát! Januárban nyár?!
– Ez a déli félteke – tette hozzá kimérten.
Ez rossz jel, gondoltam, ennek a pasasnak nincsen humorérzéke. Meghívott egy teára, közben azt a teherautót vártuk, amelyik egy hűtőszekrényt szállított neki és már vagy három órája meg kellett volna jönnie. Bementünk a megadást jelző zászlóra emlékeztető, botra tűzött fehér ronggyal megjelölt házba, ott árulták a friss kenyeret. Négy viaszosvászon abroszos asztal állt bent, négy különböző szék, egy pult, egy kályha, azon sistergett egy kormos teáskanna. Egy kövér asszonyság – a nevetése szinte megfertőzte az embert – üdvözölte és arcon csókolta Manuel Ariast, engem némi bizalmatlansággal méregetett, mielőtt rászánta magát, hogy megpusziljon.
– Amerikai? – kérdezte Manuelt.
– Nem látszik? – felelte amaz.
– És mi történt a fejével? – tette hozzá a nő és a csiricsáré hajamra mutatott.
– Így születtem – jegyeztem meg pikírten.
– Ó, a kis gringó tud keresztény nyelven! – ujjongott elégedetten a nő. – Foglaljanak helyet, máris hozom a teácskát.
Azzal karon ragadott és ellentmondást nem tűrve leültetett az egyik székre, Manuel pedig közben azt magyarázta, hogy Chilében gringónak hívják a szőke, angolul beszélő idegent, de ha a kicsinyítő képzős alakját használják, az kedveskedést jelent.
A regény magyarul a Geopen Könyvkiadó gondozásában jelenik meg.
Kristian Novak: Anyaföldnek nehéz sara
Anyaföldnek nehéz sara
(Regényrészlet)
A következő reggel, amikor a nővérem belépett a szobámba, teljesen felforgatva találta. Az íróasztal felfordítva, a virágcserép a padlón. Mondtam neki, hogy két barát itt hajba kapott.
– Ki a fene járt itt, hogy ilyen cirkuszt csinált? – kiáltott le anyának, aki a pincében vasalt. Le sem vette rólam közben a szemét.
– Milyen cirkuszt? – kiáltott vissza anya. – De hisz senki se járt nálunk. Hagyd már, mért ugratsz?
– Gyere, nézd meg! Matija azt mondta, valami barátai jártak itt, és felfordították a szobát. A cserép a padlón.
Mire anya felért, én már térdepelve takarítottam, és eléggé hihető kimagyarázkodást eszeltem ki. Valójában csak még jobban szétmázoltam a fekete földet, amely a cserépből kiszóródott. Azt mondtam, ezt ketten művelték, akiket a sötétségből hívtam elő, olykor kissé rakoncátlanok, és hajlamosak összeverekedni. Magam sem tudom, hogy tudtam ennyire szőrmentén beszélni róluk, holott haragudtam rájuk, és elnáspángoltam volna őket. Nővérem teljesen megrökönyödve bámult rám. Azt még értem, hogy minden egyebet elfeledtem, de az nem világos, hogyan sikerült eltemetnem ezt a merő nézést. Most is itt van világosan előttem. Eliszonyodással teli tekintet volt. Arca sápadt, ajka önkéntelenül szétnyitva, szeme pedig két tágra nyílt verem.
Hallottam később, hogy a folyosón anya magyarázgatja, nyilván azért eszeltem ki a barátaimat, hogy elhárítsam magamról a bűntudatot, a nővérem pedig elmondta, hogy mindennap hallja, ahogyan olyasvalakikkel beszélgetek, akik nincsenek, és hogy éjszaka kószálok a lakásban. Anya feljött a szobába és segített takarítani. Azt mondta, mindent elmondhatok neki, és senki se fog haragudni érte. Megkérdezte, mikor jöhetne el valamelyik barátom a kisiskolából, mondjuk Damir vagy Silvija, készít nekünk szendvicseket és palacsintát. Semmit se válaszoltam.
Megmondtam Hesstének és Netenének, hogy többé nem léphetik át a ház küszöbét. De most nem meghunyászkodva és szapora mentegetőzéssel fogadták.
– Azt még majd meglátjuk – mondta Hesste kajánul, Netene pedig csak szúrósan kémlelt a válla felett.
Másnap reggel, miközben a kakaómat ittam, anya pedig a befőttesüvegeket rakosgatta az eltett lekvárral, a terasz felől nagymama hangja hallatszott be. Anya kiment, csak töredékesen hallottam a nagymama reszketeg és zaklatott nyögdécselését, amiből kihámoztam, hogy éjszaka valami féreg elpusztított öt vagy hat tyúkot. Vér pettyezte fehér tollukat, társaik trágyájában hevertek. Emlékszem, hogy ott a levegő száraz és forró volt a köd ellenére is, a kerítésen még lengedeztek és a levegőben szállongtak a tollpihék. Nagymama a halott tyúkokat egyenként elbabusgatva az almatároló faládába helyezte.
Aznap este, miközben a nagymama konyhájában üldögélve csendben teát szürcsöltünk, a kerítésnél megállt a mi régi autónk, és kiszállt belőle a bajuszos ember farmernadrágban. Az ablakon át néztem, ahogyan bepakolja a ládát a halott tyúkokkal a csomagtartóba, visszamegy nagymamához, és pénzt ad neki. Nagymama a pénzkötegből egy bankjegyet a köténye zsebébe tett, a többit anyának adta oda.
Tudtam, hogy ez Hesste és Netene műve. Nem kellett volna őket előcsalogatnom a sötétségből. Alig vártam a reggelt, azon agyaltam, hogyan fogom őket kézzel-lábbal adjusztálni, míg csak meg nem juhászodnak ismét. Azt hazudtam reggel anyának, hogy előképző előtt elszaladok a nagymamához, a néptársnő megkért rá, vigyem el a kagylókból álló primošteni emléktárgyat, mert némelyik gyerek soha életében nem járt a tengeren, és nem is látott kagylót. Az igazság az, hogy nagymamának be sem szóltam, hanem egyenesen a tyúkólhoz vettem az irányt. Táskámat ledobtam a fűbe.
– Hesste! Netene! – kiáltottam fennhangon. Hívásomat még néhányszor meg kellett ismételnem, mire előbukkantak a sötétségből.
– Mi volt ez itt a tyúkokkal? – kérdeztem tőlük haragosan. – Nektek kettőtöknek vigyáznotok kellett volna rájuk. Hol voltatok?
Összenéztek, Netene vicsorítva azt sziszegte:
– Itt vótunk, sehun máshun.
– Kell még több? Én mindet itt helyben leölöm. Vidd be a házatokba, temesd el a réten, ha a tyúkok többet érnek neked, mint mink – kacagott Hesste.
Minden elsötétült előttem, teljes erőből nekirontottam a kisebbiknek. Megragadtam, térden csúszva a sárban, és kezemet lendítettem, hogy beletenyereljek hatalmas zöld szemébe. Elakadt a lélegzetem, amikor közvetlen közelről azt láttam, nyelve helyén a szájából kövér, rózsaszín kukacok nyalábja tör elő, hullámmozgással sebesen tolulva a szemem felé. Ellöktem magamtól, a másikukhoz fordultam, és teljes erőből fejbe rúgtam. Hanyatt estem, ő pedig a régi lovas szekér felé hengeredett. Felkelt, egyetlen ugrással elkapta a kezemet, és a dzsekimből kitépett egy zsebkendőnyi darabot. Kabátja szövetén át a könyökéből két jókora karom tört elő, azokkal kaszáló mozdulatokkal suhintott a fejem iránt. A második csapás kis híján telibe talált, az arcomat a fülemtől az államig végigkarmolta. Hátrafelé lépdelve, így háttal akartam kinyitni a drótkerítés ajtaját. Sehogy sem akadt a kezembe a kallantyú.
– Alamuszi tyúkok! Alamuszi tyúkok! – kiáltoztam. A két imposztort mindig elnyelte a sötétség, amikor a nagymama ezt kiejtette.
– Jobban jársz, ha sose hívsz elő minket az odalentibül – mondta Netene.
Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, kiléptem, visszacsuktam magam mögött, és egész testemmel ránehezedve nekidőltem. A dróthálón át néztük egymást.
– Hogy gondótad, hogy majd azt csiná’sz velünk, amit akarsz? Csak úgy ki velünk a házbul? Mos’ majd meglátod, mi a pokol. Meglátod az anyafőd feketéjit. Tülünk majd megtapasztalhadd.
– Mit akartok tőlem? – hápogtam levegő után kapkodva.
– Amit mink akarunk, azt te nem tudod megadnyi nekünk. Aztat mink elvesszük magunk – mondta Hesste, és vicsorított. – Először leöldössük a többi tyúkot, aztán megöljük a nagymamádat. Hegyes késsel hátba szúrjuk. Utánna bácsikád meg a felesége jön, nékijük lenyisszantjuk a fejüket álmukban. Aztán anyádat megégessük. Lelocsójjuk benzinnel és meggyújcsuk.
– Búcsúzz el mindentül, ami kedves, de te maradsz nekünk a végire. Egy szál egyedül élsz majd a házban, és aki csak a küszöböt átlépi, annak is vége – mondta Netene, majd összecsapta a tenyerét.
– Megmondalak benneteket, nehogy azt higgyétek, hogy nem! – ordítottam volna, de a torkomból csak szánalmas suttogás jött elő.
– Osztán kinek mondaná’ meg? – kérdezett rá Netene lekezelő mosollyal. – Dejsz teneked mán senki se hisz, annyit hazudoztá’.
– Gyön majd az apukám, oszt… – nem bírtam folytatni, szakadt kézelőmmel a könnyeimet törölgettem. A könnyekkel együtt vért töröltem le az arcomról.
– A te apukád nem fog gyönni. Nem fogsz itt áltatni minket. Tudod te azt, hogy hun van az apukád? Nem tudod. De mink tudjuk.
Azt gondoltam, hogy gonoszságból kínozni fognak, ám Netene alig tudta türtőztetni magát, hogy felfedje.
– A te apukád a bolygó lelkeknél van, fenn, az erdőben, a hegyen. Elmész-e érte? – bökte ki. Dülöngéltek a sárban a nevetéstől.
– Nincsenek bolygó lelkek. Vízi tündérek sincsenek. Én ott vótam lent, a Muránál éjfélkor, oszt nem gyöttek elő! Nincsenek! – erősködtem, noha ebben nem voltam biztos.
Sárosan, szakadt dzsekiben, könnyektől, földdel összekent és vértől maszatos arccal léptem be az osztályba. Minden gyerek elhallgatott, a néptársnő felsikoltott, „Jesszusom!”, de nyilván észbe kapott, hogy ő nem hisz effélékben, és megtoldotta: „Emberség!” Kivezetett a mellékhelyiségbe, hogy megmosdjak és letisztogassam a ruházatomat, és azt mondta, másnap anyával menjek be az iskolába.
Visszamentem az osztályterembe, és bármilyen különös is, idővel meg is feledkeztem róla, hogy Hesste és Netene azzal fenyegetőztek, végeznek mindenkivel, aki kedves nekem. A Krunek névre hallgató fiú volt a padtársam, kollázst ragasztgattunk Schoellershammer keménypapírra. Krunek már egy hete, mint akinek elharapták a nyelvét, mert más gyerekek előtt nem tudta kimondani a szót: kéményseprő. Azt mondta helyette: „kréményserpő”, vagy valami ehhez hasonló, és ezt többször is elismételte, ezért kinevették. Megmondtam neki, hogy apám majd elbánik azokkal, akik eljöttek tyúkot irtani. Csak a nap vége felé ébredtem rá, hogy valójában Dejan Kunčec apját írtam le, nem az enyémet. Tagbaszakadt és erős, szóba elegyedik az összes többi felnőtt férfival. Olyan fából faragták, hogy rájárt a szája: „ha a fene fenét eszik is”. Ilyesvalaki kellett nekem. Megpróbáltam egy pillanatra minden erőmmel felidézni emlékezetemben apám arcát, nem sikerült. Életemnek egyik legszomorúbb perce volt ez, pedig azokban a napokban sok hasonlót adatott megélnem.
Mihelyt hazaértem, elővettem a dobozt, benne a fényképekkel, amelyeket nővérem rakosgatott össze és jelölt meg. Egyenként szedegettem elő őket, és figyelmesen tanulmányoztam mindegyiket, de senkit sem ismertem fel. Mindegyik fényképen más és más embert láttam, nem egy és ugyanazt. Mind közelebb vontam a fényképeket a szememhez, hogy jobban lássam. Miközben egyik már hozzáért az orromhoz, minden elhomályosult előttem, és csak akkor tűnt úgy, hogy világosan látom őt. Most már jelenléte nyomai is mindinkább eltünedeztek a fejemből.
Anya ordítozott velem, mert a nadrágom tele volt földdel, a dzsekim elszakadt, és mert a nagymamától megtudta, hogy semmiféle kagylókért nem jártam nála. Láttam rajta, hogy megütni készül, de közben észrevette a fülemtől az államig húzódó horzsolást az arcomon. Szóltam neki, hogy reggel be kell jönnie velem a kisiskolába, a néptársnőnek beszéde van vele. Felsóhajtott, és utasított, zárjam be a műhelyajtót, mindjárt kapok joghurtot meg tükörtojást. Felálltam és kinéztem az ablakon. Már alkonyodott, de egész világosan kivettem, hogy az udvaron Hesste és Netene várakozik rám. Netene integetett, Hesste pedig mindkét kezében tartott valamiféle gombolyagot. Két macskakölyök volt. A lábuknál fogva lelógatta őket, és amikor biztos volt benne, hogy nézem, tiszta erőből meglendítve a karját egymáshoz csapta a fejüket, úgyhogy mindkettő kinyiffant. Felcsípte a tetemeket a farkuknál fogva, és áthajította a kerítésen Tonči szomszédhoz. Felsikoltottam, anya kikémlelt, mire meresztgetem a szemem, ám azok ketten elbújtak a diófa mögé. Végül anya maga indult volna bezárni, de eszembe jutott, hogy azt mondták, meg fogják gyilkolni, ezért nekiduráltam magam, rohanvást bezártam a műhelyt, és visszamentem a házba. Aznap este anya nem találta teljesen leengedni a redőnyt a szobám ablakán, és amikor egyszer felébredtem és odanéztem, két árnyat láttam az ablak tövében. A szemük nem látszott, de tudtam, hogy néznek. Nem volt merszem felkelni és leengedni a redőnyt, hanem az őrangyalhoz imádkoztam számolatlanul, míg csak a fáradtságtól el nem aludtam.
Bognár Antal fordítása
A regény magyar nyelven a Napkút kiadó gondozásában jelenik meg.