Anyaföldnek nehéz sara
(Regényrészlet)
A következő reggel, amikor a nővérem belépett a szobámba, teljesen felforgatva találta. Az íróasztal felfordítva, a virágcserép a padlón. Mondtam neki, hogy két barát itt hajba kapott.
– Ki a fene járt itt, hogy ilyen cirkuszt csinált? – kiáltott le anyának, aki a pincében vasalt. Le sem vette rólam közben a szemét.
– Milyen cirkuszt? – kiáltott vissza anya. – De hisz senki se járt nálunk. Hagyd már, mért ugratsz?
– Gyere, nézd meg! Matija azt mondta, valami barátai jártak itt, és felfordították a szobát. A cserép a padlón.
Mire anya felért, én már térdepelve takarítottam, és eléggé hihető kimagyarázkodást eszeltem ki. Valójában csak még jobban szétmázoltam a fekete földet, amely a cserépből kiszóródott. Azt mondtam, ezt ketten művelték, akiket a sötétségből hívtam elő, olykor kissé rakoncátlanok, és hajlamosak összeverekedni. Magam sem tudom, hogy tudtam ennyire szőrmentén beszélni róluk, holott haragudtam rájuk, és elnáspángoltam volna őket. Nővérem teljesen megrökönyödve bámult rám. Azt még értem, hogy minden egyebet elfeledtem, de az nem világos, hogyan sikerült eltemetnem ezt a merő nézést. Most is itt van világosan előttem. Eliszonyodással teli tekintet volt. Arca sápadt, ajka önkéntelenül szétnyitva, szeme pedig két tágra nyílt verem.
Hallottam később, hogy a folyosón anya magyarázgatja, nyilván azért eszeltem ki a barátaimat, hogy elhárítsam magamról a bűntudatot, a nővérem pedig elmondta, hogy mindennap hallja, ahogyan olyasvalakikkel beszélgetek, akik nincsenek, és hogy éjszaka kószálok a lakásban. Anya feljött a szobába és segített takarítani. Azt mondta, mindent elmondhatok neki, és senki se fog haragudni érte. Megkérdezte, mikor jöhetne el valamelyik barátom a kisiskolából, mondjuk Damir vagy Silvija, készít nekünk szendvicseket és palacsintát. Semmit se válaszoltam.
Megmondtam Hesstének és Netenének, hogy többé nem léphetik át a ház küszöbét. De most nem meghunyászkodva és szapora mentegetőzéssel fogadták.
– Azt még majd meglátjuk – mondta Hesste kajánul, Netene pedig csak szúrósan kémlelt a válla felett.
Másnap reggel, miközben a kakaómat ittam, anya pedig a befőttesüvegeket rakosgatta az eltett lekvárral, a terasz felől nagymama hangja hallatszott be. Anya kiment, csak töredékesen hallottam a nagymama reszketeg és zaklatott nyögdécselését, amiből kihámoztam, hogy éjszaka valami féreg elpusztított öt vagy hat tyúkot. Vér pettyezte fehér tollukat, társaik trágyájában hevertek. Emlékszem, hogy ott a levegő száraz és forró volt a köd ellenére is, a kerítésen még lengedeztek és a levegőben szállongtak a tollpihék. Nagymama a halott tyúkokat egyenként elbabusgatva az almatároló faládába helyezte.
Aznap este, miközben a nagymama konyhájában üldögélve csendben teát szürcsöltünk, a kerítésnél megállt a mi régi autónk, és kiszállt belőle a bajuszos ember farmernadrágban. Az ablakon át néztem, ahogyan bepakolja a ládát a halott tyúkokkal a csomagtartóba, visszamegy nagymamához, és pénzt ad neki. Nagymama a pénzkötegből egy bankjegyet a köténye zsebébe tett, a többit anyának adta oda.
Tudtam, hogy ez Hesste és Netene műve. Nem kellett volna őket előcsalogatnom a sötétségből. Alig vártam a reggelt, azon agyaltam, hogyan fogom őket kézzel-lábbal adjusztálni, míg csak meg nem juhászodnak ismét. Azt hazudtam reggel anyának, hogy előképző előtt elszaladok a nagymamához, a néptársnő megkért rá, vigyem el a kagylókból álló primošteni emléktárgyat, mert némelyik gyerek soha életében nem járt a tengeren, és nem is látott kagylót. Az igazság az, hogy nagymamának be sem szóltam, hanem egyenesen a tyúkólhoz vettem az irányt. Táskámat ledobtam a fűbe.
– Hesste! Netene! – kiáltottam fennhangon. Hívásomat még néhányszor meg kellett ismételnem, mire előbukkantak a sötétségből.
– Mi volt ez itt a tyúkokkal? – kérdeztem tőlük haragosan. – Nektek kettőtöknek vigyáznotok kellett volna rájuk. Hol voltatok?
Összenéztek, Netene vicsorítva azt sziszegte:
– Itt vótunk, sehun máshun.
– Kell még több? Én mindet itt helyben leölöm. Vidd be a házatokba, temesd el a réten, ha a tyúkok többet érnek neked, mint mink – kacagott Hesste.
Minden elsötétült előttem, teljes erőből nekirontottam a kisebbiknek. Megragadtam, térden csúszva a sárban, és kezemet lendítettem, hogy beletenyereljek hatalmas zöld szemébe. Elakadt a lélegzetem, amikor közvetlen közelről azt láttam, nyelve helyén a szájából kövér, rózsaszín kukacok nyalábja tör elő, hullámmozgással sebesen tolulva a szemem felé. Ellöktem magamtól, a másikukhoz fordultam, és teljes erőből fejbe rúgtam. Hanyatt estem, ő pedig a régi lovas szekér felé hengeredett. Felkelt, egyetlen ugrással elkapta a kezemet, és a dzsekimből kitépett egy zsebkendőnyi darabot. Kabátja szövetén át a könyökéből két jókora karom tört elő, azokkal kaszáló mozdulatokkal suhintott a fejem iránt. A második csapás kis híján telibe talált, az arcomat a fülemtől az államig végigkarmolta. Hátrafelé lépdelve, így háttal akartam kinyitni a drótkerítés ajtaját. Sehogy sem akadt a kezembe a kallantyú.
– Alamuszi tyúkok! Alamuszi tyúkok! – kiáltoztam. A két imposztort mindig elnyelte a sötétség, amikor a nagymama ezt kiejtette.
– Jobban jársz, ha sose hívsz elő minket az odalentibül – mondta Netene.
Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, kiléptem, visszacsuktam magam mögött, és egész testemmel ránehezedve nekidőltem. A dróthálón át néztük egymást.
– Hogy gondótad, hogy majd azt csiná’sz velünk, amit akarsz? Csak úgy ki velünk a házbul? Mos’ majd meglátod, mi a pokol. Meglátod az anyafőd feketéjit. Tülünk majd megtapasztalhadd.
– Mit akartok tőlem? – hápogtam levegő után kapkodva.
– Amit mink akarunk, azt te nem tudod megadnyi nekünk. Aztat mink elvesszük magunk – mondta Hesste, és vicsorított. – Először leöldössük a többi tyúkot, aztán megöljük a nagymamádat. Hegyes késsel hátba szúrjuk. Utánna bácsikád meg a felesége jön, nékijük lenyisszantjuk a fejüket álmukban. Aztán anyádat megégessük. Lelocsójjuk benzinnel és meggyújcsuk.
– Búcsúzz el mindentül, ami kedves, de te maradsz nekünk a végire. Egy szál egyedül élsz majd a házban, és aki csak a küszöböt átlépi, annak is vége – mondta Netene, majd összecsapta a tenyerét.
– Megmondalak benneteket, nehogy azt higgyétek, hogy nem! – ordítottam volna, de a torkomból csak szánalmas suttogás jött elő.
– Osztán kinek mondaná’ meg? – kérdezett rá Netene lekezelő mosollyal. – Dejsz teneked mán senki se hisz, annyit hazudoztá’.
– Gyön majd az apukám, oszt… – nem bírtam folytatni, szakadt kézelőmmel a könnyeimet törölgettem. A könnyekkel együtt vért töröltem le az arcomról.
– A te apukád nem fog gyönni. Nem fogsz itt áltatni minket. Tudod te azt, hogy hun van az apukád? Nem tudod. De mink tudjuk.
Azt gondoltam, hogy gonoszságból kínozni fognak, ám Netene alig tudta türtőztetni magát, hogy felfedje.
– A te apukád a bolygó lelkeknél van, fenn, az erdőben, a hegyen. Elmész-e érte? – bökte ki. Dülöngéltek a sárban a nevetéstől.
– Nincsenek bolygó lelkek. Vízi tündérek sincsenek. Én ott vótam lent, a Muránál éjfélkor, oszt nem gyöttek elő! Nincsenek! – erősködtem, noha ebben nem voltam biztos.
Sárosan, szakadt dzsekiben, könnyektől, földdel összekent és vértől maszatos arccal léptem be az osztályba. Minden gyerek elhallgatott, a néptársnő felsikoltott, „Jesszusom!”, de nyilván észbe kapott, hogy ő nem hisz effélékben, és megtoldotta: „Emberség!” Kivezetett a mellékhelyiségbe, hogy megmosdjak és letisztogassam a ruházatomat, és azt mondta, másnap anyával menjek be az iskolába.
Visszamentem az osztályterembe, és bármilyen különös is, idővel meg is feledkeztem róla, hogy Hesste és Netene azzal fenyegetőztek, végeznek mindenkivel, aki kedves nekem. A Krunek névre hallgató fiú volt a padtársam, kollázst ragasztgattunk Schoellershammer keménypapírra. Krunek már egy hete, mint akinek elharapták a nyelvét, mert más gyerekek előtt nem tudta kimondani a szót: kéményseprő. Azt mondta helyette: „kréményserpő”, vagy valami ehhez hasonló, és ezt többször is elismételte, ezért kinevették. Megmondtam neki, hogy apám majd elbánik azokkal, akik eljöttek tyúkot irtani. Csak a nap vége felé ébredtem rá, hogy valójában Dejan Kunčec apját írtam le, nem az enyémet. Tagbaszakadt és erős, szóba elegyedik az összes többi felnőtt férfival. Olyan fából faragták, hogy rájárt a szája: „ha a fene fenét eszik is”. Ilyesvalaki kellett nekem. Megpróbáltam egy pillanatra minden erőmmel felidézni emlékezetemben apám arcát, nem sikerült. Életemnek egyik legszomorúbb perce volt ez, pedig azokban a napokban sok hasonlót adatott megélnem.
Mihelyt hazaértem, elővettem a dobozt, benne a fényképekkel, amelyeket nővérem rakosgatott össze és jelölt meg. Egyenként szedegettem elő őket, és figyelmesen tanulmányoztam mindegyiket, de senkit sem ismertem fel. Mindegyik fényképen más és más embert láttam, nem egy és ugyanazt. Mind közelebb vontam a fényképeket a szememhez, hogy jobban lássam. Miközben egyik már hozzáért az orromhoz, minden elhomályosult előttem, és csak akkor tűnt úgy, hogy világosan látom őt. Most már jelenléte nyomai is mindinkább eltünedeztek a fejemből.
Anya ordítozott velem, mert a nadrágom tele volt földdel, a dzsekim elszakadt, és mert a nagymamától megtudta, hogy semmiféle kagylókért nem jártam nála. Láttam rajta, hogy megütni készül, de közben észrevette a fülemtől az államig húzódó horzsolást az arcomon. Szóltam neki, hogy reggel be kell jönnie velem a kisiskolába, a néptársnőnek beszéde van vele. Felsóhajtott, és utasított, zárjam be a műhelyajtót, mindjárt kapok joghurtot meg tükörtojást. Felálltam és kinéztem az ablakon. Már alkonyodott, de egész világosan kivettem, hogy az udvaron Hesste és Netene várakozik rám. Netene integetett, Hesste pedig mindkét kezében tartott valamiféle gombolyagot. Két macskakölyök volt. A lábuknál fogva lelógatta őket, és amikor biztos volt benne, hogy nézem, tiszta erőből meglendítve a karját egymáshoz csapta a fejüket, úgyhogy mindkettő kinyiffant. Felcsípte a tetemeket a farkuknál fogva, és áthajította a kerítésen Tonči szomszédhoz. Felsikoltottam, anya kikémlelt, mire meresztgetem a szemem, ám azok ketten elbújtak a diófa mögé. Végül anya maga indult volna bezárni, de eszembe jutott, hogy azt mondták, meg fogják gyilkolni, ezért nekiduráltam magam, rohanvást bezártam a műhelyt, és visszamentem a házba. Aznap este anya nem találta teljesen leengedni a redőnyt a szobám ablakán, és amikor egyszer felébredtem és odanéztem, két árnyat láttam az ablak tövében. A szemük nem látszott, de tudtam, hogy néznek. Nem volt merszem felkelni és leengedni a redőnyt, hanem az őrangyalhoz imádkoztam számolatlanul, míg csak a fáradtságtól el nem aludtam.
Bognár Antal fordítása
A regény magyar nyelven a Napkút kiadó gondozásában jelenik meg.
