Nagy Koppány Zsolt impozáns nyelvi erejű író, akinek népszerűségét csak növeli, hogy szövegeiben többször fordul elő a fasz, pina és hasonlók használata, vagy legalábbis az ezek használatán való elmélkedés, mint ahányszor isznak, esznek vagy alszanak szereplői. Rejtély, hogy mindezt groteszk humorral és pusztulással vegyítve hogyan tud már-már bájos és szerethető szövegeket alkotni. Valahol itt rejlik a Nagy Koppány Zsolt-titok. Novák Zsüliet interjúja.
– Közrejátszik az abban, hogy elmondásod szerint „aggodalmaskodó, megbánós típus” vagy, hogy most is írásban adod ezt az interjút?
– Tény, hogy írásban sokkal egyértelműbb minden: van idő megfontolni a választ, nincs később vita vagy rossz érzés. Meg hát előfordul, hogy egy bizonyos fordulat beszéd közben nem kerül elő, de később belekívánkozik a szövegbe: ilyenkor ciki utólag beleírni, és ártatlan arccal bámulni felfelé, mintha mindig is ott lett volna – de ugyanennyire kínos felhívni rá az interjúvoló figyelmét. És ha a szóban elhangzó interjút később úgyis többször át kell gyúrni, nem jobb egyből a véglegest megcsinálni? Általában ugyanazon dolog mellett vagy ellen is elérvelgetek, ha kell, és néha utólag látom, hogy mégiscsak a másik mellett kellett volna állást foglalni (haladunk már a megbánás, tépelődés felé!) – ilyenkor marad a fáradságos átírás. Arról nem is beszélve, hogy (az érem készítői oldalát nézve) milyen nehéz diktafon utáni nyögdécselés alapján értelmes mondatokat írni és az interjúalany szájába adni, amit az – sok esetben – akkor is kifogásol, ha minden erőnket megfeszítve dolgoztunk rajta. Összefoglalva: inkább vagyok író, elbeszélő, mint beszélő – kivéve amikor fellépek, felolvasok. Ott néha sikerül elkapni a hangot, és öröm hallani, ha/hogy nevet a közönség.
– Segít ezen valamit például egy József Attila-díj?
– Nem feltétlenül. Miért változtatná meg egy díj az egyszeri író szorongó alaptermészetét? Sőt: még nagyobb felelősséget ró rá, hiszen talán valamivel többen odafigyelnek a szavára. Úgyhogy még inkább árnyalnia kell a mondanivalóját, még inkább ilyen szavakat kell használnia: „valamivel”, „viszonylag”, „talán”, „valamivel többen”, „még inkább”, „olykor”, „alighanem”, „mindemellett”, illetve a jó öreg „hovatovább” és „mindazonáltal”, feltételes móddal megtűzdelve, természetesen.
– Miért éppen a halál és a szex a két kedvenc témád? Hol találkoznak ezek a fejedben?
– Tényleg mondtam már ilyet, de ezek csak hívószavak – elég fontos, hogy hívószavakkal pozícionáljuk magunkat az olvasóközönség előtt, igen, itt van Józsi, ő a komoly, a mély, itt van Lacika, a vicces és üde, Bongó, a perverz filozófus, Artúrka, a magányos széplélek, és Nagy Koppány is, persze, aki a halált meg a szexet piszkálja egyfolytában. (És ezáltal nyilván az összes többit is halálig fogdossa.) Persze, mégsem csak hívószavak, hanem koromból és korunkból is fakadó konstans témák ezek: a szex jó esetben elég sokáig megmelegíti az ember gyomra tájékát, a halál (oké: elmúlás) pedig szintén – egyre gyakrabban – ugyanezt teszi. És kevés dolog van földön és égen, amit ne tudnánk a halál és a szex koordináta-rendszerében és függvénytáblázatán elhelyezni.
– Nem egyszer kap hangsúlyt írásaidban a pusztulás. Mi az, ami változatlanul megmozdít benned valamit a válsághelyzetekben, s a bennük megmutatkozó emberi sorsokban?
– Alaptermészet kérdése, alighanem. („Alighanem”!) Mint a fenti, a halált körüljáró válaszból is kitetszik, csak ez érdekel igazán (az ellenpontozást képviselő, konstruktív szex mellett, persze). A pusztulás halál és a halál pusztulás, és jó volna, ha mindig sikerülne úgy sétálgatni a lét és nemlét határán (szigorúan irodalmi szempontból!), hogy se nekem, se a szövegnek, sem pedig az olvasónak ne tűnjön fel, merre járunk éppen. Mert a pusztulás földjén járunk, ahol a végső agóniába vezető út roncsolt emberlelkekkel van kikövezve.
– Megterhelő ilyen mélységesen az emberi gonoszsággal foglalkozni? Könnyít ezen valamit a humor vagy a testiség?
– Mivel mindig ott van a fanyar humor (és olykor a testiség), nem kétségbeejtően megterhelő: éppen csak annyira, hogy sikerüljön a lendületével elérni a szöveg – legyen az akár regény – végéig, ott elhasalni, és lihegni, míg az emberi gonoszság tovább nem hajszol vagy el nem száguld a fejünk fölött. De mégis: kétségbeejtően megterhelő. A Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényem első része legelső verziójának végén, amikor a főhős a sorsa nehézsége fölött sóhajtozik, és ahol most csak ennyi áll: „Dobozba rakom a cuccaimat, hívok egy taxit, és elindulok kifelé”, eredetileg szerepelt még egy mondat: „Dobozba rakom a cuccaimat, hívok egy taxit, és elindulok kifelé. Aztán eszembe jut valami: létezik dráma az után, hogy az ember az Indexen végig tudja nézni, ahogy Szíriában élve eltemetnek egy embert? Nem.” De aztán giccsesnek és bombasztikusnak találtam, és kihúztam. Ennek ellenére a mai napig kísértenek azok a képek, és más gonoszságokról akkor még nem is beszéltünk.
– Ha már szóba jött a Nem kell vala megvénülnöd 2.0, azt sokan tudják rólad, hogy voltál hivatalnok és angoltanár is, ahogyan a regény főhőse. De hogyan állsz az öregedés témájához?
– Veszek észre különbségeket a tíz évvel ezelőtti önmagamhoz képest. A pocakosodás–kopaszodás–könnyebben-lihegés hármasfogatánánál azonban van egy kínzóbb félelmem, amely persze összefügg a fent részletezett aggályoskodásommal: mégpedig az, hogy menthetetlenül lemaradtam valamiről, hogy minden szörfös felebarátom fent lovagol a hullámok tetején, csak én vagyok a völgyben, és nyugodtan nézelődöm; azt hiszem, pont jó ott nekem, és nem veszem észre, amint a hátam mögött egy ötvenméteres, fekete hullám torlódik föl és készül lecsapni rám, elsodorni, kinyuvasztani. Hogy lemaradtam valamiről, ami ott van (mindenhol), csak éppen nekem nincs hozzá kulcsom, szemben tékápé mindenkivel, mondjuk, ha körülnézek a villamoson. Persze, valószínűleg nincs ilyen, mert kíméletlen tanítványaim azon nyomban felhívnák rá a figyelmemet penetráns gúnyolódásukkal (remélem legalábbis), de attól még nyugtalanít, és arra sarkall, hogy kétségbeesetten próbáljak lépést tartani a korral, még ha olykor nevetségessé válok is. Azért remélem sikerül elkerülni, hogy vállamra omló kopaszságommal, tekintélyes pocakomat rezgetve, izzadtan táncolni próbáljak viszolygó tizenévesek között, miközben mondjuk Doors-szövegrészleteket ordítozok… bár ki tudja.
– A magyar piac ragaszkodik a regényhez. A novellisták jobban értékelik a rövid műfajt, mint az olvasók, de persze egészséges író úgy áll hozzá, hogy azért olvasó se rossz, ha van. A Nem kell vala megvénülnöd 2.0 számomra kicsit egy novellista regénye. Foglalkozol elméleti formaproblémákkal?
– Természetesen igen, olyannyira, hogy éveken keresztül Karácsony Benő novellisztikája volt a témám – és elképzelhető, hogy még lesz is. Éppen ezért – galád, de a könyveimből jól ismert módon – az ő mondataival fogok ismét villogni, melyeket – jóllehet idéztem már egy másik interjúban – nem lehet eléggé hangsúlyozni, annyira fontosak. Egy Ligeti Ernőnek 1937-ben adott interjújában arra a kérdésre, hogy: „Bizonyára a te megállapításod is, hogy mostanság erősen hiányzik az erdélyi irodalomból a novella. Mi az oka ennek?”, ezt a választ adja: „Igen, hiány van a novellában. Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. Ezenkívül: a novella nem kiadós műfaj. Kis cserepekben, mondjuk mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót napokig fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik a novella terén maradandót alkottak, átsodródtak a regényírás területére, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” Nem új jelenséggel állunk szemben, vagy inkább: jelenség mellett álldogálunk. Ennek ellenére vagy éppen ezért a Nem kell valán kívül még két regényt írtam (bár lehet, hogy egyik egy kicsit a töprengő, a másik a vaduló filosz regényének tűnhet), büszkén vállalt novelláskötetem viszont egyelőre csak kettő van. Jelenleg a tárcanovellában látom a hidat novellista és regényt „finnytorgó” olvasó között: napilapból könnyedén felfalható termék, a disznófősajt mellé.
– A készülő novelláskötet és regény mellett a 2016-os terveid között szerepel a Jozefát úr ismételt kiadása. Milyen viszonyban vagy a 10 évvel ezelőtti Nagy Koppány Zsolt-szövegekkel? Miben látod a változást? Egyáltalán ez az akkori változatban fog megjelenni vagy engedsz a javítási lehetőség kísértésének?
– Amit fentebb írtam az avíttságról az ötvenméteres fekete hullám vonatkozásában, itt is okoz némi szorongást. Aggódva olvastam újra a könyvet, és kifejezetten lestem, melyek azok a részek, amelyek nem állják meg helyüket ebben a borzasztóan és roppantmód modern korban. De azonkívül, hogy csak módjával használnak mobiltelefont benne, nem találtam idejétmúlt dolgokat. És sok helyen hangosan felröhögtem, majd persze búsan csóváltam a fejem, hogy soha többé nem tudok ilyet írni. Néhány apróságot javítok benne, de – tán mert az első regényem volt – olyan svunggal íródott, hogy a lendület elsodort belőle minden nagyobb hibát (ami nem, az átírással sem javítható). Az angoltanár evangéliuma című betétnovella egy alaposan felturbózott változata bekerült a Nem kell valába is – ez lesz az egyetlen rész, ahol jelentősebb, de a lényeget nem érintő változtatást hajtok végre az újabb verzió javára.
