Nagy Zsuka: branül (szoba- és kórkamerák) - töredékek egy verses naplóból
letapadt
letapadtak az idegeid, mint csecsemőkorodban
a nyelved, alig van rajtad bőr, mégis kövérnek
látod magad, megetted a levest és nem mentél
hányni, apád árjával kaparod fel a letapadt ideget,
vodkát iszom és hallom, ahogy a csiszolót az idegekhez
emeled, hol rontottuk el, szólalsz meg végre és
kihányod az abroszra a levest.
biodiverzitás
leszakítom a zacskót, átlátszó, levedlett hártya a szoba közepén,
te azt mondanád, ez egy csermely vagy egy ér, rakjunk bele életet,
a sárga pokrócot szétvagdosnád kacsáknak, meg aranyhalaknak,
a padlószőnyegből békákat vágnál ki, a függönyből szitakötőt,
törökülésben néznéd aztán, hogy milyen szép, hogy rá tudtál
csodálkozni mindenre, milyen kicsi és hétköznapi vagyok
nélküled, csak ülök a zacskón és nézem az új ágyat, amin már
te nem, mint egy hajótörött kétségbeesetten nézek, és
hullnak a könnyeim esőnek.
szintetizmus
láttalak az utcán, csipkebogyóból volt az szád,
a hajadban pedig sok cserebogár, a kedvenc kötött
pulóveredben voltál, futottam hozzád, de eltűntél,
ugyanúgy, mint a nagyanyám, tojás sárga színű
ruhádban napozott a tér, megálltak az emberek,
éppen annyira, hogy ne zavarja őket, hogy láttak
eltűnni egy angyalt kedvenc kötött pulóverében.
izolált
kinéztél a vakablakon, a halálból is kinézhetnél
hozzám, kopogtatnék és beengednének, tapogatnánk
egymást, ránk szólnának, hogy nem lehet, egy papírtányérra
írnánk, hogy nem tehetik ezt velünk, és kicsúsztatnánk
az ajtó alatt, a vaságyakat összehúznánk, lekötöznének
minket, és senki nem oldozna föl soha, leszedálva
feküdnénk egymás mellett, a föld alatt, az ég felett
fehér, átlátszó dobozban.
leszedálva
tegnap bekerültem a kórházba, azért mondom
el neked, mert mindig azt mondtad, hogy az úttörő
mindig igazat mond és igazságosan cselekszik,
tegnap megtaláltalak, megfogtad a kezemet
aztán itt ébredtem ebben az ágyban, ismerős minden,
érzem a szagodat a párnán, fehér csíkok vezetnek
az éjbe, nem tudok az ablakhoz menni, odaszíjaztak
az álmaimhoz, bárcsak, soha nem ébrednék fel.
Laboda Róbert: II. levél; 1998
II. levél
Nagyapa
napra pontosan tíz éve annak hogy
minden héten legalább egyszer letörölöm az írógéped
ne félj még mindig ugyanolyan félve nyúlok hozzá
mint te
csak nekem fürgébb a kezem
egy betűt se mernék leütni megtapogatni rajta
mint az utolsó pohár bort
úgy hagytál félbe leütéseket is
nem mertem megnézni azóta se
és tudom mindig mondtad
a papír az nem olcsó
ha mulatságra használja az ember
napról-napra csendesebb az írószobád
némák a falak
nem suttognak jövőt
csak a gyertyalángot hallani
meg egy kicsit a karácsonyt
azt nem bírom belakni
ahogy évek óta
a szürke gémek sem az Ipoly-partot
pedig ott minden és mindenki védett
talán még az ember is
Nagyapa
le kell írjam
megszerettem ezt a magammal levelezgetést
szép ez így
több együtt a perc
te mondtad
meg azt is
az is beszélgetés ha csenddel játszik az ember
rájöttem hogy nagyítóval olvasod soraim
a könnyeid tágabbra húzzák betűimet
tovább tart elolvasnod
és biztos az égbolt is
olyan távoli köd
ahova csak érkezni tudnak levelek
kifelé már eltévednek
eltévednek mint mi a nyárban
emlékszel arra a forró júliusra
amikor „bechert” kortyoltunk a diófa alatt
ha emlékszel
most az égben ki takar el téged mama elől
hogy sutyiban megihasd
utána önthess még egyet magadnak
csak úgy külön
nélkülem
a születésnapomra
elhallatszik-e hozzád a
régi házunk radiátorsúgása
Nagyapa
mennyi idő nálad most egy év
hány katona van melletted
mikor gépeled végig azt
amit félbehagytál
1998
karácsony van
a faluban hamuszürke házak
omlanak össze
sorra egymásra dőlnek akár
az Ipoly-part egykori
szívós tölgyei
ünnep van
mégsem mernek harangozni
hóval se díszít az Isten
helyette térdre rogyott
vénemberek siratnak padlást
asszonyt borospincét
nem élet már az övék
csak a szívük dobog
ha még az is
csak karácsonykor
a szomszédasszony
teljesen megbolondult
csehül énekel majd ordítva
pofozva küldi
csikkeket gyűjteni
a kislányát
kinek pici tenyerében
elfért volna talán a boldogság is
az éjféli misén
láttam őt utoljára
aztán mint az ünnep
eltűnt
Lanczkor Gábor: Hangodüszeia (részletek)
HANGODÜSSZEIA
(részletek)
Fecske
Makacsul fehérlett
Valami a vízen.
Ahogy közelebb értünk,
Láttam, egy jókora habkő.
Folt feketéllett rajta;
Ahogy közelebb értünk,
Ideröppent hozzám.
Egy fecske.
Megitattam.
Sajtot tettem elé.
Összeszedte magát
És elhúzott.
Nem úgy
Azzal a nővel a palotában
Mi nem úgy párosodtunk,
Mint mások. Csak a szánkat
És a kezünket
Használtuk. Hangokat ellett,
Fél-állati hangokat,
Nem utódot
Nekem. Ököllel ütöttem
Ölében az űrt, míg ő
Megnyúzott volna, akár egy
Új Marszüaszt.
Népeket irtani, gyerekem.
Csombor Rita: Közben; Tükör; Kortyok
Közben
Cs.Sz.-nak
Amikor a Hold beleharapott
a szabályosan vonuló vadludakba
a szárnyak rögtön elváltak a testtől.
Az inak fűrészes szélén
megtapadt a friss vér.
Zuhanás közben visszatartották
a lélegzetüket,
ahogy mi is, tekintetünkkel
kísértük a fenséges hanyatlást.
Ujjaid közé fűztem az enyémeket,
nem mozdultál meg.
Labirintus rajzolódott ki az égen,
hullottak a tetemek,
mintha a Nap csillagszórói lennének.
Zuhanás közben elvesztették nevüket,
már csak személyes névmások voltak
a menekülés hevében.
Egymásba kapaszkodtunk,
szemeinkben vékony szálak égtek.
Láva a labirintusban.
Tükör
Akkor sincs biztosíték, ha a kézből kifakadt
az utolsó remegés is. Áprilisra vált a Hold,
melegednek a kabátbelsők. Megérkeztünk,
de mégsem merünk kicsomagolni, mintha a zipzár fogai
felfalnák személyes tárgyainkat.
Szálka voltam a folyópart zöld bőrében, a túloldalon
dombok növekedtek, éreztem a föld lüktetését
és a tiédet is, amikor nem csókoltál meg.
Vártál, mert hitted, hogy a várakozás értelmet nyer,
de nincs biztosíték, ha a kéz és a szervek összehangolt
tartózkodásában megfogan egy csapóajtó.
Naponként megérkezünk, mégsem rendezkedünk be.
Összeráncolt szívizmaink hallgatnak,
várnak minket a félretolt harmóniák.
A korahajnali sötétségben merem megfogalmazni,
hogy a tükör csak tükör,
és a bizonygatás, hogy egymáshoz tartozunk,
csak morzsolt bazsalikom a metszőfogak között.
A víz közelségének illata a gallérodon,
bőröd surrogása arcomon,
mind bekerültek a zsebembe,
hátha szűkösebb idők jönnek.
Álltunk a víz fölött, összeértünk,
ahogy egy fél dió szárnyai,
visszhangoztak körülöttünk és bennünk a léptek,
tudtuk, miről kell hallgatni,
megérintettük egymásban
a dombok lassan növekvő tükörképét.
Kortyok
Alig hagytál a teából,
mégsem sajnáltam.
Olyan volt figyelni
az ádámcsutkádat nyelés közben,
mint régen a szoba padlóján
gondosan összeállított autópályán
száguldozni, majd túlélni a balesetet.
Megpróbáltam elmesélni,
hogy a cukorültetvényeken
ebben a pillanatban is
félmeztelen munkások hajolgatnak,
bőrük nyirkos és néhol sebes.
Gondolatban papucsot
fonnak kókuszháncsból gyerekeiknek,
de a felpróbálásig sosem jutnak el.
A konyha félig csempézett,
vonásaidat felfedezem a szabálytalanul
elhelyezkedő foltokban,
megsimogatnálak, de csak a koszt vakarom
a fugából, nézem a szabályos sugárutakat.
Izgatottan várom, hogy kivirágozzanak
a rég letört sarkok.
A gőzölgő teámat
önként adtam oda neked,
te pedig lassú érintések helyett
olyan sebesen dörzsölted alkaromat,
mintha tüzet akarnál gyújtani
egy esőerdőben.
Közelebb húztam a széket.
A gravitáció másképp hat a közeledben.
A csészémet megint a kezedbe adtam,
majd úgy tettem, mintha nem értenélek,
hogy aztán hosszú magyarázatod alatt
újra megkínálhassalak.
Hyross Ferenc: tinta; ithaka
tinta
tengeri lényekkel osztozom az
éjszakán, a sötét áramlik, hol
meleg, hol hideg, általában
sós. néha egy-egy folt
kigerinctelenedik, én
elnevezem, te leszel az, és
hatalmas. tintahal lebeg,
halott torpedó, lebeg
vagy süllyed, süllyedsz a sötétben.
a képernyő - a tévém - lesz a
hal szeme. fekete, félek
bekapcsolni, ne legyen világ
odabenn. iszamós csápjaidat
magamra pakolom, egyszerre
ölelsz izmosan és tehetetlenül.
a reggel partra vet, kiszáradsz,
gázosodsz. világvégém
lehetnél, nem csak világom
vége: salakosodó félórák,
dohszag, pohárfordulás.
ithaka
vegyük úgy, hogy megterít, a
beteg félhomályban, asztal két
személyre. kezem, lábfejem
törött felülete félrebeszél.
ásításán átesek. ő a határ
ideje, megtörni, ahol lehet,
emlékeztet, hogy anyám miért
is nem hord szoknyát, aztán
átnyúl a tányérom felett, karja,
mint a trolik áramszedője,
tarló tábla kezei bíztatnak.
ösztönjog forrón és
villahegyűen. elvégre
étkezünk. közben rájövök,
odüsszeusz otthonmaradt, itt
meg én vagyok a kutya elásva.
mellkasom elé teszem a
kezem, csuklómmal a szám
felé, mintha lenyúlnék. a
melle medence, derékig
holdfénnyel, majd mélyül,
befolyik számon, orrom és
fülem üregébe, mint fekete
higany, hajammal együtt
elnyeli fejem búbját az utolsó
kutacsokig. íjak íve, ahogy
szívem, mint szerv
kommunikál, ínhúrokkal
dobog és én vagyok mindkét
kézmozdulat. szarv és ideg. az
irány nem számít. a megtett
távolságot csak kitaláltam.
kerek szívem mellkasába
kuporodik. ecetszag és
ölelkező parketta, megtértem
hozzá.