tinta

 

tengeri lényekkel osztozom az

éjszakán, a sötét áramlik, hol

meleg, hol hideg, általában

sós. néha egy-egy folt

kigerinctelenedik, én

elnevezem, te leszel az, és

hatalmas. tintahal lebeg,

halott torpedó, lebeg

vagy süllyed, süllyedsz a sötétben.

a képernyő - a tévém - lesz a

hal szeme. fekete, félek

bekapcsolni, ne legyen világ

odabenn. iszamós csápjaidat

magamra pakolom, egyszerre

ölelsz izmosan és tehetetlenül.

a reggel partra vet, kiszáradsz,

gázosodsz. világvégém

lehetnél, nem csak világom

vége: salakosodó félórák,

dohszag, pohárfordulás.

 

 

ithaka

 

vegyük úgy, hogy megterít, a

beteg félhomályban, asztal két

személyre. kezem, lábfejem

törött felülete félrebeszél.

ásításán átesek. ő a határ

ideje, megtörni, ahol lehet,

emlékeztet, hogy anyám miért

is nem hord szoknyát, aztán

átnyúl a tányérom felett, karja,

mint a trolik áramszedője,

tarló tábla kezei bíztatnak.

ösztönjog forrón és

villahegyűen. elvégre

étkezünk. közben rájövök,

odüsszeusz otthonmaradt, itt

meg én vagyok a kutya elásva.

mellkasom elé teszem a

kezem, csuklómmal a szám

felé, mintha lenyúlnék. a

melle medence, derékig

holdfénnyel, majd mélyül,

befolyik számon, orrom és

fülem üregébe, mint fekete

higany, hajammal együtt

elnyeli fejem búbját az utolsó

kutacsokig. íjak íve, ahogy

szívem, mint szerv

kommunikál, ínhúrokkal

dobog és én vagyok mindkét

kézmozdulat. szarv és ideg. az

irány nem számít. a megtett

távolságot csak kitaláltam.

kerek szívem mellkasába

kuporodik. ecetszag és

ölelkező parketta, megtértem

hozzá.